Frank Herbert: A Dűne (Dune)

Sikerregény a paradigmákról

A Dűnét olvasva az első gondolatom az volt, hogy ez egy gyerekneveléshez nélkülözhetetlen könyv, és mint ilyen, eltávolodva a sztereotípiáktól, nem csak sci-fi, nem csak elsősorban (fiatal) férfiak szemének és fülének szánt írás, hanem igenis CSAJOS könyv, csupa nagybetűvel. Mindannyiunk érdeke, hogy az is legyen.

(Megj.: Egy egész könyvuniverzumról van szó, aminek csak egy szeletét olvastam, azt is angolul, így előfordulhat, hogy félreértettem máshol megmagyarázott gondolatokat vagy tényeket, vagy pláne helytelen a szóhasználatom magyarul, emiatt a lelkes rajongóktól elnézést kérek.)

A Dűne-univerzum teljes kötetszámát bevallom, nem volt türelmem összeszámolni, ami biztos, hogy a szorosan vett alaptörténet három kötetben bontakozik ki.

Ne tévesszen meg minket a sci-fi kategória: azon kívül, hogy a Naprendszerben nem létező bolygókon játszódik és a megírásakor modernnek számító technika szerepel benne (nem túl részletesen ismertetve, bár a mostanában elérhető kötetek szerkesztett verziók), nincsenek a könyvekben kifejezett földönkívüliek, szörnyek. Amit kapunk az egy fordulatos, korrektül megírt történet, a természetet és a természetvédelmet, a történelmet és a társadalmat olyan kritikai optikával szemlélő írás, ami óhatatlanul kérdések megfogalmazására ösztönzi az olvasót, és ettől felbecsülhetetlen értékűvé válik.

A történet alapja, hogy a Caladan bolygón regnáló Atreides-családot a Birodalom uralkodója egy másik bolygóra rendeli ki, Arrakisra, amelyen a bolygóközi utazás nélkülözhetetlen fűszerét termelik ki. Caladan (Arrakishoz képest különösen) maga a földi paradicsom, gazdag növény- és vízvilággal, míg az új bolygón sivatagi szárazság és nappal elviselhetetlen hőség uralkodik, a bolygót pedig egy erőszakos, az ottani lakosokat leigázó családtól kell átvenni, akik cseppet sem boldogok, hogy megfosztják őket a Birodalom legértékesebb bevételétől. A bolygóközi utazás ugyanis drága, a fűszer nélkül pedig lehetetlen.

Azon most túl is lépnék, hogy a szereplők szándékai mennyire tiszták (nagyjából semennyire), vagy hogy a fordulatokban gazdag történet során szinte mindenkiről kiderül, hogy nem az, akinek látszik. Egy sikerkönyvtől ezt várjuk, és A Dűne teljesít.

Jöjjön hát az a rész, amit nem várunk, és amiben A Dűne szintén lehengerlő. Herbert a sűrűre szőtt cselekmény bonyolódása közben tűpontosan mutat rá egy olyan elemi, a földi létezésünket meghatározó, és a népszerű irodalmi művekben nem túl gyakran taglalt tényre, ami önmagában bakancslistás olvasmánnyá teszi a könyveket. A Dűnéből ugyanis elkerülhetetlenül kiderül, hogy kondicionáltak vagyunk mindannyian, gyakorlatilag az egész életünkre. Írnám, hogy ízlelgessük ezt egy kicsit, de elég keserű ízt fog hagyni a szánkban.

Mert egy bizonyos szempontból tényleg „csak ennyi” az egész, ahogy Herbert írja: vannak kedvezőbb és kedvezőtlenebb feltételeket biztosító bolygók (ez tetszőlegesen behelyettesíthető országokra), van bevétel, van haszon, fel lehet mérni népek, népességek jellemzőit és igényeit, és ezeket bizony mind tetszésünk szerint át lehet szabni, ha tudunk változtatni néhány, vagy valamennyi feltételen.

