Dr. Peter Attia és Bill Gifford: Outlive (Végigélni)

Az irónia csimborasszójaként éppen a hosszú és egészséges életről szóló Végigélni című könyv utolsó előtti fejezetébe fogtam bele a kamionbaleset előtti napokban. Ha tudod, hogy beléd fog jönni egy kamion és nem éled túl, akkor az ajánlót igazán rövidre zárhatom: olyan nagyon sok erőfeszítést nem érdemes beletenni.

Azonban ha valamiféle jobb karmát érzel magad körül, és felcsillan a remény, hogy különböző kamionos incidensek nélkül elérhetővé válik majd számodra az az életkor, amiben a mai korosztály már kórházba jár, gyógyszereket szed és az általuk megélt kor kevésbé tűnik irigylésre méltónak, annyira leromlott állapotban élnek, akkor érdemes felvenni a kötetet a listára.

A könyvet magyarul is kiadták, én azonban angolul olvastam, elsősorban azért, mert Kindle-ön mégis csak könnyebb egy kb. 500 oldalas könyvet hurcolni, mint teljes fizikai valójában. Ennek a nyilvánvaló hátulütője, hogy így elképzelésem sincs, hogy mit hogyan fordítottak magyarra.

A hosszú és minőségi élettel kapcsolatos könyvekre egyébként is kevés időt szánok. Az ászanagyakorláson túlmutató jóga ugyanis éppen ilyesmivel foglalkozik, a két dolgot azonban nem szeretném keverni. Nem túl hiteles egy könyvet úgy ajánlani, hogy közben más elveket követve élek.

A Végigélni azzal került be mégis az ajánlott könyvek közé, amit általában is a legfontosabbnak tartok regényekben és más műfajú írásokban is: a könyv egyedi alapvetésével, ami talán a legfontosabb eleme az egész kötetnek (és ami a mai problémaközpontú orvoslásnál közelebb áll a jógához is). Ez az alapvetés pedig nem más, mint a megelőzés és az öregedés holisztikus megközelítése.

Peter Attia világosan leírja, hogy milyen összefüggések vannak a kardiovaszkuláris betegségek, a rák, a cukorbetegség és az Alzheimer-kór között. A legtöbb ember úgy tekint ezekre a betegségekre, mint különálló egységekre, amolyan vagy-vagy alapú választási lehetőségekre: vagy rákban halok meg, vagy Alzheimeres leszek, vagy cukros. (Csak viccelek, senki nem gondol semmi ilyesmire, ha gondolnánk, akkor másképp festene a világ.)

Az orvosok azonban – a szerzőpáros tapasztalatai szerint – így gondolnak (ők sem magukra, hanem) a betegeikre. Ez az, amit Peter Attia Medicine 2.0-nak (2.0-ás orvoslás) nevez. Ehhez képest vázolja fel a 3.0-ás orvoslás alapvetéseit a könyvben.

A könyvben található egy egész sor érdekes elemzés és adat, amiket eleve kihívás volt megjegyeznem. A biológia nem a regényekre fogékony emberek tudománya. Annó a gimis biológiakönyvet is úgy olvastam, mint Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt, és rendkívül felháborított, hogy a sejtek nem alapítottak családot, nem voltak érzelmeik, a mondatok csak összefüggéstelenül követték egymást, nem volt cselekmény, szereplők még kevésbé, és csak vártam és vártam, hogy valaki egyszer közli velem, hogy az egész egy rossz vicc volt, és itt van az igazi könyv, amit a biológiáról írtak, amiben Jelena Ekatyerina és Szergej Fjodorovics körül zajlik a cselekmény, és így mindjárt érthetőbb lesz az egész. Azóta se hívott senki semmi ilyesmivel, de megértettem, hogy a biológia egy külön tudomány, amihez csak a kifejezetten jó tollú írók művein keresztül tudok kapcsolódni.

Szerencsére a Végigélni pont ilyen. Amire fejből (angolul) emlékszem, az önmagában elég meggyőző ahhoz, hogy az ember szeme felcsillanjon.

Peter Attia közérthetően elmagyarázza, hogy a jó és a rossz koleszterin megnevezés mennyire megtévesztő, mi is valójában a koleszterin és mit kell figyelnünk a vérképünkön, ha kardiovaszkuláris problémáink vannak (nem a rossz koleszterint).

Ennél még eggyel elgondolkodtatóbb, hogy feltűnt számára az is, hogy a vérképek kiértékelése más paraméterek mentén történt a korábbi évtizedekben (pl. a hetvenes-nyolcvanas években), és az értékek azóta nem a társadalom javára változtak. Ugyanis ahogy az emberek általános állapota leromlott a nyugati társadalmakban, úgy váltak tágabbá a vérképek elemzésénél jelölt normális értékek is. Azaz például egy olyan vércukorszint, ami a hetvenes években cukorbetegséget jelölt volna, jelenleg simán a normális tartományba eshet, különben az emberek olyan nagy százaléka szorulna ellátásra, amivel egyetlen egészségügyi rendszer sem birkózna meg. (Ezt a mondatot érdemes többször is elolvasni és megérteni, hogy mit jelent a mi orvosi ellenőrzéseink és egészségünk szempontjából.)

Külön téma a rák és az Alzheimer-kór, illetve az egyéb idegrendszeri megbetegedések is.

