Anne Helen Petersen: Jöttünk, láttunk, elegünk van

Mindenki életében van olyan könyv, amit csak harmadik nekirugaszkodásra olvasott el (vagy akkor sem), és olyan is, ami annyira tökéletesen jó időben jött, hogy letenni sem tudta. A Jöttünk, láttunk, elegünk van számomra most egy ilyen tökéletes időzítéssel érkezett olvasmány volt, és talán mások számára is az lesz.

A könyvre a leghagyományosabb módon leltem rá: a könyvesboltban céltalanul járkálva egyszer csak megakadt a szemem a blikkfangos címen, majd bele is lapoztam, és hazaérve meg is vettem e-könyv formátumban. Vannak olyan kötetek, amelyeket szinte nem lehet letenni, és ez is ilyennek bizonyult. Rég éreztem azt a – nevezzük a nevén – függőséget, amikor az ember csak falná a betűket, a sorokat, a fejezeteket, mert annyira reflektál valamilyen lényeges kérdésre a könyv, hogy éppenséggel az elolvasása adja az aktuális pillanatban elérhető legnagyobb önazonosságot az olvasó számára.

Anne Helen Petersen írása az Y-generáció (a nyolcvanas évek eleje és a kilencvenes évek második fele között születettek, a pontos évszám minimálisan változik a forrástól függően) jelenlegi boldogulásának és kiégésének a dokumentációja. Ugyanakkor a kötet messze nem csak a kiégettek és nem boldogulók olvasmánya. Akkor is megkönnyebbülés olvasni, ha épp úgy érezzük, hogy uraljuk a helyzetet, vagy esetleg már ki is lábaltunk egy vagy több kiégésből.

A szerző újságíró, aki arról kezdett írni, hogy miért nem tud írni, azaz a saját kiégéséről. Az eredeti ötlet egy újságcikk kapcsán merült fel, majd ahogy a téma terebélyesedett, úgy nőtt az írás terjedelme, és született meg végül az ajánlott kötet.

A könyv erős felütéssel indít. Annak jár utána, hogy mi történt a „tanulj jól, szerezz diplomát, dolgozz rendesen, és minden rendben lesz az életedben (a szakmai életedben legalábbis)” szülői intelmeket követő generációval az Amerikai Egyesült Államokban. Ám az USA-beli utalások ellenére a kötet magyarországi tapasztalatokat megélve is letehetetlen, annak ellenére, hogy a könyv kétszer ilyen hosszú is lehetne, és bizonyos mellékszálak végül szóba sem kerülnek, amiket az ember még esetleg a témához tartozónak érezne.

Anne Helen Petersen megtette nekünk a szívességet, és kontextusba helyezte a fenti szülői intelmeket. A jótanácsok, nevelési elvek még véletlenül sem abból fakadtak, hogy a szüleinknek volt egy kristálygömbje, amivel a jövőbe láttak, csak aztán félrecsúszott valami, épp ellenkezőleg. Az akkori tanácsok az Y-generációt nevelő szülők legjobb megértését tükrözték arról, hogy mi tűnt akkor a legjobb életpályának ahhoz, hogy a gyerekek ne veszítsék el (vagy épp elnyerjék) középosztálybeli státuszukat. Csak éppen a társadalmon belüli osztályok sorsát nem a középosztálybeli szülők elvárásai alakítják. A szerző az USA-beli történéseket követi le, a szakszervezetek meggyengülését, a munkavállalói juttatások megkurtítását, a válságok hatását a munkaadói környezetre, és szóba kerül a mai szabadúszó létet kialakító „haknigazdaság” (gig economy, aki olvas angolul ilyen témákban), az Uber, az Airbnb, és az Amazon. Az egyik legkardinálisabb fejlemény talán a vállalati finanszírozások megváltozása: amikor a cégek tőzsdei értéke a legmeghatározóbb, és a cég dolgozóihoz nem kötődő befektetők tőkéje dolgozik a vállalkozásban, akkor elveszik a munkavállaló cégnek nyújtott személyes hozzáadott értéke, mert nincs akinek közvetlen felelőssége van a munkavállalók sorsáért. Arctalan tulajdonosként pedig lényegesen könnyebb összevonni, leépíteni (és nyilván más a reakció egy fizetésemelés esetén is), esetleg teljesen megszüntetni egy céget.

