Bethany Webster: Anyaseb

Őszintébb napjainkon hajlamosabbak vagyunk bevallani magunknak, hogy a szívünk mélyén nem adtuk fel az élet értelmének a megtalálását, ami gyerekkorunkban vélhetőleg egyik célunkként fogalmazódott meg.

Ugyanakkor a felnőttséggel való szembenézés egyik legnagyobb felismerése, hogy mire eljutunk odáig, hogy többé-kevésbé felnőttnek tekintjük saját magunkat (ami adott esetben alaposan eltérhet a nagykorúság jog által meghatározott időpontjától), addigra annyira sok szenvedésen és fájdalmon megyünk keresztül, hogy az élet értelme már, legyünk őszinték…kit érdekel? Csak kerüljek ki végre ebből a szenvedésből, amiről beszélni sem tudok senkinek.

Bethany Webster Anyaseb (Discovering the Inner Mother – angolul olvastam, de elérhető magyarul is) című könyve egy olyan alapmű, ami nélkül majdhogynem esélytelen megértenünk, hogy a társadalom női fele mivel küzd élete során. És félreértés ne essék, ezek a nők élnek vagy nem élnek párkapcsolatban, nevelnek gyerekeket, gondoskodnak a szüleikről, társukról, mindennapos interakcióban vannak mindenki mással a munkájukban és a mindennapi életben, így aztán még véletlenül se higgyük azt, hogy ez amolyan „női dolog”, ami fölött mi vagy éppen mindenki más kivételként szemet hunyhat. Olyannyira nem, hogy a szerző a könyv elején le is szögezi, hogy amiről ő a női vonalat megírta, az a férfioldalon is létezik, és – amit ha megírnak – a nők számára ugyanolyan megkerülhetetlen lesz.

A látható világ változásának egyik üdvös hozadéka, hogy nemcsak az atomfizika terén jutunk egyre mélyebbre és egyre kisebb részecskékhez, de a pszichológia is olyan részterületekkel büszkélkedhet, amire száz éve még kevesen gondoltak volna. Az Anyaseb ezek mellé a részterületek mellé zárkózik fel azzal, hogy a női létünk talán legmeghatározóbb emberi kapcsolatának, lányok és anyák viszonyulásának nehézségeit veszi górcső alá, a személyestől a globális szintig.

A transzgenerációs sebek felismerése és gyógyításának fontossága Orvos-Tóth Noémi könyve óta ha nem is evidencia, de kezd átmenni itthon a köztudatba, a szülőkkel való kapcsolat vizsgálatának fontossága pedig ennél jóval régebbi keletű. Miben lehet még újat mondani?

Nos: MINDENBEN.

Bethany Webster ugyanis észrevette azt, amit előtte még nem sokan, hogy a világ jó részén a patriarchális társadalom felől mozdultunk el a nemek egyenlőségének irányába, és bármennyire nem reklámozza ezt senki sem aktívan, de az átmenet nem zárult le, és eddig sem zajlott zökkenőmentesen. Ez önmagában megérne egy külön könyvet: a férfiak oldalán ránézni arra, hogy milyen megküzdési képességek szükségesek ahhoz, hogy a férfi elfogadja, segítse, hogy társa ugyanolyan teljes értékű emberként jelenhessen meg a társadalom minden szintjén, mint ő maga, és ily módon a  nő egykori tulajdonból társsá válhasson.

A szerzői a női oldal érzelmi részére néz rá, és amit látunk, az épp annyira sötét, mocskos, gyászos, szomorú és sokszor elviselhetetlen, mint amennyire női létünk kevésbé fényes pillanatai mindannyiunk életében azok.

Stigma övezi egyáltalán azt, hogy rá merjünk nézni az édesanyánkkal való kapcsolatunkra. Míg az egyéni terápia talán már nem atomtitok, de sokszor felületesebb problémafelvetéseknél és arra adott válaszoknál reked meg, attól ugyanis, hogy kivesézzük, hogy mi (volt) a legelviselhetetlenebb az anyánkkal való kapcsolatunkban, rendszerszerűen mindenki visszaretten, aki nem tette ezt meg maga is. Ez a szembenézés társadalmi tabu, nem véletlenül.

Ha végre rá tudunk nézni a legrettenetesebb dolgokra, amikkel gyerekként (és akár egész életünkben folyamatosan) szembesültünk az édesanyánkkal való viszonyunkban, és ezeket a sebeket be tudjuk gyógyítani, a szenvedést pedig át tudjuk transzformálni, azzal megszűnik a manipulálhatóságunk egy igen jelentős fóruma.

Erre pedig sem a világnak a férfi része – akik egyébként szintén borzasztó küzdelmekben vannak mindennapjaikban a férfiszerep jelenkori definiálatlansága okán –, sem a világ minket korban megelőző női része nincsen különösebben felkészülve. A belső változás ugyanis óhatatlanul külső változást indukál, a változás pedig a sebekkel túlterhelt lélek számára nemtől függetlenül elviselhetetlen, hiszen kikerülne abból a rosszból, amiben már valahogy megtanult elevickélni, de ha új terepre kerül, ott fogalma sincsen, hogy mi lesz. Ennek következtében nagyjából mindent megtesz, hogy ne is kerüljön arra az új terepre.

