Fa Nándor: Magad, uram

Mi a kérdés?

Ha önéletrajzot vagy önéletrajzi ihletésű könyvet olvasok, mindig szem előtt tartom, hogy mi ragadott meg legjobban az adott írásból, ez ugyanis közvetlen módon megválaszolja azt a kérdést is, amit sokszor nem teszünk fel magunknak, annyira magától értetődőnek tűnik: hogy voltaképp miért is ragadta meg a fantáziánkat maga a könyv, mi az a kérdés, amire a választ kerestük benne.

Egyedül sikeresen körbevitorlázni a Földet egy olyan teljesítmény, amire nem lehet legyinteni, amit nem lehet lekicsinyelni, ami mellett nem lehet elmenni, és szerencsére nem is tesszük. Bárkinek említettem, hogy Fa Nándortól olvasok, mindenki tudta, hogy ki ő. Talán még abban is megegyezhetnénk, hogy egy ilyen könyvnek nem is kell ajánló, mégis írok róla, mert több olyan, mély tudatosságról és énmunkáról tanúskodó rész érdemel említést, ami a vitorlázással vagy a kiemelkedő sport- és emberi teljesítményekkel kevésbé közeli viszonyt ápolók számára is bakancslistássá emeli a Magad, uramat.

Fa Nándor óceán érlelte éleslátása Philippe Jeantot sorsának leírásában tűnik szembe először igazán a könyvben. Az egykori vitorláslegenda hozta létre a Vendée Globe nevű földkerülő versenyt, hogy aztán nagyon rövid idő alatt szinte görög drámába illő módon mindent elveszítsen:

„Nagyszerű ember, őszinte barát, viszont drámaian szomorú történet az övé.

A Vendée Globe az ő gyermeke volt, ő találta ki, ő szervezte meg, maga intézett mindent annak érdekében, hogy egy magas szintű verseny születhessen. Szerette volna továbbfejleszteni a rendezvényt, ezért pénzügyi vitába keveredett a környezetével. Talán hibázott, amikor azzal fenyegetőzött, hogy ha nem tudnak megegyezni, elviszi a versenyt egy másik városba, másik megyébe. Nem lehet tudni, mindebben mennyire vezették a személyes anyagi érdekei, és mennyire a verseny iránti elkötelezettsége. Ahány emberrel beszéltem, annyiféleképpen ítélték meg az eseményeket. Én Philippe-et nem olyan embernek ismertem meg, akinek egyedül a saját zsebe fontos. Úgy gondolom, a versenyzők és a verseny érdekében tette, amit tett. Azt tudni kell, hogy a Vendée Globe borzalmasan nagy húzóerő az egész térségnek, nagyon erősen hat Vendée megye és benne Les Sables d’Olonne városának fejlődésére. Les Sables d’Olonne még elszigetelt kis halászvároska volt, amikor az 1990-es évek elején elkezdtem odajárni. A harmadik verseny idejére már autópálya vezetett Párizsból Les Sables d’Olonne-ba, kiépült a TGV, vagyis a gyorsvasút (ma a város pár óra alatt megközelíthető vonattal Párizsból), több ezer óceánparti apartman épült, óriási, milliárdos beruházásokra került sor a környéken. Teljes iparágak települtek meg errefelé, és hihetetlen fejlődésnek indult a környék. Mindenki pontosan tudta, főleg a megyei és a városi politikai vezetés, hogy mindez a Vendée Globe-nak köszönhető, annak, hogy a média figyelme miatt Les Sables d’Olonne felkerült a térképre. A döntéshozók pontosan tudták, hogy ezt a rendezvényt nem szabad elveszíteniük.

Ezért amikor Philippe Jeantot azt találta mondani, hogy elviszi onnan a versenyt, abban a pillanatban megásta a sírját. A francia adóhivatal rövid időn belül felfedezte, hogy Philippe-nek jelentős adótartozása van. Nyomoztak utána, üldözték, végül pedig letartóztatták, és börtönbe került. Elveszítette a vagyonát, hajóüzemét, a versenyt, végül a családját is, tudatosan teljesen tönkretették. Ma Thaiföldön él megrokkant öregemberként.”

