A futást mint versenysportot nem követem figyelemmel. Amikor rendszeresen indultam félmaratonokon és a maratonra készültem, azokban az években több futással kapcsolatos könyvet is olvastam, de a versenyek akkor sem kötöttek le.
Az olvasott könyvek között volt valóban szenzációs (Futni születtünk), és olyan írás is, amelynek bár a szerzője legendás ultrafutó körökben, majdnem meghaltam az unalomtól, mielőtt átrágtam volna magam a kötetén (Scott Jurek: Eat & Run – a mai eszemmel egyszerűen nem fejezném be).
Ennek következtében aztán Des Lindenről se tudtam, hogy kicsoda. A memoárját viszont több helyen is lelkesen ajánlották, így adtam neki egy lehetőséget.
Ahogy felnövünk, egyre inkább egyértelművé válik, hogy tündérmesék nincsenek. Abban az értelemben semmiképp, hogy valaki tehetséges valamiben, majd mindent megnyer, eközben abban is szerencsés, hogy jól alakul a magánélete, majd ha kiöregszik az első szakmájából, akkor briliáns érzékkel fekteti be meseszerű karrierjéből származó vagyonát és eddigi ritmusában tud újratervezni, és a második szakmájában is ugyanolyan tehetséges lesz és hasonló sikereket arat.
Nehézségek mindenki életében adódnak, és még a legegyenesebbnek tűnő életutak is egy bemindenezett hullámvasútra hasonlítanak. Nem azért, mert rosszul csinálunk valamit, hanem mert egyszerűen ilyen az élet.
Mi azonban szeretjük azt hinni, hogy a hullámvasút lefelé zuhanó része megúszható, hogy valamit mi csinálunk rosszul, hogy csak mi huppanunk le időről időre a földre, vagy merítkezünk meg egy minden eddiginél hosszabb mélypontban, miközben mások csak átsétálnak az életen, mint Jézus a vízen. Ennek következtében aztán jelentős piaca van az olyan önéletrajzoknak is, amelyeknek a fele sosem történt meg, de semmiképp sem úgy, ahogy a szerző állítja, és néha évek vagy évtizedek múlva derül ki, hogy ő is hullámvasúton ült, volt is mélypont, nem is egy, csak azok épp nem fértek bele se az önismeretbe, se az alkotói koncepcióba.
Des Linden könyve ennek a szöges ellentéte. Ő az a lány, aki tehetséges, jól is fut, de (eleinte) nem eléggé. Az egyetemről kikerülve nem kapkodnak utána edzők vagy csapatok, és nem látszik mérföldekre előre, hogy mi lesz az életútja. Olyannyira nem, hogy kezdetben nem is a későbbi sikertávjára, a maratonra edz, hanem az 5000 és 10000 méterre.
Ő úgy kezdi a futókarrierjét, hogy szó szerint lépésről lépésre halad, figyeli magát, hogy mennyit szeretne beletenni, mennyire boldog az életével, amikor a mindennapjai futással telnek. Talán ezek az évek alapozzák meg azt a karriert, amiben saját ügynököt fogad, majd egyre inkább kiáll magáért és függetlenedik az edzőitől, amikor eljön az ideje.
A könyv a sportmemoárokban ismerős szerkezettel él. Des Linden a 2018-as Boston Maraton bajnoka, és az erről szóló emlékek vegyülnek az életút legfontosabb állomásainak felidézésével.
A győzelem jelentőségét nem önmagában a sportteljesítmény adja. Egyrészt harminchárom év után nyerte amerikai hölgy ezt a versenyt. Másrészt Des Linden 2011-ben kerek kettő másodperccel (!) lett ezüstérmes. 2018-ban egy óriási esőzés, hatalmas vihar közepette sikerült egy olyan versenyen nyernie, amin az egészségi állapota miatt az sem volt biztos, hogy elindulhat, és a táv kb. feléig a verseny feladásán gondolkodott.
Des Linden pedig sem a Boston Maraton felidézése során, sem máskor nem fél beszélni a megélt nehézségekről, a mélypontokról, amikből neki is kijutott. A karrierjét hátráltatta egy combcsonttörés, amit csak későn vettek észre, és később pajzsmirigy-alulműködés, ami akkor is rettenetesen meg tudja keseríteni az ember életét, ha nem maratoni futó, és nem ilyen hivatásrendben kell beosztani az energiáját.
A szerző nehéz helyzetben van, mert a doppingolás a hosszútávfutást is megérintette, és a könyv megjelenésekor még nem zárult le egy átfogó vizsgálat egy amerikai csapat ellen. Des Linden azonban részben éppen azért hagyta el korábbi saját csapatát, mert leigazolták a doppingvádba keveredett másik hazai csapat egyik futóját.
És nem akarta eltitkolni afelett érzett csalódottságát sem, hogy a riói olimpián csak az első tízbe fértek be honfitársaival, miközben biztosak voltak benne, hogy a győztesek doppingoltak. És valóban, a győztes és a második helyezett hamarosan megbukik egy doppingvizsgálaton, de mégsem fosztják meg őket az elért helyezésüktől.
Des Linden könyve életszagú. Szó sincs valami rózsaszín, kiszínezett amerikai álomról. Az író felkel és edz, fut és még gyorsabban fut, férjhez megy, utazik, olvas és kávézik, és nem torpan meg élete sötétebb zugai előtt. Amikor a pajzsmirigy-alulműködésből visszatérve végül nyer Bostonban, az olvasó könnyekig meghatódik.
A könyv címe sem véletlen. Choosing to Run – Des Linden újra és újra, nap mint nap választja a futást. Saját szakmájának átfogó vizsgálatát adja ez a könyv, számot vetve a napokkal, amikor úgy gondolja, hogy nincs értelme folytatni, a betegség időszakával, amikor már lélegezni sem bír, és a kételyekkel, amikor egyértelművé válik, hogy tiltott szerekkel élnek a vetélytársak, és az ő döntésén múlik, hogy hajlandó-e látszólag vert helyzetben is rajthoz állni, annak a kockázatával, hogy talán sosem fog nyerni.
A Choosing to Run nagyon önazonos, és éppen ezért szinte lehetetlen letenni. Az olvasó szívesen kocogna egyet Des Lindennel, hogy azután egy kávé mellett megvitassák a Boston Maraton szépségeit. Külön öröm, hogy az epilógus felvillantja, hogy a maratoni futásról az ultrafutásra tervez átnyergelni, és a covid alatt megélt nehézségekre is kitér. Nagyon olvasmányos és szerethető könyv. (Külön drukkolok a szerzőnek, hogy az élet sose kérdőjelezze majd meg utólag se a versenyek tisztaságával kapcsolatos hozzáállását, ami nyilván a könyv egyik erkölcsi alapja alól húzná ki a talajt.)
(eredetileg közzétéve: 2024. július 21.)