Az írónő ezzel felhívja a figyelmet arra is, hogy érdemes számon tartani a történelmünket, és nem elfogadni, hogy mindig minden így volt, ahogy most van, és ez nem is változhat, ez ugyanis egyrészt nem igaz, másrészt rettentő kiszolgáltatottá teszi a munkavállalói oldalt.

A munka világa után Anne Helen Petersen az Y-generáció szabadidejének is jelentős terjedelmet szentel. Ez az az Y-generációs, középkorú nők számára különösen misztikus fogalom, amivel a munka, család, házimunka Bermuda-háromszögében kínlódva a többség nem is találkozik. De még akkor sem élvezi, ha véletlenül épp lenne rá ideje. És ezzel el is jutunk egy nagyon érdekes megfigyeléshez. A nyolcvanas évek elején születettek gyerekkora még tartalmazott ma már meseinek ható elemeket, mint például hetekig tartó vakációt a nagyszülőknél és/vagy a telken (ritka szülői látogatásokkal tarkítva), amelynek során teljesen szabadon játszottunk (tizennyolc éves korunk előtt is), porban fetrengtünk, fára másztunk, unalmunkban (ilyen is volt, lehetett unatkozni) saját játékokat találtunk ki, és olyan, a mai világban már majdhogynem nemlétező ideális környezetben fejlődhettek a finommotorikus, általános mozgási, és egyéb képességeink, amihez ma minimum vidékre kell költözni, de legtöbbször még az sem old meg semmit.

És ha még nem terhelt le minket annyira a jelenünk, hogy már nem is emlékszünk ezekre a hetekre, hónapokra, akkor az érdekes megfigyelésen belül egy másik tény is szembeötlik: úgy általában volt lehetőségünk arra, hogy élvezzük ezeket a szabadidős tevékenységeket. Jóleső volt a szabadság, amivel kóborolhattunk, a bizalom, amivel a nagyszülők vagy más felügyelők megajándékoztak, és nem árnyékolta be a játékot semmifajta hatékonysági vagy teljesítménycentrikus nézőpont. Lehetett sakkszakkörre járni anélkül, hogy az ember a következő Polgár Judit akart volna lenni. Senki nem feltételezte, hogy ha valaki atlétikára, néptáncra vagy kosarazni jár, akkor ő abban a legjobb, vagy csak simán kiemelkedő. Csinálhattunk dolgokat egyszerűen azért, mert szerettük, akkor is, ha nem volt hozzá különösebb tehetségünk (bár általában van némi korreláció a tehetség és az élvezeti érték között, de messze nem mindig), és senki nem aggódott…hát nagyjából és általában véve semmin, legalábbis olyan dolgokkal kapcsolatban, amin ma végtelenített vita és egyeztetés folyik a digitális térben. Részben azért is (ez az én hozzátoldásom), mert azt minden szülő vélelmezhette, hogy a gyereke életben fog maradni ezen kalandok és szakkörök közepette, mert (Magyarországon) még élt egy olyan társadalmi egyezség, hogy a minket csak látásból (vagy onnan sem) ismerő felnőttek simán ránk szóltak és fegyelmeztek, ha valami épp nem ment rendben. Ezt az egyezséget, és ennek következményeit gyerekként finoman fogalmazva sem kedveltem, de most utólag átütő erővel látszik a hozzáadott értéke.

Elképesztő visszagondolni arra a mögöttes értékrendre is, amiben az embernek lehetett olyan hobbija, amiről nem posztolt sehova (nem is volt hova posztolni), amiben nem kellett jónak lennie, nem kellett senkinek elszámolnia, egyszerűen csak csinálhatta a maga kedvére, minden haszon és ellenérték nélkül. Fájdalmasan igaz, ahogy az írónő is rámutat, hogy ha ma valaki valamilyen hobbi terén kiemelkedőt nyújt, akkor a legnagyobb bók, amit mondani tudunk neki, az az, hogy ebből pénzt tudna csinálni… Megmérgezve ezzel egy, az életében a haszon és a teljesítmény által még nem érintett területet, és a másik oldalt nézve megfosztva magunkat az élet egy olyan területétől, ahol nem kellett elvárásoknak megfelelni, és ahol kipihenhettük magunkat.

És látva, hogy milyen nehéz a középosztálybeli státuszt fenntartani, az elvárások száma exponenciálisan nő, ennek eredményeként pedig az Y-generáció „tanulj jól, szerezz diplomát, dolgozz rendesen, és minden rendben lesz az életedben” elv mentén történő felnövekedését nehéz nem egy szabad, laza korszaknak látni a mai tízévesek gyerekkorával szemben.

