Cixin Liu: A háromtest-trilógia

Nem véletlen, hogy science fiction műfajú könyv még csak nyomokban jelent meg a blogon. Én, aki a természettudományos órákon is azt vártam, hogy mikor bukkannak fel (élő, emberi névvel bíró) szereplők a sejtek, mértékegységek és atomok helyett, sokáig alig tudtam betelni a klasszikus regényekkel, amik mellett a sci-fikben megjelenő cselekményt nem lehetett komolyan venni, a jellemábrázolás pedig szívbe markolóan hiányos volt.

Aztán a klasszikus történetek valahogy túlcsordultak, némi élettapasztalattal gazdagodva azokon a lapokon másfajta hiányosságok kezdtek kidomborodni, én pedig nyitottabbá váltam a bármilyen műfajú jó könyvekre.

A háromtest-trilógia megfilmesítéséről olvasott izgalmas kritika után így történt, hogy egy lelkes javaslatot elfogadva (köszönet Juno Reactnak!) esélyt adtam egy újabb sci-finek, és nem bántam meg.

Figyelmeztetésként azért rögtön az ajánló elején úgy érzem korrektnek, hogy azt is leírjam, hogy az utolsó kötet során már szándékosan igyekeztem lassabban olvasni, az egyik éjszaka ugyanis arra ébredtem álmomban, hogy egy űrhajón vagyok, ahol elfogyott az élelem, és el kell dönteni, hogy hajlandó vagyok-e embert enni. Általában tudatában szoktam lenni, hogy álmodom (ami egyébként is ritkán esik meg), így viharos gyorsasággal felébresztettem magam és magamhoz tértem a rémálomból, de még csak nem is ez volt az egyetlen, ami megtalált a három kötet kiolvasása során. Úgyhogy a regények olvasását lassan (adagio) javaslom, kellő szüneteket hagyva az olvasó lelkének, hogy feldolgozza a történet cselekményét és az annak kapcsán felmerült kérdéseket.

És hogy mi ragadott meg ennyire a trilógiában, hogy az emberevős rémálmot is elviseltem miatta? Cixin Liu eredeti ötletei. Az eredeti ötlet a kreatív iparágak Szent Grálja, mindenki ezt keresi. Azt a dallamot, amiből az újabb szuperslágert lehet írni, azt a szöveget, ami felírja magát az olvasó lelkére, azt az ötletet, ami köré szinte mindegy, hogy ki körít történetet, az ötlet bármit elvisz a hátán. És Cixin Liunak nem egy eredeti ötlete van, hanem többtucatnyi! Már a regény olvasása közben azt éreztem, hogy bizonyos szempontból soha nem szeretnék ezzel a férfival találkozni, egy másik szempontból viszont nagyon is.

A háromtest-trilógia abból a szempontból klasszikus sci-fi, hogy a szereplőknek nem hogy a jellemfejlődése, de még a jelleme is csak vázlatosan ismerhető meg. De valószínűleg Dosztojevszkij sem véletlenül nem írt sci-fit, ilyen ez a popszakma, ezt elfogadtam. Talán csak a harmadik kötetben volt nagyon szembeötlő, hogy az író elképzelései a női lélekről finoman szólva is messze állnak a valóságtól, de még akkor sem volt annyira fájdalmas a lélekábrázolás, hogy becsuktam volna a kötetet.

Az ajánlás mellett is fontosnak tartom megemlíteni, hogy a regénybeli gyilkosságok ábrázolása minimum elgondolkodtató. Elfogadom, hogy az eredeti ötletek megjelenítésének a megfelelő műfaja a sci-fi volt, és azt is, hogy egy sci-fiben nincsen tér arra, hogy kitérjen rá az író, hogy milyen meghasadt lélekkel kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki elpusztítson egy másik embert, de (az én ízlésem számára) túlságosan egyszerűen lett a téma elintézve a könyvben. Egy olyan világban, ahol honlapot nyitnak arra, hogy titokban fotózott nőkről fotókat töltsenek fel, és az elpusztításukról és kínzásukról fantáziáljanak, nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy mi is a minket befogadó és fenntartó környezet, és hogy az ember lehetőleg még egy szúnyogot se csapjon le úgy, hogy ne legyen tisztában a kontextussal.

