Alessandro Baricco: Selyem

Mit jelent igazán szeretni?

Baricco más könyveiben sem riadt vissza attól, hogy az emberi lét legtranszcendentálisabb és egyben legprofánabb tapasztalásaival szembesítse az olvasót, és ez alól szerencsére a Selyem sem kivétel.

A kötet elején akár megtréfálva, sőt, átverve is érezhetjük magunkat. Baricco olyan tényszerűen ír a XIX. századi selyemhernyó-tenyésztés részleteiről, hogy nehéz elképzelni, mitől van számottevő rajongótábora az írásnak, hogy miért költözik valami túlvilági az emberek pillantásába, ha a Selyemről beszélnek, mert a selyemhernyó-tenyésztés ennyire biztosan nem éteri, mint az minőség, ami a rajongói tekintetekből sugárzik.

Aztán néhány rövid fejezettel később főhősünk (?), Hervé Joncour elutazik Japánba, hogy egy ottani találkozás az egész életét megváltoztassa, és teljes létezését megkérdőjelezze. Az olvasó a terjedelemben továbbra is kurta – szinte túl kurta – fejezeteket immár lázasan lapozva a férfival együtt éli át az életközépi válság minden rezdülését, az őrülettel teli napokat, heteket, hónapokat, amikor az ember bármit megtenne, hogy az élete középszerűségéből kiutat mutató másik lényhez eljusson; amikor a szerelem jelenti a kiutat, a megoldást, a menekülést, hogy ne kelljen beleveszni a hétköznapiságba.

Baricco zsenialitásának elengedhetetlen része, hogy a történetei éppen annyira valószerűek, mint amennyire a valóságtól elrugaszkodottak, így aztán – természetesen –, ahogy az életben, itt sem a boldog beteljesedéssel ér véget az írás. És ahogy az életben, a legérdekesebb rész a Selyemben is ezután jön. Hervé Joncour szenved, összeomlik az élete, ahogy szinte minden felnőtt ember élete sematikusan összeomlott már hasonló helyzetben.

Egy ilyen rövid történet végét nem illő felfedni egy könyvajánlóban, de mégis – nem lehet befejezni ezt a bejegyzést anélkül, hogy ne térnék ki a váratlan végkifejlet jelentette katarzisra. Az a mód, ahogy Hervé Joncour élete a mindent elsöprő csalódás után mégis mederbe terelődik, a szépirodalmi paletta egyik legnagyobb tanítása lehet.

A Selyemben a legfontosabb szereplőnek ugyanis sikerül felülemelkednie saját szenvedésén, hogy olyan tapintattal, rafinériával és alázattal szolgáltassa az építőköveket a férfi megvigasztalódásához, ahogy azt sértettségükben és megtaposottságukban csak a kiválasztott kevesek tudják.

Sokat ad a Selyem, minden lapján. De a könyv igazi tanítása az a méltóság, amivel Hervé Joncour vigaszt kap a történetben. A szerelemhez soha nem lehet elég idős az ember. Minket is ki fognak még végezni ugyanazon a harctéren, ahol már annyi embertársunk elesett. És miközben az ember élete romjai között vakon tapogatózik, és nem tudja, hogyan kötözze be halálra sebzett lelkét, a Selyem utat mutat ahhoz, hogyan lehet igazán szeretni. Alázattal, méltósággal. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi mindent adhatunk a szerelemben, akkor sem, amikor mi látszólag mindent elveszítettünk.

(eredetileg közzétéve: 2023. február 1.)