Az elképzelhetetlen és a csaj

I.

2023-ban történt. Azért tartom fontosnak ezzel kezdeni ezt az írást, hogy egy percig ne vigasztalhassuk magunkat azzal, hogy az előző rendszerben, az előző évezredben, vagy ki tudja mikor. 2023-ban. Mertem venni egy lakást.

Hogy ez az ügylet a mai magyar társadalomban merészség, az nem volt számomra előzetesen egyértelmű, de ahogy elkezdtem intézni, azonnal kiderült, hogy egy tiltott mezsgyére keveredtem, ahonnan már nem fogok sértetlenül kikerülni.

A fantasztikusan kedves és együttműködő eladókkal történt lepacsizás után komoly ügyintézés állt előttem: ügyvéd, bank, papírmunka, szakik, egy kisebb felújítás. Az ügyvédeket leszámítva pedig – akik személyesen ismertek – szembe is jött a valóság.

Bemegyek a bankba, ahol gratulálnak, hogy ilyen szép lakást sikerült találnunk – így, többes számban. A banki alkalmazottnak annyira leesik az álla a hírtől, hogy egyedüli vevő vagyok és nem férjezett, hogy nem is tudja titkolni. De ők komoly kiképzést kapnak, módosítja a gratulációt, és onnantól már csak én vagyok az ügyfél, többször nem kell elmondanom, hogy a párom nem azért nincs velem, mert nem tudott elszabadulni, hanem mert nincsen.

Beszélek a szakikkal, akik kérdezik, hogy majd mikor telefonál a párom, és megadóan sóhajtanak, hogy nekem is elmondják, hogy mit kell csinálni, akkor majd beszéljük meg, és visszahívnak. Mély levegőt veszek, elmondom nekik is, hogy én leszek az egyetlen kapcsolattartó, én hozom a döntéseket, velem fognak végig beszélni.

Személyesen is találkozunk, eloszlik az előítélet, hogy egy nőnek csak akkor lehet pénze saját lakásra, ha a testét bocsátotta áruba (ez az eshetőség nem is kerül szóba, micsoda előítélet már megint: én csak házas lehetek, prostituált nem), vagy ha házas. Kölcsönösen megkedveljük egymást, tisztelettel szólunk egymáshoz, mondjuk ki is képeztem magam villanyszerelésből, parkettázásból és asztalosmunkákból: azzal áltatom magam, hogy észrevenném, ha megpróbálnának behúzni a csőbe.

—

Mi emberek, nem egymástól függetlenül létezünk. Vannak (voltak) szüleink, ha párunk esetleg nem is, de barátaink, ismerőseink, kollégáink.

Az én korosztályom – ha lett gyermeke – már gyereket nevel.

Nézzünk rá, hogy miket gondolunk másokról, hogy milyen előítéleteket adunk át a gyermekeinknek, hogy milyen előítéleteket ápolunk a kollégáinkkal, ismerősi körben, közeli barátokkal.

Nincsen rendben, 2023-ban, és azóta sem, hogy egy nőnek csak akkor lehet pénze lakásra, ha prostituált vagy házas. Ez egyszerűen nem így van, és nem is én vagyok az egyetlen kivétel a szabály alól az országban.

Kezeljük úgy egymást, ahogy minket szeretnénk, hogy kezelnének.

És ha nincsen rendben, hogy férfiként csak akkor vehetek saját lakást (negyven fölött, ráadásul), ha prostituált vagyok, vagy házas, akkor gondoljuk már ezt a társadalom női részéről is, akik úgy nagyjából az emberiség felét teszik ki, és nélkülük ki is pusztulna a társadalom – a biológiában kevésbé elmélyültek kedvéért hangsúlyoznám, hogy a férfiak is.

Végül bár látszólag kedves és hétköznapi dolog azt feltételezni, hogy minden embertársunk élete a belénk nevelt sémák szerint alakult, tehát: ha nő, ha férfi, házas, és negyven fölött már gyermeke is van, de valójában nagyon fájdalmas és bántó bármelyik feltételezés, mert aki tíz lombik után gyermektelen, annak is tőrdöfés a szívbe, hogy a csemete oviban van, csak azért nem láttuk még, és aki szenvedett egy másik emberrel történt súrlódásban, és úgy maradt egyedül, annak is, és (ha már Pride volt tegnap) akkor az LMBTQIA+ közösséghez tartozás lehetőségének feszegetésébe még bele sem fogtam.