A trilógia mindegyik kötete gyorsan olvastatja magát, ezért is könnyű belefutni a rémálmokba. Az első könyvben leginkább egy számítógépes játék újabb és újabb szintjein zajló cselekmény miatt nehéz szünetet tartani, a másodikban pedig a Falképző-projekt eredményét nem győzi kivárni az olvasó. A harmadik kötetnek, aminek pedig egyenesen A halál vége a címe, már külön katalizátor sem kell.

A cselekményről közelebbről szándékosan nem árulok el semmit, az eredeti ötletek közül viszont többet is felvillantanék, hogy könnyebb legyen eldönteni, hogy a potenciális olvasó elkötelezze-e magát úgy 1850 oldal erejéig (és akkor a negyedik, kísérőkötetet még én sem olvastam).

A háromtest-trilógia össztársadalmi szinten feszegeti a kérdést, hogy mi a halál, mit tudunk a térről és az időről, és ez a legnagyobb erénye. A szintugrás (az egyéni szintről) befogadhatóbbá teszi a témákat, és segíthet abban, hogy az olvasó a könyvektől megihletve a valóban fontos kérdéseket tegye fel a saját életében.

Ugyanakkor a trilógián végigvonuló ilyen-olyanpártiság, amit jellemzően az határoz meg, hogy megjavíthatónak érzi-e az adott csoport tagja az emberiséget, éppen ezen a szintugráson és egy fájó tévedésen alapul. Soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy az ember csak saját magát tudja megváltoztatni. Így aztán „az emberiség megérett a pusztulásra mert ilyen vagy olyan, de mindenképpen javíthatatlan”, a magjáig visszamenően téves gondolatmenet (ahogy az az ilyen gondolatmenetek következményeiből is remekül látszik általában).

A szerző első, egészen fantasztikus eredeti ötlete a trisolarisi civilizáció leírásában található, egy ponton ugyanis kiderül, hogy a földönkívüliek kicsit nehezen értik az emberi társadalmat és kommunikációt, az ő gondolataik tudniillik trisolarisi körökön belül teljesen közvetlenül érzékelhetőek és transzparensek.

Az ötlet maga annyira zseniális, hogy érdemes többperces szünetet tartani az ajánló olvasásában is, hogy megkapja a nagyon megérdemelt figyelmet. Gondoljunk csak bele: amikor közvetlenül érezhetőek mások gondolatai (és érzései, teszem hozzá), akkor nem csak azt tudjuk azonnal, hogy a másik ember éhes vagy szomjas, vagy éppen fázik, de azt is teljes mértékben érzékeljük, ha fájdalmat vagy örömet okozunk neki. Közvetlenül érzékeljük, mi is érzékeljük. Milyen világ lehetne az, amiben csak úgy tudjuk megbántani a másikat, hogy közben magunkat is – ugyanabban az időpontban, ugyanazzal a módszerrel, ugyanabban a mértékben – bántjuk? (Bántani ugye mindenképp bántja önmagát a bántalmazó is, csak más a forgatókönyv, ha nem érzékeljük (rögtön, és nem pontosan ugyanúgy, hogy mi a hatása annak), hogy mit teszünk.)

Ha semmi más erénye nem lett volna a trilógiának, akkor is ajánlottam volna, csak ezért az egyetlen ötletért. Lélegzetelállító, mert hatalmas lelki gazdagságot adhat az olvasónak, ha megérti, hogy mennyire bonyolultan élünk mi, akik úgy végzünk ki másokat, hogy csak legyintünk, ha nem esik össze holtan a szemünk előtt rögtön, akit egy életre megbántunk vagy megalázunk. Mi történne, ha ez másképp lenne?

