Chelsea Devantez: I shouldn’t be telling you this

Nem állok különösebben készen rá, hogy beszéljek róla, hogy belém hajtott egy kamion, de a kamion készen állt rá, hogy belém hajtson, úgyhogy…

Amíg nem hajt beléd egy kamion, addig nyilvánvalóan nem tudhatod, hogy melyik az a könyv, ami a legklasszabb olvasmány azután, hogy azt hitted, hogy durrdefekted van, de valójában szétnyílt a tér és az idő, és amíg vadul ellenkormányoztál és próbáltad a kocsit az úton tartani, már rég beforgatott minden kamionok legnagyobb ősanyja önmaga elé, és aztán a tér és az idő mégsem tartottak rád igényt, és így a fizika törvényei is azt köpték ki magukból, hogy elég lesz, ha a karosszéria hajlik meg feléd a tér-idő vonalán, de épp nem ér el, és így megadatik a pillanat, hogy rácsodálkozhass, hogy milyen az, amikor nem tudsz kiszállni az autódból, mert egy emeletes háznyi kamion sofőrhibája volt a nem létező durrdefekted, és a kamion nagyon valóságosan blokkol minden kijáratot az oldaladon, miután tolt egy ideig, hátha kifogyott a kocsidból a benzin. Mindezt 26 ezer forintért. Majdnem ennyiért tankoltam a baleset előtt négy nappal. Jelenleg ennyire taksálja a társadalmunk a helyszíni bírságot, ennyi a különbség a tíz centi között, amivel továbblökte az autót a kamion mozgási energiája a fékezés végén, meg talán ennyi volt a combom és az ajtó között az ütközés előtt, ami végül nem szakadt be, hogy „csak” vagyoni kár legyen, és ne legyen más a hatósági eljárás meg a jogi minősítés, meg (nagyon) az életem. És még a humoromat is elveszíthettem volna, az csinált volna csak ki igazán. Ha a kocsi baloldalán tartom, pont a kilincs fölött, akkor már el is temethettem volna.

Az a 168+néhány órával ezelőtti nap alakulhatott volna úgy, hogy már sosem olvasom el Chelsea Devantez könyvét, így viszont kiderült, hogy van olyan könyv, amire ha más talán nem is, de én képes vagyok koncentrálni az ütközést követő héten.

A könyvet véletlenül találtam, és azon ritka kötetek egyike, amit gyakorlatilag a megjelenést követően olvastam, az amerikai sajtó most promózza vadul. Most, szóval sosem volt könyvajánló ennyire aktuális, angol nyelven, amin az ismerőseim számomra ismeretlen mennyiségű százaléka hajlandó olvasni (de valószínűleg nagyobb százaléka, mint a számomra ismeretlen emberek…százaléka…az angol nyelv hátravetett jelzős szerkezeteinek is van előnye).

A helyzet külön pikantériája, hogy tulajdonképpen még most sem igazán tudom, hogy kicsoda Chelsea Devantez, bár ez nyilvánvalóan egyáltalán nem igaz, hiszen éppen most fejeztem be az önéletrajzát. A hölgy egy amerikai stand-upos, és az elmúlt évek egyik legjobb önéletrajzát rittyentette az olvasóközönség elé, ami annyira kirívóan ragyogó, hogy igazán teljesen mindegy, hogy az olvasó tudja-e, hogy kicsoda ő.

A hölgy kifejezés használatáért pedig lehet, hogy kifejezetten haragudna rám. Chelsea nem fehérgalléros családba született, sőt, egyáltalán nem konvencionális módon született. Az angolul olvasó ismeretlenek és ismerősök becsülten alacsony százalékára tekintettel belefér az ajánlóba, hogy Chelsea édesapja egy spermadonor. Amíg az embernek nincsenek fogantatási problémái, addig nem kényszerül elgondolkodni rajta, hogy milyen következményeket hoz az életébe, ha a petesejt vagy a hímivarsejt nem életképes, vagy valahogy nem akar párosodni, és természetes úton nem lehet az embernek gyermeke. Ha valaki nyitott az örökbefogadásra, dimenziókkal gazdagabb lesz az élete, mire átgondolja, hogy milyen felelősséget jelent egy elhanyagolt terhességből, egy nehéz szociális helyzetben fogant és várt babát vagy nagyobb gyereket magához venni. A szülői oldal ugyanis csak az egyik oldal. Addig rendben van a dolog, hogy a szülők álma teljesül, és ők maguk szülők lesznek. De a gyermek teljes történetéhez minden hozzátartozik, ami vele történt. A spermadonor, a vér szerinti szülei, hogy volt-e gyermekotthonban, nevelőszülőknél, hogy mennyi időbe telt, mire az örökbefogadó szülei magukhoz vehették.

Külön téma, hogy ismeri-e a majd a vér szerinti rokonait, lesznek-e később testvérei, féltestvérei, honnan fogja tudni, hogy milyen egészségügyi kockázatok relevánsak az életében, ha „örökbaba” vagy donorszülőtől fogant.

A spermadonortól fogant felnőttek szembenézése eddig elkerült, de Chelsea Devanteznek köszönhetően túlestem a tűzkeresztségen.

És ez a legkevesebb. Miután beléd jön egy kamion, a lehetséges tűzkeresztségek száma azért erősen lecsökken.

