A könyvekhez már gyermekkoromban is nagyon kötődtem. Így aztán valószínűleg kevéssé meglepő, hogy gyermekkoromban azt hittem, hogy van egy könyv (ami minden bizonnyal hosszú és vastag és hatalmas), amit minden szülőnek odaadnak, mielőtt gyermeket vállal, és ők ezt fellapozhatják, ha felmerülnek olyan gyakorlati problémák, mint hogy mennyi kakaót szabad tenni a tejbegrízre, mikor lehet édességet adni a gyerekünknek ebéd előtt, vagy épp hogyan kell megvigasztalni valakit, aki elveszítette az alvós plüssállatát. Sajnos több jel is arra mutatott, hogy a szüleim ezt a könyvet nem olvasták. A kakaót érthetetlenül szűken mérték, nem értették, hogy miért jó az embernek ujjat szopni, és hogy miért tragédia az alvósplüss elvesztése vagy épp kimosása. És most csak az egészen kisléptékű kisgyerekkori problémáinkra fókuszáltam.
Képzelhetitek a meglepetésemet, amikor kiderült, hogy nem hogy a szüleim nem olvasták ezt a könyvet, de egyszerűen nem is létezik! Persze a gyermeki lelkesedés nem ismer határokat, még kiskamaszként megfogadtam, hogy majd én megírom ezt a könyvet, és vége lesz ennek a feküdj le időben kislányom, egyél egészséges ételeket, csináld meg a házidat terrornak, és minden szülő megértő és együttérző lesz, és megfelelően tud nem csak a gyakorlati problémáira, hanem a gyermeke érzelmi szükségleteire is reagálni.
Ennél jobban már csak akkor lepődtem meg, amikor idén kiderült, hogy ez a könyv mégis létezik! Dr. Máté Gábor és Dr. Gordon Neufeld kötetében egyszer csak a következőt olvastam: „Ha a nevelést az elsajátítandó készségek soraként fogjuk fel, akkor nehéz lesz másképp viszonyulnunk hozzá. Ha bármikor problémával találjuk szemben magunkat, mindig azt fogjuk feltételezni, hogy kell lennie egy könyvnek, amit még nem olvastunk, egy tanfolyamnak, amit el kell végeznünk, egy készségnek, amit még el kell sajátítanunk.” Így esett, hogy több évtizedes keresés után megtaláltam azt a könyvet, ami útmutatást nyújtott ahhoz, hogy megértsem, miért nincs valójában szükség erre a mindentudó szülői kézikönyvre. Úgyhogy elnézést mindenkitől, akinek megígértem: nem fogom megírni. De itt van a tipp, hogy mit olvassatok helyette.
Írtam már ezen az oldalon a megfelelő kötődésről szóló könyvről. A most fókuszba került írás a kötődés egy másik aspektusát tárja fel. Máté Gáborral és Gordon Neufelddel olyan sokszor jött szembe egy bizonyos „kórkép”, hogy egy egész kötetet szenteltek a témának, és abszolút megérdemelten. A téma mondhatni az utcán hever és csak észre kellett venni, de már ehhez kellett egyfajta zsenialitás, és utána még egy ugyanekkora adag ahhoz, hogy kellő érzékenységgel és körültekintéssel írjanak egy olyan jelenségről, ami szinte mindannyiunk életében jelen van.
A szerzőpáros a következő alapigazságokat fejti ki a kötetben: a gyermekek életében van egy elsődleges kötődés. A kötődés kizárólagos természetű, így aztán versengő kötődésről érdemben nem beszélhetünk. Ha egy kötődéstől egy másik felé billen el a mérleg, akkor az eredeti kötődés menthetetlenül fellazul, mi több, a gyermekek szembe fordulnak vele, mert az elsődleges kötődés védelme ezt kívánja.
Mindemellett sokkal fájóbb lehet annak a kimondása, hogy a kortárs-orientáció társadalmunkban tapasztalható korlátok nélküli térhódítása káros. Persze felnőttként belegondolva – pláne, ha az ember elsődleges kortárskötődések gyűrűjében nőtt fel – a megállapítás teljesen igaz. Tény, hogy úgy tűnhet, hogy a kortársak adott esetben sokkal több információval rendelkeznek a gyermekeket körülvevő világról, mint a szülők. Ugyanakkor ennél nagyobb súllyal esik a latba az, hogy a kortársak a velük egykorúakkal azonos vagy hasonló érzelmi és idegrendszeri érettséggel rendelkeznek. Nem tudják – mert nem is feladatuk – elfogadni a másikat, amikor az „ciki”, „nem menő”, vagy épp bármi mást felmutat a halálos kamaszbűnök közül. Ezt csak a szülők tudják megtenni, akik jó esetben érettebb idegrendszerrel és fejlettebb érzelmekkel és megküzdési stratégiákkal rendelkeznek. És erre az elfogadásra, a gyermek által elvégzendő érzelmi munkához szükséges háttér biztosítására sokkal nagyobb szükség van, mint még több információra.
Az ennél a megállapításnál is szomorúbb felismerés az, hogy a világunk kevés kivétellel a kortárs-orientáció bűvöletében él. A szülők társadalmunkban gyakorlatilag automatikusan belépnek a fogyasztói társadalom szolgálatába, és ennek következtében a gyermekek elképzelhetetlenül kevés időt töltenek saját családjukban, azokkal a felnőttekkel, akik megfelelő elsődleges kötődésre lennének képesek (jó esetben), cserébe soha olyan sok időt nem töltenek az elsődleges kötődésre alkalmatlan kortársaikkal, mint valaha.
Ennek következtében szembesült a szerzőpáros is olyan problémákkal, amelyek néhány évtizeddel korábban ismeretlenek voltak. A gyermekek indokolatlanul tiszteletlenek, erőszakosak a saját szüleikkel, amikor az elsődleges kötődés áthelyeződik a kortárscsoporthoz. Ha nem ismerjük fel a helyzet dinamikáját, akkor ez az a pont, ahol szülőként nagyon, vészesen könnyű teljesen elveszíteni a fonalat. Akár hagyjuk, hogy a gyerek több időt töltsön a kortársaival, hogy elkerüljük a vitát, akár megpróbáljuk megrendszabályozni, a helyzet csak annyira fog javulni, amennyire még fennáll és megfelelően működik az elsődleges kötődés a szülő és a gyermek között. Ha már nem áll fenn az elsődleges kötődés, akkor felesleges a veszekedés, a tiltás, a büntetés, akkor helyre kell állítani a kapcsolatot, mielőtt a problémás helyzet tovább eszkalálódik.
Természetesen egyetlen szülő-gyermek kapcsolat sem problémamentes, és ugyanúgy érvényes irány többek között a másik jelenlegi slágertéma, a transzgenerációs traumák feltárása, és egyáltalán, az önismeret, de ez a kötet remek iránytűként szolgál egy olyan társadalmi szintű probléma felismeréséhez, amit csak szeretnénk, hogy meg- és feloldódjon, és várhatóan még jó ideig velünk lesz.
(eredetileg közzétéve: 2022. június 26.)
Fény-Törés-Pont 