Rendes körülmények között itt le is zárnám az idézetet, de Fa Nándor tiszta fejű interpretációja megérdemli a folytatást:

„Egykor Franciaország hőse volt, a létező összes kitüntetést megkapta, a becsületrendet is, aztán vissza is vettek tőle mindent, mert börtönviselt ember nem viselheti ezeket. Nem láttam már huszonöt éve, de itt él a lelkemben, és nagyon remélem, hogy én is ott élek az ő lelkében. Philippe Jeantot megjárta a mennyeket, megjárta a poklot, volt nemzeti hős, gyártulajdonos, a világ egyik leghíresebb versenyének megalapítója és tulajdonosa, majd nincstelen senki, aki lelkileg megrokkanva tengeti az életét, elbújva a világ túlsó felében. Nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan hol botlott el, és hol siklott ki az élete. Abban biztos vagyok, hogy éppen a legerősebb támogatói fordultak ellene, akik nagy hatalmú emberek voltak. Amilyen hatékonyan felépítették, olyan hatékonyan tették tönkre, és húztak ki a kezéből mindent. A Vendée Globe ma egy megyei tulajdonú cég birtokában van, és a verseny elmozdíthatatlan Vendée megyéből, Les Sables d’Olonne-ból. Mára fogalommá vált, vonzza és fenntartja az összes járulékos üzletágat: a médiát, a turizmust, az ingatlanbizniszt. Philippe Jeantot tragédiája hozzátartozik a Vendée Globe történelméhez, és az ő története semmit nem változtat a verseny globális értékén és a versenyzők minőségén.”

Az óvatos értékelés remekül tükrözi azt az összetett látásmódot, ami az óceánokon való navigáláshoz elengedhetetlenül szükséges és ami nélkül a versenyzők nem térnének haza az egyszemélyes földkerülő utakról. Ugyanakkor a finom megfogalmazás mögött felsejlik az a mély, ösztönös sejtés is, amivel szinte csak az szemléli az életet, aki felsőbb hatalmak kezébe adta az életét az elemek játékszereként, és visszakapta tőlük, hogy tudniillik az élet során megnyert és elvesztett játszmáink rész- és végösszegét semmilyen számítás nem igazolja előzetesen, azt valamilyen más erő szabja ki számunkra.

És hogy mit gondol Fa Nándor, ki vagy mi ez az erő? Gyerekkoromban nem gondolkodtam túl sokat arról, hogy miért indulnak az emberek föld körüli utakra. Engem is vonzott az ismeretlen, én is mentem volna, teljesen természetes volt, hogy útleírásokat olvassak, ha már nem indulhattam el. Az ember azonban a saját valós motivációjára gyakran csak később lát rá, ön- és emberismeretéhez mérten. Fa Nándor jövőre lesz hetvenéves, és a neve melletti évekhez az átlagot meghaladó felismerések köthetőek. A szerző a Magad, uram teljes utolsó fejezetét az élet értelmének szenteli, ami már önmagában szinte egyedülálló a műfajban.

Rögtön az első mondattal belevág a téma közepébe: „Az emberi képzelet benépesítette az óceánokat rémekkel és misztériumokkal. Harminc év és öt földkerülő út alatt (ez azért elég sok idő kint az óceánon) viszont azt tapasztaltam, hogy az égvilágon semmi misztérium nincs ott.”

Tudatos keresőknek íme, itt a válasz, istent vagy az élet értelmét földkerülő vitorlásúton sem érdemes keresni, nem itt találjuk majd meg.

Megindító volt a fentieken túl arról olvasni, hogy mi volt mégis ott az óceánokon, ami miatt Fa Nándor kihajózott. Önéletrajzi írásokhoz képest is szokatlan őszinteséggel mesél a hithez és a valláshoz való viszonyáról, hogy melyikben milyen értéket lát, a filozófiáról és az általa olvasott filozófiai művekről, a természet erejéről és az azáltal megélhető megtisztulásról.

Ír arról is, ami mai világunkban talán fontosabb, mint valaha, hogy milyen változásokat tapasztalt az óceánokon eltöltött évtizedek alatt, hogy bizony-bizony, szó szerint teljesen más szelek fújnak ma már egyes szélességi körökön, változott a jéghatár és a jéghegyek mozgása is.