A szerző kitér arra is, hogy mihez vezet az a szülői, vagy épp a társadalom és média által sugallt útmutatás, hogy a munkád legyen a szenvedélyed, különösen a haknigazdaságban. A mai digitális világban a munka és a magánélet egyensúlya gyakorlatilag megszűnt létezni, ami a szenvedélyükből élő munkavállalókat különösen érzékenyen érinti. Ha a szenvedélyünkről van szó, nehezebb nemet mondani, amit a munkaadók könyörtelenül ki is használnak. Az újságírói szakma például a világon mindenhol erősen érintett, ami miatt Anne Helen Petersennek első kézből vannak tapasztalatai a cikkleadási határidők világáról, az elvállalt munkák minőségéről, és hogy mire képes az ember ingyen, csak azért, hogy elérje a várva várt áttörést. Miközben egyébként (a szülői intelmeknek megfelelően) rendesen, szorgalmasan tanult, egyetemre vagy főiskolára ment, diplomát szerzett, csak épp belerokkan (az USA-ban korosztályosan sokkal általánosabb) diákhitel törlesztésébe.

A könyv külön témaként érinti még a digitális világot. Érdemes belegondolni abba is, hogy nekünk még, Y-generációsként, nem volt mindig mobiltelefonunk. És bevallom kifejezetten örülök annak, hogy ha kiteszek egy-egy újabb blogbejegyzésről egy bejegyzést a Facebookra, akkor nem kedvelik halomra az ismerősök, ez ugyanis elsősorban azt jelenti számomra, hogy van jobb dolguk is, mint hogy ezen a platformon nézelődjenek, amit jóhírnek érzek.

A nyolcvanas évek elején születettek talán még könnyebben húznak digitális  határokat, a többség a gyerekvállalás körül leépíti a használt applikációkat egy szinte irigylésre méltó minimumra. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek valósága az, hogy applikációkon keresztül szerveződik az életünk, és hatalmas erőfeszítés megszabadulni mind a folyamatos jelenlét által keltett ún. zajtól, mind a különböző kütyük és applikációk által keltett és fenntartott függőségektől (miközben ezek nélkül is lenne épp elég problémánk).

A kötet az Y-generáció gyerekkorától indulva az Y-generációs szülőségig öleli fel a témákat. Kézzelfogható megoldást – ezt még véletlenül sem szeretném titkolni – nem ad, ilyen terjedelemben nem is tud adni. A könyv igazi erényének azt tartom, hogy olyan írás, ami épp a téma gazdagsága miatt önálló gondolkodásra sarkall, kérdések feltevésére késztet, és segít abban, hogy elszakadjunk az eddigi sémáktól.

Már olvasás közben sok kérdés és ötlet jutott eszembe, az egyik ilyen meglátás, ami Y-generációsként húsbavágóan fontos lenne megérteni, hogy ahogy a szüleink nevelési elvei a saját tapasztalataikra támaszkodtak, úgy a mi nevelési elveink is a saját tapasztalatainkra támaszkodnak, ám a társadalmi folyamatok nem lineárisak. Ahogy mi is azt tapasztaltuk, hogy nem az történt, amit a mi szüleink vártak, úgy nagyjából biztosra vehető, hogy a mostani gyerekek életében sem az fog történni, amit mi várunk.

Rengeteg idézetet jelöltem be a könyvet olvasva, ez azonban annyira megrendített, hogy mindenképp szerettem volna becsempészni a bejegyzésbe. Egy 2018-as amerikai kutatás szerint „2018-ban a huszonöt és harmincnégy év közötti felnőttek átlagosan napi 4,2 óra szabadidőről számoltak be. Ebből két órát tévénézéssel töltöttek. Mindössze 20,4 percet szántak gondolkodásra vagy lazításra.”

Ha a könyvet olvasva nem tetszik a rendszer, ehhez a kutatási eredményhez mindenképp érdemes visszanyúlni. Ha napi 20,4 percet szánunk gondolkodásra (és lazításra), akkor mikor fog valaha is valami változni? És ha napi 20,4 percet gondolkodunk és lazítunk együttesen, akkor mikor töltődünk fel annyira valaha is, hogy olyan gondolataink támadjanak, amelyek egyáltalán változást hozhatnak?

(eredetileg közzétéve: 2022. szeptember 10.)