Ha pedig a megszólítottunk kemény önismereti munkával megdolgozta a saját fájdalmát, és – szerencsére – nem okozunk neki fájdalmat, azért nem árt, ha tudjuk, hogy magunkról árulunk el a legtöbbet előítéleteink és vélekedéseink kirakatba állításával.

II.

Az Allee-ban futottunk össze. Ők ketten lassan beszélgetve, a mozgólépcső felé tartva, még egy kinyitott laptopot is cipelve, és én, aki előtt röpke 4 óra alatt piacozás, főzés, hajmosás és a Pride-ra való kijutás állt napi programként. A csaj. Nem siettem, de gyorsabban haladtam, mint ők. Rám néztek, majd össze, és felléptek a mozgólépcsőre egymás mellé, hogy ne tudjak elhaladni mellettük.

Egyre ritkábban, de vezetek Budapesten. Fel se vettem. Mi ez ahhoz képest, hogy a volán mögött naponta többen próbálnak megölni, mi meg szabálysértésnek aposztrofáljuk a gyilkossági kísérleteket, amiknek a 90%-a egyébként teljesen észrevétlen is marad.

Felértünk a mozgólépcsőn. Pechemre a két férfi is a piac felé vezető legrövidebb úton indult el. Szétterültek, amennyire két ember szét tud terülni egy kézben tartott laptoppal, jöttek szemből is, ők még jobban lelassultak, már azt hittem, hogy én látom itt csak a szándékosságot, aztán egy óvatlan pillanatban enyhült a szembe forgalom, én pedig elmentem mellettük. Jó nagy ívben kikerülve őket, neheztelés nélkül, jókedvűen.

Egyre több embertársunk hiszi – nem csak azt, hogy többek nálunk, de valami földöntúli okból azt is –, hogy süketek vagyunk. A laptopot tartó férfi (nálam kb. tizenöt évvel fiatalabb fiú) odafordul a másik, hasonló korú férfihoz, hogy: „A csaj elment mellettünk a bal oldalon.”

Tévedtek: az ember ment el mellettük. Egy ember. Véletlenül pont én. Aki csaj is, ezt nem vitatom. Nem tartok igényt a hölgy, nő, vagy úrihölgy megszólításokra, jól mértek föl, én egy csaj vagyok. De elsősorban ember.

Emberként az emberiség legszámosabb kisebbségéhez tartozom: a női nemhez.

Ez két nagyon könnyed, nagyon hétköznapi történet volt arról, hogy milyen az emberiség legnagyobb kisebbségéhez tartozni. Nem volt benne fogdosás, leitatás, durvább tárgyiasítás, a testrészeimről történt olyan értekezés, ami mögött nem lehet felfedezni azt, hogy a test egy emberi lényhez tartozik, vagy olyan kéretlen mozdulat, ami szerencsésebb országokban több év letöltendő börtönt jelent a másik félnek, nálunk meg csak egymásnak meséljük mi csajok, hogy mi történt velünk.

Ha nem megy jól az ennél csekélyebb tagú kisebbségekkel való tiszteletteljes bánásmód, az nem véletlen. Ha én nem ember vagyok, akit nem kell kicsinyes szórakozásból (vagy ki tudja miért) feltartani, ha sietek, hanem a másiknál kevesebb („a csaj”), akkor hogy hívjuk a transznemű, non-bináris, fogyatékkal élő, neurodivergens, szegényebb, csúnyább, bármilyen módon kiszolgáltatottabb embertársunkat? És hogy bánunk velük?

Miért gondoljuk azt, hogy ők kevesebbek nálunk? Miért kell azt gondolnunk, hogy valaki más kevesebb nálunk, ahhoz, hogy mi magunk többnek érezzük magunkat? Ez egy olyan lelki probléma, amit csak mi, a saját énmunkánkkal tudunk megoldani.

Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi hogy vagyunk lelkileg, elég arra ránéznünk, hogy minek nevezzük azt a másik embert, akivel összesodort az élet az Allee mozgólépcsőjén, vagy bárhol máshol.

Nem fordultam vissza a két emberhez/férfihoz, pláne nem közöltem velük, hogy hol és mit tanultam vagy milyen hivatásrendbe tartozom. Elsétáltam, de elhoztam nektek ezt a történetet, ami sokunk története.

Aláírás: egy ember, aki ezután csaj is. Köszönöm, ha elsősorban emberként tudtok gondolni rám! Mindannyiunk miatt.