Mi kell ahhoz, hogy valaki bemutasson az egész világnak, és egy ilyen intuitívan kreatív meglátással gazdagítsa a közös gondolatvilágunkat? A válasz a már említettek szerint szomorú, mocskos és nagyon gyászos lesz: a szerző édesanyjától elszenvedett olyan mérhetetlen szintű szenvedés (egy ponton távoltartási végzést kellett kérnie az édesanyjával szemben, olyan gondokba ütközött az egészséges határtartás), amibe Bethany Websternek nagyjából az a választása volt, hogy vagy belehal, vagy kezd vele valamit. Szerencséjére – és szerencsénkre – az utóbbit választotta.

A szerző az Anyasebben minden síkot érint. Nincs szükség sem alkoholista, sem drogfüggő szülőre ahhoz, hogy óriásit sérüljünk az anya-lánya kapcsolatban, épp az új női szerep, a nők munkavállalása okán. Ez a téma mindannyiunk életében teret kap: egy, az anyáink (de már nagyanyáink) életébe is beépített döntési helyzetről beszélünk: vállal-e a nő munkát a gyerekek mellett, ha vállal, akkor mennyit dolgozik, és miért vállal, ha nem vállal, akkor pedig miért nem vállal. Aztán a környezet is általában óhatatlanul megcibálja az édesanyát, aki – segítség híján – így vagy úgy, a lányára (illetve rá is) önti a fel nem dolgozott tapasztalásokat. Így aztán beépülhet például az életünkbe egy fék, mert édesanyánk legbensőbb (tudattalan) óhaja lehet, hogy ne vigyük többre, mint ő, hiszen ő is mennyi mindenről lemondott miattunk. Elgyászolni viszont nem tudta ezt a veszteséget, a teher tehát gördül tovább, általában láthatatlan és definiálatlan módon, ahogy az érzelmek szoktak. Ettől létrejön egy borzasztó kognitív disszonancia, ami miatt már eleve nehéz venni a bátorságot, és őszinte szívvel ránézni erre a kapcsolatra, hiszen tudjuk, de legalábbis szeretnénk hinni, hogy édesanyánk szeretett bennünket, a tőle telhető legtöbbet tette értünk, amitől csak egy lépés az, hogy tiszteletlenség ránézni az általa a sok (általunk amúgy nem kért) áldozat mellett okozott sebekre. És ez csak egy téma a sok-sok közül.

De ezekkel nem is maradunk egyedül. A szerző a könyvben végigveszi az anyaseb feldolgozása során globálisan felmerülő lelki sérüléseket. Külön fejezetet szentel az anyasebbel felnövők határtartási problémáinak, a reménytelen álom felismerésének és elgyászolásának, hogy édesanyánk mégis magától ráébred lelki nehézségeire, és megváltozik, és részletesen foglalkozik azzal, hogy milyen erőforrásokra lehet szükség a kapcsolat újradefiniálásához a szembenézést követően.

Ami szinttől függetlenül nagyon fontos, és itt találkoztam vele először, az annak a kimondása, hogy a feljövő érzelmekkel szembe kell nézni, ugyanis a fel nem dolgozott érzelmek a lélek mélyén gyűlnek, gyűlnek, és előbb vagy utóbb utat találnak maguknak, a felbukkanásuk pedig azzal fordítottan arányosan lesz „látványosabb”, erősebb és tűzhányókitörésszerű, ahogy megpróbáltuk elnyomni őket. Nem lehet őket elfelejteni. Nem lehet őket eltüntetni. És nem azért merülnek fel, hogy boldogtalanná tegyenek és kínozzanak minket. Ezek a negatív érzelmek jelzések, és a mi jövendő jóllétünk útját mutatják.

Bethany Webster abból sem csinál titkot, hogy ezekkel a negatív érzelmekkel sokszor (általában) nem lehet egyedül szembenézni. A sérülés mértékétől függően terápiás segítségre lehet szükség, ami nem a mi gyengeségünk, hibánk vagy bűnünk, hanem a professzionális segítség hiányában átadott hatalmas sebek miatt alakul így, amivel már a mi édesanyánk és az ő édesanyja sem tudott megküzdeni.

Fontos még megjegyezni, hogy a szerző nem valami elvakult feminista világ megszületését akarja elősegíteni, hanem arra ébredt rá, hogy a világ női felének mihez kell segítséget kapnia ahhoz, hogy mindannyian egy jobb világban élhessünk, amiben a férfiak nehézségeivel is foglalkozni tudunk, és az ő szerepük újradefiniálása is megtörténik. Ehhez sokféle út vezet, de az anyaseb már létrejött, össztársadalmi szinten van velünk. Az anyaseb a közmondásos elefánt a szobában, amit mindannyian simogatunk és mindenki mást érez belőle, mert más a személyes csomagja, ami megkapott. Ezt az elefántot kellene körbesimogatni és megszelídíteni, hogy végre beleolvadhasson a háttérbe, és mi is továbbléphessünk.

(eredetileg közzétéve: 2022. február 6.)