És ez még csak az egyik a remek ötletek sorában. Azt, hogy földönkívüli civilizáció lehet nagyon emberi, hogy nekik is lehetnek gondjaik, talán hagyjuk is, mert szinte kispályás ahhoz képest, ami ezután következik.

Azzal kapcsolatban, hogy egy, a trisolarisi lélekkel rendelkező civilizáció elpusztítana bárkit vagy bármit, komoly kétségeim vannak, de ezeket félretettem az újabb ötletek megismerése érdekében.

Ezek között szerepel nyelvi lelemény, amikor az egyik szereplő a trisolarisiak nem létező anyját szidja, néhány azonban komplett idézetet is érdemel. (Mindegyik a harmadik könyvből származik.)

„Az igazi japán kardvívások gyakran igen rövid, mindössze fél másodpercnyi vagy két másodpercnyi küzdelem után értek véget. Egyszer csaptak csak össze a kardok, és az egyik fél már el is esett, majd vértócsa vette körül. Ezt a pillanatot megelőzően azonban az ellenfelek úgy álltak szemben egymással, mint a szobrok, néha akár tíz percen át is. Ebben a küzdelemben a kardvívónak nem a keze, hanem a szíve tartotta a kardot. A szívkard, amely a szemeken át tekintetté vált, az ellenség lelkének mélyébe hatolt. A küzdelem valójában itt dőlt el: a két kardvívó közt feszülő csendben lelkük pengéje szúrt és hárított, mint hangtalan mennydörgés. A győzelem, a vereség, az élet és a halál már azelőtt eldőlt, hogy egyetlen vágásra sor került volna.”

Aki ezt tudja az életről, az már nagyon-nagyon sok mindent tud. Hiszen mindannyian ilyen csatákban állunk, vívunk egymással, aztán épp egyikünk esik össze, vagy a másik, de a csata addigra már eldőlt, a szívkard átfurakodott. És csak a felek tudják, hogy mikor állnak még egymással szemben, és mikor dőlt el véglegesen a küzdelem. Valakit egy csepp vére kiontásával is meg lehet semmisíteni, mások az utolsó cseppig állják a csatát – az arra járó már tömegek holttestét vizionálná a harcolók köré, miközben még mindig ugyanaz a két ember nézi egymást. És nézi egymást. Egyes csaták nagyon sokáig tartanak.

Szintén az utolsó kötetben mondja a bölcs öreg, Fraisse a következőket:

„– Ortopéd szakorvos vagyok. Valószínűleg tudod, hogy ha egy csont eltörik, erősebben forr össze, mert a törés körül csomó keletkezik. A test, ha lehetőséget kap arra, hogy pótolja a hiányt, néha túlzásba viszi, és felépülve eléri azt a szintet, amelyet sosem értek el azok, akik korábban nem szenvedtek hiányt. – Az ég felé mutatott. – Az emberekhez képest nekik valaha hiányzott valami. Gondolod, hogy ők is túlkompenzálnak? Mennyire? Senki sem tudja.”

Ne menjünk el amellett sem, hogy mennyi vigasztalás van ebben a gondolatban (ha eltekintünk a túlkompenzálástól). Remekül mutat rá arra, hogy egy összetöretésből felépülve messzebbre juthatunk, mintha soha semmi sem történt volna velünk.

Társadalmi szempontból pedig talán a legfontosabb gondolat:

„Az emberiség azonban egy ponton elkezdte dédelgetni azt az illúziót, hogy joga van az élethez, hogy az életet készpénznek veheti. Ez vereségük legalapvetőbb oka.”

És jöjjön egy szereplő, aki világítótornyot épített egy olyan korban, amiben egy ilyen építménynek már semmilyen funkciója nem lehetett:

„– Aznap, amikor befejeztem a világítótorony építését, kimentem a csónakommal a tengerre, hogy megnézzem a távolból is. Ekkor hirtelen az jutott eszembe, hogy a halál az egyetlen világítótorony, ami mindig ki van világítva. Mindegy, merre hajózik az ember, arrafelé kell fordulnia. Minden eltűnik ebből a világból, de a halál megmarad.”