Az Arrakison őshonos (bár ez így nem pontos, mert ők is máshonnan jöttek) fremenek számára a legfontosabb a víz, mivel abból a bolygójukon elképesztő hiány van, és vezetőik ezt felismerve akként alkotják meg és tartják fent a társadalmukat és az azt szabályozó törvényeket, hogy az hosszú távon a vízhiány teljes körű megoldásához vezessen. A történetben az emberi léthez hasonlóan szereplőinknek szükségük van vízre az életben maradáshoz (és itt újra kiemelném, hogy tényleg ritkán jut az olvasó eszébe, hogy valójában egy sci-fi-t olvas), tehát ez egy olyan tényező, amelyre minden szereplőnek szüksége van, de a többi, csaliként elhúzott vagy felhasznált luxuscikkre nincsen! Az író pedig szégyenkezés nélkül mutatja be, hogy droggal, érzelmekkel, luxuslakással, vagyonnal és kéjnővel (vagy éppen selyemfiúkkal) mindenki megvehető.

Erre talán a magát erkölcsösebb érzületűnek tartó olvasó még legyint, hogy őt ugyan nem, arra viszont, hogy a társadalmi szinten is meghatározottak a vágyaink (és nem mi határozzuk meg őket), tehát szükségszerűen egy paradigmában élünk, már nem lehet legyinteni.

És ezért nélkülözhetetlen ez a könyv a gyerekneveléshez! A Dűne meghív, hogy mérjük fel a saját létünk, a saját bolygónk paradigmáját, és ezzel arra is meghív, hogy önállóan gondolkodjunk, ami hatalmas kincs a mai világban, és ami a felnőtté válás egyik legfontosabb eleme (lenne).

A Dűne arra sarkall, hogy kérdezzük meg magunktól, hogy mi a legfontosabb számunkra az életünkben, hogy mire áldozzuk a legtöbb időt, hogy mi az, ami nélkülözhetetlennek tűnik a társadalmunkban, hogy mi az, amiről úgy érezzük, hogy nem tudunk nélküle élni, hogy mindenképpen megérdemeljük, hogy ezt (vagy azt) aztán semmiképp nem vagyunk hajlandóak megvonni magunktól! A Dűne emlékeztet, hogy meg kell kérdeznünk: Honnan jönnek ezek a gondolatok?

Keressük meg, hogy mi a mi életünkben a fűszer, és a víz, és tanuljunk a kis sivatagi ugróegérről nevét nyert fiútól, Muad’Dibtől, aki azért marad életben a kötet végén, mert képes volt feltenni a megfelelő kérdéseket és messze túllátott az orra hegyén.

Különösen nagy szeretettel ajánlom a könyvet az egyik legszebb és legterhesebb időszakunkra, az adventre, és kívánok minden olvasónak metsző őszinteséget ahhoz, hogy igazi választ kapjon arra, hogy mit kíván másoknak és magának erre az ünnepi időszakra, és csak azzal foglalkozzon.

Vegyük észre, hogy a halálunk utáni karácsonyon ugyanúgy elvárás lesz fát állítani, ünnepi menüt az asztalra rakni, ajándékozni (vagy akár más népek, vallások egyéb rítusait megtartani), tehát ez biztosan nem lehet a lényeg. De roppant jól van eladva, mi pedig roppant hatékonyan vagyunk kondicionálva.

Nézzünk rá mindenre, ami külső tényező, amit eladnak nekünk, ami kézzelfogható, amit biztosan nem vihetünk magunkkal. Lássuk meg a törekvést, hogy minél inkább társadalmilag kontrollált, hogy mire szánunk időt, annál kevesebb az esélye, hogy önálló kérdéseket fogunk feltenni, hogy önállóan veszünk észre problémákat. Vegyük észre, hogy a halálon kívül a társadalomnak mindenre van egy válasza, hogy minden életkorban vannak szinte kötelezően kipipálandó vágyak, hogy olyan környezetben élünk, amiben teljes iparágak egyfolytában vágyakat gerjesztenek bennünk, és ezeknek a vágyaknak semmi, de semmi közük nincsen ahhoz, amire születtünk.

Ajándékozzuk meg magunkat: legyenek kérdéseink és tegyük fel őket!

És ne felejtsük, hogy a paradigmáknak sosem érdekük, hogy megdöntsék őket…Legfeljebb egy másik, már előre méretre szabott paradigma megalkotójának.

(eredetileg közzétéve: 2021. december 11.)