Fűtött európai és egyesült államokbeli szobákból könnyű pár perces vitákat folytatni a klímaváltozásról, de ha az óceánon északabbra tolódnak a ciklonok vonulási övei, azzal nehéz vitába szállni. A természet tisztaságát jobban óvnánk, ha nem tekintené mindenki veleszületett jogának, hogy megmássza a Mount Everestet, átszelje az Antarktiszt, és akár körbehajózza a földet (bár még mindig ez a legkevésbé népszerű, vélhetően azért is, mert a szólóműfajban nem fogják serpák utánunk hozni a csomagunkat, és nincs az az oxigénpalack, ami egy, pláne a klímaváltozás miatt felerősödött viharban életben tart több tízméteres hullámok között, ahogy helikopteres mentést sem kérhetünk csak úgy a Csendes-óceán közepére, ha meguntuk a magányt), de néha nem bánnám, ha döntéshozóinknak kellene a harminc évvel ezelőtti időjárási információk alapján navigálni egy föld körüli úton. Fa Nándor tapasztalatai alapján ugyanis nagyon komoly meglepetések érnék őket – és csupán bő harminc évről beszélünk (1985 és 2016 az első és az utolsó földkerülés éve).

És hogy mit ad még a Magad, uram? Finom, de mégis egyenes társadalomkritikát. Szólóvitorlázásba nem Playstation és virtuális avatarok mellől kezdenek az emberek, és Fa Nándor is aggodalommal tekint a mai, a realitástól és természettől végletesen elszakadt generációkra. A kritika egyértelmű, de érezhető aggódással és együttérzéssel vegyes, és ami igazán fontos: építő.

A szerző képes erénynek látni a mai mindennapjainkból szemlélve anyagiakban szerény gyermekkorban megélt hiányokat: szülei egy egyszobás vályogházban nevelték fel, ami meglehetősen éles ellentétben áll azon, mai igényünkkel, hogy mindenkinek saját mobilja, tévéje, minden létező kényelmet kielégítő online kütyüje, és ehhez lehetőleg saját (fűtött) szobája legyen. Rámutat arra, hogy a vasfüggöny mögött nem volt az egész világ elérhető, és emiatt élt a fiatalokban egy vágyakozás a világ megismerésére. Fa Nándornak elhisszük – ha a szüleinkkel nem is beszélünk róla –, hogy virtuális valóság hiányában a világ csak saját, közvetlen tapasztalati úton volt megismerhető, nem létezett se a Wikipédia, sem élőzés, sem másmilyen ennyire mindenhova és mindenkihez elérő tudósítási forma, és ezért indultak el az emberek világot látni. És akkor ezt még szó szerint kellett érteni.

„Nagy különbséget látok a régi és a mai szülők viselkedése között, és azt is látom, hogy ez milyen problémákat okoz. A maiak túlértékelik a szerepüket, ugyanakkor lustaságból, időhiány miatt a nevelést rábízzák a televízióra, a filmekre, a számítógépre. Mindezt megfejelik még némi majomszeretettel – úgy gondolják, mindig mindenben a gyereknek van igaza, mert különben megzavarjuk a személyiségfejlődését. Ha valaki rá mer szólni a kölkünkre, vagy a tanár kritikát fogalmaz meg róla, akkor fel kell pofozni, fel kell négyelni. A mai gyerekek többsége napi 24 órában kapja az ívet. Ha éppen nem iskolában vannak, akkor az interneten, a közösségi oldalakon lógnak. A virtuális világ nagyon intenzíven hat rájuk, és én ezt sokkal inkább egyfajta fertőzésnek látom, mint eszköznek a művelődéshez. A közösségi oldalak nagy csapatokat hoznak össze, és képesek akár forradalmakat kirobbantani, de eközben a gyerekek elfelejtenek szemtől szemben kommunikálni. Ha két ifjú lény, akik hosszú ideje beszélgetnek a neten, összetalálkozik a való életben, csöndben nézik egymást, majd elkezdik nyomkodni a telefonjukat. Nem képesek kommunikálni egymással, amiből később majd rengeteg konfliktusuk keletkezik.”

Ha már mi nem föld körüli szólóvitorlás úton keressük az élet értelmét, és nem adatik meg nekünk az ezzel járó más szemszög, becsüljük meg, hogy megismerhetjük ezt a nézőpontot, akkor is, ha esetleg nem teljes mértékben értünk vele egyet. (Az idézet folytatása is nagyon ütős…) A Csendes-óceán közepéről, ahol csak saját magára számíthat az ember, ahol tudni kell határozottan igent vagy nemet mondani – miközben látjuk az összes lehetőség összes árnyalatát – ez bizony így néz ki, és nagyon sokat meríthetünk belőle.

(eredetileg közzétéve: 2022. december 10.)