Dr. Máté Gábor és Máté Dániel: Normális vagy

Sokat töprengtem azon, hogy mitől olyan olvasmányosak és szívhez szólóak Máté Gábor könyvei. Végül arra jutottam, hogy azért, mert rendelkeznek egy elengedhetetlen kvalitással. Amikor deklaráltan önismereti témában olvas az ember, pőrére vetkőzik. Vagy legalábbis megpróbálja. Talán nem mondjuk ki hangosan, de valójában azért olvasunk, mert észleltük, hogy valami nincsen rendben, és kíváncsiak vagyunk rá, hogy hogyan hozhatnánk rendbe ezt a félrecsúszott dolgot. Jó esetben csak egyet. Általában egynél többet is.

Olvasás közben nincsen velünk senki. És ahogy olvasunk, ráébredünk, hogy egy ember mégis csak itt van velünk: a szerző. Persze egyébként sem árt, ha egy író érthetően fogalmaz, megfelelően határozza meg a célközönségét, jól jelöli ki az olvasóival történő kommunikáció színvonalát, de önismereti témában van még egy alapvető minőség, amire szükség van: velünk, az olvasóval lenni a szenvedésben.

Ott lenni, komolyan venni minket, amikor remegő szívvel megpróbáljuk levonni a tanulságokat, fogni a kezünket, amikor egy futó pillantást vetünk a tükörre, amibe senki sem szeret hosszan belenézni, átölelni minket, amikor sírunk. Együttérezni velünk. Hát ezt tudja Máté Gábor. És azért fontos kvalitás ez, mert a Normális vagy bőven túlmutat egy átlagos minőségi önismereti íráson.

Talán nem csak egyfajta életközépi válság megnyilvánulása, ha manapság azt érezzük, hogy ha megoldottunk egy önismereti nehézséget, rögtön integet is a következő. Egy ideig persze lelkes az ember, de óhatatlanul jön egy pont, amikor felmerül a gondolat, hogy valamit rosszul csinálok, ha még mindig problémákat észlelek, ha még mindig nem látom a megoldást az adott keretek között, amik látszólag az életünk sarkalatos pontjait képezik.

És fel lehet adni. Lehet élni cinizmussal, önbódítással – a fogyasztói társadalom a figyelemelvonó és fájdalomcsillapító tárgyak és szolgáltatások végtelen sorát kínálja. Lehet magunkat, és ha az már nem elég, másokat bántva élni. Ebben legalább jók vagyunk, remekül illusztrálják többek között az elhízottságra és az alkoholizmusra vonatkozó hazai mutatóink (amelyek korántsem tükrözik teljeskörűen a valós viszonyokat).

A fogyasztói társadalom pedig épp azért működik szinte akadálymentesen és vérprofin, mert annyi ingert kínál, hogy ember legyen a talpán, aki csak egyetlen másodpercre is le tudja venni a figyelmét arról, hogy mi mindent kellene elérnie vagy megszereznie ahhoz, hogy végre csak szabadon gondolkodhasson, ne adja ég, releváns kérdéseket is feltehessen, és pláne, hogy végre jól lehessen. Pedig egész sok minden történne, ha erre egyre több ember lenne képes.

Máté Gábor, és szerzőtársa, fia, Dániel, ebben az írásban lerántják a leplet magáról a rendszerről, illúziót sem hagyva afelől, hogy mi ugyan normálisak vagyunk, de az, amiben élünk, egyre messzebb csúszik a normalitástól.

Teszik ezt oly módon, hogy semmilyen globális vagy lokális összeesküvéselméletet nem vázolnak fel, nem hibáztatnak senkit, sőt, még megoldási javaslatokat is felvázolnak. Ami talán még ennél is nagyobb dolog, hogy tudják, hogy a rendszer főbb elemeit működtetők talán még az átlagembernél is több fájdalommal néznek szembe. Nem túlzás megkockáztatni, hogy ilyen megértéssel író emberektől van mit tanulni.

Az önismereti út jellegzetessége – még ha csak egy vastagabb könyvről is van szó –, hogy kemény pillanatokat hoz. Ezért is olyan kulcsfontosságú az írók olvasó felé fordulása és együttérzése.

A Normális vagy egy nagyon fontos történettel adja meg a kötet kezdő hangját. A szerzők David Foster Wallace-tól idéznek (az amerikai író a Végtelen tréfa szerzőjeként lehet ismerős a magyar olvasóknak): „A történet főszereplője két hal. Vízi útjaik keresztezik egymást fajuk öreg példányával, aki kedélyesen rájuk köszön. „Jó reggelt, fiúk. Milyen a víz?” A két kishal továbbúszik, azután az egyik a társára néz és megszólal: „Mi a fene az a víz?”.”

És hogy maradjunk a vizes hasonlatoknál: a kötet felütéséből nekem egy másik vízhez kötődő történet jutott eszembe (és az e-könyvben visszakerestem, hogy tényleg csak nekem, pedig annyira passzol a témához, hogy meggyőződésem volt, hogy magában a könyvben olvastam ezt is): a lassan megfőtt békákról talán mindenki hallott már. Akiket mindig csak egy kicsivel raknak melegebb vízbe, amíg bele nem döglenek. És valószínűleg a fenti kishalakhoz hasonlóan ők sem tudják már, hogy mi az a víz, amiben épp megfőzik őket…

Sok mindent tanultam Máté Gábor korábbi könyveiből, és ebből a kötetből talán még az eddigieknél is többet. A Normális vagy című könyvben szó esik a traumaközpontúságról, az epigenetikáról, a jelenkori gyermeknevelésről, a testelme koncepcióról, a betegségek újfajta értelmezéséről, szenvedélybetegségekről, pszichiátriai kórképekről, születésünkről, önazonosságunkról, annak elveszítéséről és visszanyeréséről.

