Egymást írjuk, meg önmagunkat
A könyvmolyok tudják, hogy mit keresnek: mindig a következő éppen tökéletes könyvet. Az elvárások cseppet sem nagyok. Elengedhetetlen, hogy a könyv hibátlanul illeszkedjen az olvasó aktuális lelkiállapotához. Legyen benne legalább egy olyan eredeti ötlet, amire rábukkanva a könyvmoly elégedetten csettinthet – kiemelt esetekben akár hangosan is. Legyen a könyv az aktuális lelkiállapothoz mérten sekélyes vagy mély, végtelenbe nyúló vagy nyúlfarknyi, de mindenképpen letehetetlen. Hát, sok szerencsét minden kedves írónak, aki tollat vesz a kezébe, hogy elmeséljen egy történetet.
A Mr. Gwyn pedig mindezt hozza, és még ennél sokkal többet is. A könyv egyszerre annyira szabályos (már Baricco egyéb írásaihoz képest), hogy folyamatosan azt a benyomást kelti, mintha az író valamilyen titkos szépségmértékhez illesztené a történetet, a sorokat, de még a szóközöket is. Másrészről pedig annyira ragyogóan egyedi, és ennek folytán szabálytalan, hogy az olvasó fejezetről fejezetre megállhat elmélkedni az olvasott anyagon, mert ezt a könyvet kérem, a szó jó értelmében véve fogyasztani kell. Már persze ha ellent tud állni a zsenialitáson is túlmutató eredeti ötlet hívó szavának, ami minden drognál erősebben késztet lapozásra.
És persze mi másról szólhatna egy, a könyvmolyokat különös vonzerővel megszólító könyv, mint az írásról? Ez egy olyan téma, ami minden másnál hatékonyabban emeli meg az olvasó (jó esetben alacsony) vérnyomását teljesen természetes eszközökkel. Elkezdünk olvasni, és kiderül, hogy valaki – ezúttal Baricco – vette a bátorságot, hogy magáról az alkotásról írjon. Ez a tény pedig úgy ránt be, hogy még levegőt venni is elfelejtünk, utána pedig már nincs is nagyon idő korrigálni, mert az eredeti ötlet garantálja, hogy ne is akarjunk mással foglalkozni.
Főszereplőnk, a korábbi írói karrierjét a regény legelső fejezetében rögtön sutba dobó Jasper Gwyn ugyanis úgy dönt, hogy [eredeti ötlet]-re adja a fejét. Persze nem rögtön, csak mintegy ötven oldallal később. Baricco a jelenkori Londonba helyezte a történetet, és az olvasóra kikacsintva olyan finom angol humorral átszőtt történetet mesél el, ami önmagában az alkotás érzékiségét érezteti. Baricco flörtöl, simogat, eltaszít, gyomrosokat visz be, a történet pedig csak gombolyodik, és a kezdeti szenvtelen hangnem ellenére a csak a legelemibb késztetéseinkhez hasonlítható éhség szinte magától lapozza a könyvet tovább, hogy megtudjuk, hogy hogyan lehet [eredeti ötlet].
Jasper Gwyn nem egy szimpatikus főszereplő, elsőre semmiképp – még írói minősége ellenére sem, ami lássuk be, mindenképp bravúr Bariccótól. Mire a regény az utolsó fejezetekhez kanyarodik, mégis valami mindent elsöprő vágy tölti be a teret, hogy megtudjuk, ki ez az ember.
És aztán…
A regény kezdetben szenvtelen, ám mégis kokettáló hangneme, az eredeti ötlet, az alkotás vágya majd ereje szinte mindent elsöprő orgazmusként felrobban, és úgy oszlik szét, hogy amit itt hagy, az úgy új, hogy közben teljesen evidensen mindig velünk volt.
Néha elgondolkodom, hogy van-e olyan könyv, ami megmentheti az emberiséget. Évezredes bölcsességek vannak velünk, és a világtörténelem mégis úgy fest, ahogy. A Mr. Gwyn egy olyan kötet, ami a puszta létezésével megmérettetik, és nem tud könnyűnek találtatni.
A Háromszor hajnalban pedig egy létező könyv a könyvben – Jasper Gwyn egyik kötete, amit Baricco ténylegesen megírt. A Mr. Gwyn katarzisa után érdemes elolvasni és feltenni a polcra, még ha a könyv egy másik aspektusát is bontja ki benne tovább az író.
A Mr. Gwyn jelenleg csak antikvár kiadásban, borsos áron elérhető, de abszolút megérdemelten. Ha visszakapom a kölcsönpéldányomat, akkor lesz még egy, ami elérhető.
(eredetileg közzétéve: 2021. november 17.)
Fény-Törés-Pont 