Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Mit látunk egymásból?

Az elmúlt évek szépirodalmi könyvsikerei közül az egyik legnagyobbról írni még egy szubjektív könyvajánlóban is jár némi felelősséggel. Mégis elkészült ez a bejegyzés, mert a Briliáns barátnőm annyira sodró lendületű, titokzatos hangvételű és őszintén fájdalmas, hogy kevés ennél igazibb könyvről tudnék írni.

A négykötetes Nápolyi regények első részét önmagában a feszesre ütemezett cselekmény is magasan kiemelné a felnőtté válásról szóló családregények sorából. A történet kezdetekor (egy rövid, jelenben játszódó bevezetőt leszámítva) Lenù és Lila hatévesek. Elsőre nehéz elképzelni hogyan kezdődhet egy ekkora könyvsiker két hatéves kislány hányattatásainak leírásával, de ha visszagondolunk saját hatéves korunkra, a talány rögtön kicsit érthetőbbé válik. A két lány most lép ki először az életbe, hiszen iskolába mennek. Abban a korban vannak, amikor a felnőttek világa még messze nem érthető részleteiben, de ugyanilyen titokzatosság lengi körül saját személyüket, és a körülöttük élőkét. Még csak tanulják, hogy ilyenek és olyanok is vagyunk. És nincsen őszintébb perspektíva, mint a kisgyerekeké, akik maguk is azt látják (mert nem tudják nem látni), hogy a felnőttek sem értik sem önmagukat, sem a körülöttük élőket.

Az olvasó ezzel együtt figyelmes leírást kap a lányok környezetéről. Lila és Lenù egy nápolyi külvárosi negyedben nőnek fel, szűk lakásokban, egy olyan korban, amikor a nők ugyan dolgoznak, de még szinte tulajdonnak számítanak a gyakorlatban, egy olyan miliőben, amelynek minden elemét átitatja az erőszak. A  nehézségek ábrázolása mellett az író(nő) külön figyelmet szentelt annak, hogy megjelenjen a nápolyi dialektus a regényben, ami még jobban érzékelteti, hogy a lányok milyen távol állnak és mekkora elszigeteltségben vannak egy mind szellemiekben, mind anyagiakban gazdagabb jövőtől.

A regény kezdetén az olvasó visszahőkölhet. A drámák szereplőismertetésére hajazó felsorolás fogadja az elsőre megjegyezhetetlen nevű (és becenevű) szereplőkről. A lista végtelennek tűnik, de a jó hír, hogy akár át is lapozható. Ha úgy olvassuk a könyvet, ahogy olvastatja magát (azaz nagyjából egy ültő helyünkben) akkor még a szomszédban lakó gyerekek becenevét is úgy fogjuk fújni, mintha mi magunk is Lila és Lenù szomszédai lennénk.

És mi szögezi ennyire az olvasót a székébe? Felerészben legalább a történet igazisága. A kötet elején Lila ledobja Lenù babáját a sötét pincébe. És nem az történik, amire számítunk. Nem nyílik ki az ajtó, és lép ki egy körzővel megrajzolt anyuka, hogy a jó erkölcsről szónokoljon a két kislánynak. Itt kérem Lenù fogja magát, és az egyetlen dolgot teszi, ami a gyerekek világában egyszerre ijesztő, varázslatos, és mégis logikus: ledobja ő is Lila babáját. És az olvasóban ekkor átszakad valami, mert tudja, a szíve mélyén érzi, hogy ő is ledobta volna a babát, hogy a való életben egymás babáit dobáljuk, hogy ez egy igazi fordulat, sőt, nem is fordulat, mert annyira szervesen történik, hogy nem is történhet másképp, és semmilyen ajtón nem fog kilépni semelyik felnőtt, hogy szónokoljon és segítsen, mert ez olyan, mint a való élet, és Ferrante tudja, hogy a felnőttek nem értik a gyerekek világát, nem is tudnak nekik igazán segíteni, elképzelni sem tudják, hogy sokszor milyen ijesztő tud lenni maga a varázslat, és lélegzet visszafojtva óvatoskodunk le a lépcsőn a sötétben a lányokkal, hogy megtudjuk, most mi lesz. És ez még csak a kezdet. A történet működik, épp azért, mert az író(nő) tudja, emlékezik, hogy milyen gyerekként létezni. És ahogy haladunk előre az időben, a meglátások csak élesednek, a szomszédok és ismerősök palettája pedig abban a ritmusban gazdagodik, amelyben a lányok élete is fokozatosan tágul a mindennapokban. A könyv zsenialitását emeli, hogy az egyre bonyolódó történetben megjelenő szereplők ugyanolyan háromdimenziós, élettel teli alakok, mint Lila és Lenù, és ahogy a való életben is ismerőseink újabb és újabb tulajdonságaira látunk rá, ugyanúgy bővülnek az elbeszélő Lenù tapasztalatai.

De ami miatt a könyv igazán letehetetlen, az a gyerekszemmel teljesen szabálytalannak tűnő Lila és az önmagát és barátnőjét reménytelenül kiismerni vágyó Lenù kapcsolatának ábrázolása. Lila személyisége éppen különbözőségük okán hihetetlenül vonzó Lenù számára. Lila vakmerő és ha kell, erőszakos egy olyan közegben, ahol ez a túlélés záloga, ugyanakkor természetes esze révén játszva old meg minden iskolai feladatot, míg Lenù visszahúzódóbb, és sokkal jobban meg kell dolgoznia az iskolai eredményeiért.

A Briliáns barátnőm attól lényegül végtelenül igazivá, hogy Lenù végül is nem találja a kulcsot Lila személyiségéhez, és ezzel a történet rámutat arra is, hogy valójában lehetetlen másban tapasztalati szinten megismerni az élet elemi, teljességgel kiszámíthatatlan sodrását, azt az energiát, ami a funkcionális analfabéta közegben felnövő kislányt mégis arra készteti, hogy magától megtanuljon írni és olvasni, és hogy a lehető legtöbbet facsarja ki magának az életből. Ennek a próbálkozásnak a reménytelensége viszont abszolút hiteles és megtapasztalható, és ez hitelesíti a regény minden egyes lapját.

A könyv sikeréhez tartozik, hogy írója ismeretlen. A talány megoldását meghagynám az időnek és az irodalomkritikusoknak, ugyanakkor a négy kötetet végigolvasva egy ponton olyan markánsan változik a narratíva, hogy nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a személy írta a négy könyv minden lapját (ugyanakkor teljesen reálisnak látom, hogy esetleg egy szerzőpáros dolgozott a köteteken). Emellett a lányok szexuális érésének ábrázolása az első kötetekben finoman, mégis érzékelhetően férfiszemléletű, ami tesz egy további kérdőjelet az író(nő) kritikusok által felfedni vélt személye mellé.

A Briliáns barátnőm folytatását, a további három kötetet is jó szívvel ajánlom, ugyanakkor messze az első kötet a legizgalmasabb. A lányok még annyira fiatalok, és annyira bármilyen sorsfordulat lehetséges, hogy ennek a bárminek a reménye ad egy olyan patinát az első kötetnek, amit a folytatások nem tudnak felülmúlni. Azzal együtt, hogy méltóak hozzá, mind fordulatokban, mind a szereplők ábrázolásában.

Bekuckózós őszi hétvégékre, karácsonyi henyélés mellé, de igazából minden évszakban telitalálat!

(eredetileg közzétéve: 2021. október 10.)