Chelsea édesanyja két erőszakos férfival kötött házasság után találta meg igazi párját, így az írónő tudja, hogy milyen alkoholista mostohaapával felnőni, költözött államról államra egy fillér nélkül, és nem nehéz neki elhinni, hogy a tehetsége juttatta Jon Stewart munkatársai közé, mert az amerikai álom nyomorgó felén nincsenek csókosok.

Chelsea gyerekként élt Utah államban, mormonok között, és visítva nevetősek a kontrasztos életképek, amiben felskicceli nekünk a mormon legjobb barátnője szinte szentnek tűnő családjánál töltött idejét az alkoholista apuka otthoni tombolásának ellenpontjaként. A köszönetnyilvánításokat sosem olvassa el senki, én van, hogy igen, és név szerint szerepel benne a mormon lány, bár, ahogy Chelsea írja, kicsi a valószínűsége, hogy valaha is olvasni fogja a könyvet.

Bár a pénzügyi (jogi, mérnöki, orvosi) karrierek is tudnak meglepő nehézségeket tartogatni, az viszonylag közismert, hogy bármilyen művészetből megélni elég nehéz dió. Az írónő úgy osztja meg velünk stand-upos küzdelmeinek állomásait, hogy elképzelni is nehéz, hogy nem csaptak le rá rögtön a legelső munkája során, hogy volt olyan, hogy nem serkent minden szavából a humor, hogy másodiknak, harmadiknak, utolsónak futott be pályázatokon, és újra meg újra (és újra) kellett próbálkoznia.

A könyv megrázó része, hogy bár Chelsea Devantez készen állt rá, hogy mindent leírjon arról a kapcsolatáról, amiben a barátja háromszor (!) lőtt rá (!!!), a kiadója ezt végül nem engedte, mert a végén még őt perelnék be. Így aztán a szöveg szerepel a könyvben, de feketével ki van húzva minden, aminek jogi következménye lehetne.

Magyarország sem áll jól a családon belüli (meg az emberek közötti általános) erőszak terén, de ebben nem is állhat jól senki, amíg bárkinek, aki gyenge, védelemre és támogatásra szorul, félelemben kell élnie.

Chelsea Devantez befutott nő, van ügynöke, befektetése, és mégsem, még így sem írhatja le, hogy mi történt vele, ami egészen észbontó. Miben reménykedhet akkor az átlagember, akit szintén bántalmaz, zaklat vagy követ a volt/jelenlegi kapcsolata?

Van hova javítanunk ezen a világon…

Ami miatt ennyire letehetetlen a könyv, az fele részben a humor, ami valódi, néha vaskos, néha pihekönnyű, de minden fejezetet a velejéig átitat.

A másik fele, az a hatalmas önismereti munka, amivel Chelsea Devantez átrágta magát önmagán. Azon, hogy milyen ember lett ő attól, hogy spermadonor az apja, hogy az anyjának az ő felnőttkoráig nem volt normális párkapcsolata, hogy szegénységben éltek, hogy sokszor költözött, és hogy milyen kemény munkával futott be, és mennyit nélkülözött közben.

Maradt rálátása gyerekkori és fiatalkori önmagára, és nem szégyelli leírni, hogy tönkrement egy komoly barátsága fiatal felnőttként, mert betegesen rátelepedett egy másik emberre; nem rossz szándékkal, csak nem tudta, hogy egy egészséges családban felnőtt ember hogyan viselkedik, és még nem jutott el oda, hogy foglalkozott volna magával.

Apró árulkodó jeleket azért nagyon nyitott szemmel észre lehet venni, amik azt sugallják, hogy lesz még további fejlődés (Tina Turner hivatkozott önéletrajzát én is olvastam, és azért nincs róla könyvajánló, mert sok problémával kapcsolatban nyilvánvaló az őszinteség hiánya, amit Chelsea nem vesz észre), de már az eddigi énmunka is lenyűgöző, ahogy az a nyitottság is, amiben lapról lapra megújulva Chelsea humorral és elfogadással viseltetik minden fogcsikorgatóan kínos és vállalhatatlan megnyilvánulása iránt (igen, a sajátjai iránt).

 Mást nem is szeretnék a könyvről elpletykálni, remélem, hogy egyszer majd lesz magyar fordítása is, de addig is ezzel az idézettel búcsúzom a kötettől:

„Shame wraps itself around our throats over time, slowly choking us, and we don’t cry out for help because we think we’re the only ones suffocating, and we don’t want to be a bother. We are all taught to be sweet, be polite, be normal, don’t rock the boat, so that those at the top can hold on to the power that doesn’t belong to them in the first place. We grow up siloed in our fucked-up memories, and we walk around feeling helpless and alone in our pain. And as long as we feel alone, then we’ll never realize how many of us there are. That there’s more of us than them, should we want to fight back. You are told that you’re the only one who wanted to disappear, you’re the only one who was raped, you’re the only one who was shot at, you’re the only one who has been humiliated, you’re the only one who had enemies, you’re the only one who had a weird family, you’re the only one who has made a mistake – no one else. Every time someone shares their story, the lie that we are alone in our pain is shattered, and the more I read these women’s stories, the more I begin to reach the surface myself.”

(eredetileg közzétéve: 2024. augusztus 17.)