Anna Gavalda könyve ott kezdődik, ahol még manapság is kevés írás szokott. Chloét elhagyja a férje két kislányukkal, és az apósa elviszi pihenni a hétvégi házukba. Vannak persze szokatlan családi nexusok, de azért egy ilyen élethelyzetben az ember általában nem a férje közvetlen családjával szokta kiheverni a veszteséget. Mégis ez a történetünk kiindulópontja, amiből aztán egy csavarral kétszemélyes kamaradráma lesz. Csak éppen nem abban a történetben, amire először gondolnánk.
Mit mondhat egy rideg, az érzelmeit soha ki nem mutató üzletember a teljesen összetört menyének, akivel még különösebben jóban sem voltak?
Ha a megfelelő dolgok történtek meg vele, és a megfelelő önismerettel rendelkezik, akkor – mint kiderül – mindent, ami segíthet feldolgozni a jelent.
A Szerettem őt cselekménye ugyanis – elengedve a megcsalás, az elhagyatás, a szétesett család alaposan feldolgozott szólamait – az önazonosság körül forog. Pierre, az após, tudja, hogy milyennek látszik, és ezen a furcsa, magából kifordult hétvégén vele van valaki, aki végig tudja hallgatni a történetét. Chloénak ugyanis ekkor van szüksége rá, hogy valaki elmondja neki, hogy mekkora áldás, hogyha a párunk tud szakítani, és képes azt az embert választani, akihez igazán köze van – itt hagyva minket, de annak a lehetőségével, hogy ezt az embert valaki másban mi is megtaláljuk.
A könyv cselekményét nem a fiatalok kegyetlenséggel határos igazságérzete vezérli. A „józan” középkor könyve ez, amiben Pierre mögött már kőkemény döntések vannak, amikor már látszik, hogy melyik út hova vezet, amikor már megtudta a felesége, hogy megcsalja őt, és túlvannak azon az emberi méltóságukat porba romboló beszélgetésen, amikor felfedik a pozíciójukat, és megbeszélik, hogy miért maradnak mégis egymással – egy ismeretlen idegennel.
A Szerettem őt persze szürreális. Valójában senki nincsen olyan állapotban egy elhagyatást közvetlenül megélve, hogy egyáltalán képes legyen bárkit ilyen sokáig hallgatni. Mégis, az időzítés nem véletlen: lélektanilag ez az a pillanat, amikor még nem kezdődtek el az „utóvédharcok”, amikor még nem indult el a válás, amikor még a fájdalom tisztítótüzébe belefér, hogy Pierre átadja a saját verejtékével megszerzett tudást a szenvedésbe szinte belepusztuló, de végsősoron mégis kedvezőbb helyzetben lévő Chloénak.
Bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki el merje mondani valakinek, hogy ennyire gyáva volt.
Pierre története szinte klisékből építkezik. Ám az emberi lélek legnagyobb gyengeségeivel való szembenézés olyan páncélzatot ad a tanulságnak, amin nem érdemes fogást keresni. Igazából nem is szeretnénk, annyira le van minden csupaszítva.
Bele kell nézni abba a tükörbe, és jó alaposan megszemlélni, hogy kik vagyunk. Utána pedig rápillantani arra, hogy van-e még egy őszinte gesztusunk afelé az ember felé, akivel megosztjuk az életünket. Sokan nem döntünk helyesen elsőre, sokadszorra sem. De amikor valaki a gyengeségeinkkel együtt, talán épp amiatt szeret minket, őt kár lenne elszalasztani.
És Chloénak még van esélye erre.
(eredetileg közzétéve: 2021. augusztus 2.)
Fény-Törés-Pont 