Pótolhatatlan fontosságú minden műalkotás, ami nem retten meg a halállal való szembenézéstől.

És végül egy utolsó, ám annál fontosabb felismerés:

„– Meg tudja mondani, mi a leghatalmasabb fegyver egy olyan civilizáció kezében, amely majdnem végtelen technológiai fejlettséggel rendelkezik? Ne gyakorlati kérdésként gondoljon erre, inkább filozófiaiként.

Cheng Xin egy darabig eltűnődött, majd igyekezett megrázni a fejét.

– Nem tudom.

– Amiket eddig átélt, azok megsúghatják.

Mit élt át? Látta, hogyan képes egy kegyetlen támadó eggyel csökkenteni a tér dimenzióit, hogy elpusztítsa a Naprendszert. Mik a dimenziók?

– A fizika egyetemes törvényei – felelte Cheng Xin.

– Igen. A fizika egyetemes törvényei a legrémisztőbb fegyverek, egyben a leghatékonyabb védekezési módok is.”

Ahogy az ajánló elején utaltam rá, a trilógia tartalmaz egy szintugrást az egyénitől a társadalmihoz, ami egy leegyszerűsítés nélkül kivitelezhetetlen lenne. Cheng Xin felismerése azonban egyetemes, és akkor is igaz, ha az egyén szintjén hangzik el.

Amikor versenyt futunk (Mivel is? Önmagunkkal? Az idővel? A technológiával?), hogy még több időt nyerjünk, miközben erről a kevesebbről sem tudunk semmit, ami kézzelfoghatóan rendelkezésünkre áll, jusson eszünkbe a fenti idézet.

Az idő minden formájában fogalmilag idő, tehát (egyformán) megismerhető. Nem több kell belőle, hanem az, hogy a megismerés felé forduljunk. Ezt bármikor, bármilyen cselekvés (vagy a cselekvés hiánya) közben megtehetjük. Mindannyiunk kezében ott van saját magunk és a világ megismerésének a kulcsa. Egy a sorsunk, eddig még mindenki meghalt, ugyanazok a paramétereink. Választhatunk, hogy mivel töltjük a nekünk adatott időt, és nem lenne baj, ha ebből minél többet magával az idővel töltenénk, és akkor talán megismernénk önnön létezésünk (vagy nemlétezésünk) paramétereit.

Amellett, hogy egy fordulatos sci-fi A háromtest-trilógia, erre is elhív Cixin Liu, akivel – talán nem négyszemközt, mert mégiscsak szemrebbenés nélkül öl embereket a tollával – de szívesen beszélgetnék, mert kevesen látják ezt, és még kevesebben találják meg a módját a világban, hogy ezt közérthetően, és az emberiség számára befogadhatóan tálalják.

P.S.: Az első kötet olvasása után közzétett Facebook-bejegyzésemben a következőket írtam:

„Ennek kapcsán nem tudtam nem elgondolkozni azon, hogy a Facebookra kirakott bejegyzések (és a mostani digitális világunk) időállósága nulla – összevetve egy sztélével. A kisgimnazista koromban használt floppyk olvashatatlanok, a pendrive-okat is meghatározott időszakonként cserélni kell, a „felhők” is laknak valahol, vélhetően alapvetően védett helyen, de a piramisok vs. jelenkori adattárolók időtállósága kérdést nem érzem teljesen életszerűtlennek.”

Képzelhetitek, hogy mennyire meglepődtem, amikor a harmadik kötetben felmerül annak a kérdése, hogy hogyan lehet az utókor számára biztosan olvasható üzenetet hagyni, és a megoldás a sziklákba vésett hatalmas betűkkel rótt üzenet lesz…

(eredetileg közzétéve: 2024. november 9.)