Ami most talán leginkább az újdonság erejével hatott, az ez a felismerés:

„Egyetlen hominina faj sem maradhatott volna elég hosszan életben a fejlődéshez, ha a tagjai atomizált egyénekként tekintettek volna magukra, akiket egymás ellen fordított a természet. Mai életmódunkkal ellentétben az önérdeket hagyományosan úgy értelmezték, mint ami mindenki előnyére gazdagítja az embert mint a közösség részét és a kapcsolatait. Az autentikus önérdeknek nem része a többiekkel szemben álló, gyanakvó versengés. …

Mihez kezdjünk akkor azzal a közhelyes bölcsességgel, hogy a lelkünk mélyén valamennyien agresszívak vagyunk és önzők? Honnan származik ez a feltételezés?

A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és az őket leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő világképnek, és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják. Hát persze! Ha természetesnek állítjuk be azt, ami a norma, akkor a norma tartóssá válik; ha viszont felmerül a gyanú, hogy nem feltétlenül kellene úgy lenniük a dolgoknak, ahogy vannak…akkor a quo már nem lesz soká status. A materialista kultúrák ezért alakítják ki azokat az elképzeléseket – tulajdonképpen mítoszokat –, amelyek az önzést, az agressziót, a harcias, domináló viselkedést az emberi természet alapvető alkotóelemének tekintik. Így támogatják azokat a jellemvonásokat, amelyek nem tartják túl sokra a másokkal és a természettel fenntartott kapcsolatot. Darcia Narvaez arról beszélt nekem, hogy mai kapitalista világunkban „fajelhajlók” lettünk. Kijózanító elképzelés, ha igazán belegondol az ember: soha nem létezett még olyan faj, amely hűtlenné tudott volna válni saját magához, elpártolt volna saját szükségleteitől, ráadásul meg is győzte volna magát arról, hogy mindennek így kell lennie.”

A kapitalizmusról bővebben is szó esik még, amelyből csak egy mellbevágó részletet emelnék ki:

„ „A politikai rendszer legalább olyan rosszul működik, mint a gazdasági” – írta 2012-es könyvében, a The Price of Inequality-ben (Az egyenlőtlenség ára). Sokak szemében, folytatja (megj.: Joseph E. Stiglitz), „a kapitalizmus képtelen valóra váltani, amit ígért, de szállítja mindazt, amit nem: egyenlőtlenséget, környezetszennyezést, munkanélküliséget, és ami a legfontosabb, az értékek olyan fokú elbizonytalanodását, hogy ma már minden elfogadható, és senki sem felelős semmiért.”

Ezen a ponton Stiglitz és a kapitalizmus többi mai kritikusa is leleplezi a korlátait. Mert mi van akkor, kérdezném tőlük, ha a rendszer nem működik rosszul, hanem elképesztően sikeres? Ha feltételezzük, hogy a felsorolt károk hibás működést jeleznek, akkor nem veszünk tudomást arról, hogy van néhány ember – csupa olyan, aki történetesen a jólét és hatalom legnagyobb részét birtokló osztályhoz tartozik –, akinek a szempontjából a rendszer pontosan teljesíti a feladatát. Az USB nevű svájci bank 2020. októberi jelentése szerint a Covid – 19 miatt kialakult gazdasági káosz közben, az év áprilisa és júliusa között a világ milliárdosai több mint tízbillió dollárra növelték a vagyonukat.”

„Azt az elméletet, hogy a kapitalizmus célja eredetileg az egyenlőség és az azonos lehetőségek biztosítása volt, becsületszóra kell elhinnünk, mert a történelem és a földhözragadt valóság nem ezt bizonyítja.”

És talán a jelenlegi világpolitikai helyzetben érdemes reflektorfénybe emelni ezt a gondolatot:

„Minél hosszabban vizsgálom azokat, akik benépesítik a politika terepét – a csúcson lévőket, és lent, legalul saját magunkat (meg a kiváltságosabbakat valahol a kettő között) –, annál tisztábban látom, hogy a sérültek megválasztják a sérülteket, a traumatizáltak pedig a többi traumatizált élére állnak, és tevékenységükkel kérlelhetetlenül tartósítják a traumatizáló társadalmi körülményeket.” …

„A mostani szüret alapján ítélve társadalmi és politikai életünk fáját gyökerétől a terméséig átitatta a trauma. Ahhoz, hogy valaha igazi gyümölcsöt szedhessünk róla – márpedig ezen a lehetőségen áll vagy bukik bolygónk jövője –, mindenkinek, vagy mindazoknak, akik képesek rá, meg kell tenniük, amire vezetőink legtöbbje alaptermészeténél fogva alkalmatlan: bátran magunkba kell néznünk, hogy tisztábban láthassuk a világot.”

És leginkább azért érdemes végigolvasni a Normális vagy című írást, hogy a szerzőpáros által feldolgozott számtalan témában megosztott ismeretek révén, és az általuk tanúsított együttérzéssel és felénk fordulással felvértezve képesek is legyünk erre. Ideje, hogy a másokra mutató ujjunkat az egyetlen ember felé fordítsuk, akit meg tudunk ismerni és meg tudunk változtatni: saját magunkra. Valóban ezen múlik minden.

(eredetileg közzétéve: 2022. november 27.)