 Peter Attia mindig hangsúlyozza, hogy a betegség milyen módon jelezhető előre (ha előre jelezhető), milyen szűrővizsgálatokat érdemes elvégeztetnünk (nem feltétlenül azokat, amikre elsőre gondolnánk, és amik közszájon forognak akár itthon, akár más országokban),  és a könyv részletesen foglalkozik az étkezés, a testmozgás, a stabilitás (!), az alvás (!) és az érzelmi egészség (!) jelentőségével.

Hogy miért ír valaki könyvet a hosszú és egészséges élet feltételeiről? Peter Attia bevallja nekünk, nem kell hosszan töprengenünk: rettenetesen félt a haláltól. Annyira félt, hogy képes volt napi 3-4 órát edzeni (az orvosi munkája mellett), hogy kipróbált minden létező diétát, hogy még egészségesebben éljen, csak éppen eközben semennyire nem foglalkozott a lelkével, és nagyon közel állt hozzá, hogy elveszítse az egész családját. A könyv legmegrázóbb és legmélyebb része az utolsó fejezet, ami az érzelmi egészségről szól. Peter Attiának azzal kellett szembenéznie, hogy mit jelentett az ő életében, hogy ötéves kisfiúként szexuális zaklatást kellett elszenvednie, és emellett milyen egyéb, ún. kis t-betűs traumák befolyásolták az életét. És a szerző nem csinál abból sem titkot, hogy borzalmasan viselkedett a saját családjával. Amikor az egyik fiának leállt a légzése, majdnem meghalt és utána kórházban kezelték, tíz nap után (!) utazott haza a családjához, miközben semmilyen valós anyagi vagy egyéb ok nem hátráltatta ebben.

Az írónak két hatalmas mélypontra volt szüksége ahhoz, hogy belássa, komoly segítségre szorul. Az érzelmi egészsége megteremtésével kapcsolatos fejezet ehhez mérten őszinte. Peter Attia a saját példáján értette meg, hogy az érzelmi egészségünkkel kapcsolatos legalapvetőbb baj az, hogy általában észre sem vesszük, hogy az nem létezik, és nagyon hatékonyan pusztítjuk önmagunkat és másokat.

De még ha fel is sejlik, hogy talán segítségre van szükség, a 2.0-ás orvoslás jegyében legfeljebb afelé hajlunk, hogy egy néhány alkalmas terápia majd mindent rendbe hoz, de legrosszabb esetben is egy egy-két hetes kezelés egy bentlakásos intézményben majd megjavít minket, és onnantól kezdve teljes érzelmi egészséggel rendelkező, kiváló honpolgárként fogjuk folytatni életünket.

Ez azonban nem igaz. Az érzelmi egészség megteremtése ugyanolyan részletekbe menő, időigényes feladat, mint az egészséges életmód vagy étkezés beállítása, komoly elszánást és munkát igényel és általában évekbe telik. Nem azért, mert mi még másokhoz képest is különlegesen rosszak, elviselhetetlenek és bénák vagyunk. Hanem azért, mert erre alapvetően ilyen sok időre van szükség.

Mindemellett fontos számomra a fogyasztói társadalomban lenézett alvás megfelelő polcra helyezése, még ha a jóga megértésétől különböznek is a könyvben írtak. Az alvás megbecsültsége szinte 180 fokos fordulatot vett gyerekkorom óta. Gyerekként az alvás fontos volt. A tévé már sok háztartásban megtalálható volt (nálunk egész sokáig nem), de egy csomó ma mindennapos esti cselekvés nem létezett, mert a hátterük sem létezett. Így például senki nem csüngött a Facebookon és a közösségi média más felületein, mert ezek még nem léteztek. Este tíz után csak a legközelebbi családot hívtuk fel és csak élet-halál kérdések esetén vonalas telefonon, mert hogy mobiltelefon sem volt.

Nem volt része az életünknek az internet, nem volt mit görgetni a végtelenségig, nem volt tele az üzenőfalunk, nem voltak válaszra váró üzeneteink, nem tudtunk online rendelni, vásárolni – még csak az online téren kívül léteztünk. És mennyivel könnyebb volt kipihentnek lenni, mint manapság!

Nagyjából közmegegyezés tárgya, hogy az élet hozta fejlődés sok pozitívumot is jelent napjainkban, de hogy az alvásból sokat vett el, az vitathatatlan. Az alvás szinte megtűrtté vált; egy felesleges idővé, ami alatt lehetne venni valamit, vagy válaszolni valakinek, vagy újabb élményt szerezni. Peter Attia hoz egy saját megértése szerinti okot arra, hogy miért érdemes megadnunk a kellő tiszteletet az alvásnak: az evolúció már rég kiszelektálta volna, ha nem lenne rá szükségünk. De szükségünk van rá, és az is elég jól behatárolható, hogy milyen keretek között.

A szerzőnek saját podcastje van, lehet nála páciensnek is jelentkezni, ez utóbbi (árban) azért nem magyar jelentkezőkre van optimalizálva. A kapcsolódó üzletág ellenére is azt gondolom, hogy a Végigélni egy figyelemre méltó könyv, mert visszaviszi a fókuszt arra, hogy az egyénnek mekkora felelőssége van a saját élete és egészsége vonatkozásában, és megfelelő támpontokat ad ahhoz, hogy milyen irányba induljunk, ha eddig nem foglalkoztunk azzal, hogy hogyan élhetnénk egészségesen idősebb korunkban is. Vegyük le a polcról, nagyon megéri, akkor is, ha a biológia tanulmányaink során végig azt vártuk, hogy mikor mutatkoznak be végre keresztnéven a szereplők, és sosem tették. Így is sokat profitálhatunk belőle.

(eredetileg közzétéve: 2024. augusztus 17.)