Nem akartam elolvasni ezt a könyvet. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy egy egyesült államokbeli hosszútávfutó hölgy írta, aki a Nike által támogatott programban (Nike Oregon Project) sportolt (hivatásos sportolóként), hogy aztán jelentse az ott tapasztalt szabálytalanságokat. A programot ezután lezárták, a vétkes vezetőt eltiltották. Elég egyszerűnek hangzik, ugye? A rossz megbűnhődött, a jó elnyerte méltó jutalmát, lépjünk tovább. Pláne, hogy a Nike-ról van szó, ami az egyetlen sportcipőgyártó cég, ami olyan cipőket készít, amibe belefér a magas rüsztöm. Elolvasom a könyvet, aztán járhatok mezítláb… (És tényleg.)
A könyvvel kapcsolatban a leghátborzongatóbb, legfájdalmasabb felismerés az volt, ami a valóságban is visszaköszön: ha valaki bántalmaz egy másik embert, az sosem egyetlen kiugró alkalom, hanem a bántalmazó jellemével van összhangban, és jellemzően korábbi más, bántalmazó viselkedések előzik meg, amiről mesélhetne a családja, a szűkebb környezete, a munkatársai…ha mesélnének, és nem a hallgatást választanák. Mert nem mernek megszólalni.
Kara Gouchernek is lett volna oka csendben maradni, ami azt illeti, hiszen a Nike személyében a kenyéradó gazdájának ment neki sportolóként, azaz egy olyan hivatás kötelékében, ahol lényegesen rövidebb az első karrier, mint mondjuk az orvos/mérnök/jogász értelmiségi szentháromságban.
Kara édesapja meghalt, amikor ő még csak hároméves volt. Egy részeg sofőr ment neki, az édesapa volt az egyetlen ember, aki meghalt, bár többen voltak az úton, és lényegesen több ember élete volt veszélyben. Kara édesanyja újraházasodott, ám a második férj egy erőszakos hangulatember volt. És bár kitartott a férfi mellett a lányai nagykorúságáig, de végül elvált tőle. Kara férjének a szülei elváltak, Adam Goucherrel ötödik osztályos kora óta nem ápolt szoros kapcsolatot az édesapja.
Persze nem szükségszerű, hogy az apahiány ne gyógyuljon, de Kara maga is kiemeli a könyvben, hogy az edzője, Alberto Salazar pótapa is volt számára, ezért én is fontosnak tartom ezt megemlíteni.
A hosszútávfutás a karrierje kezdetén nem volt egy jól fizető sportág, ezért is jelentett nagy megkönnyebbülést, hogy a Nike helyet ajánlott a férje és az ő számára is a csapatban. A Nike főhadiszállása Oregonban volt, Beaverton városában, ott edzettek ők is. Kara volt az egyetlen nő a csapatban (a csapat kifejezésen itt a Salazar által edzett sportolókat értem, egyéniben indult az összes versenyző).
Kara azon még talán túl is tette volna magát, hogy egyetlen nőként hallgatnia kellett Salazar más nőkre és női sportolókra tett megjegyzéseit, bár a mai világban talán (?) már nem lenne szalonképes egy cs*cs*kre és s*gg*kre reflektáló szakember. Hogy Karától is elvárták, hogy szálljon bele a minősítésekbe, talán nem ismeretlen olyan hölgyek számára, akik férfiak által uralt szakmákban vagy vezetői szinteken szeretnének boldogulni.
Az első (ennél is) komoly(abb) határsértés az volt, amikor Salazar – akinek nem volt semmilyen masszázsra képesítésre – maga masszírozta a versenyzőit, így Karát is, mások előtt, olyan mértékben felhúzott sorttal, hogy egy átlagos thai masszőr a látványtól is elsírná magát etikai szempontból. Karát ugyan borzasztóan kellemetlenül érintette, hogy a férjén kívül bárki más, aki arra járt, az ő fenekét is megbámulhatta, mivel azonban a férfiak is hasonló bánásmódban részesültek, végül nem szólt semmit. A masszázsok folytatódtak.
A versenyző, aki úgy kezdte a karrierjét, hogy C-vitamint sem szedett, hamarosan terjedelmes étrendkiegészítő listával járt versenyezni, és az edző diktálta be helyette, hogy mit szed. Nem mellesleg egy (eredetileg a Nike-tól független) endokrinológus hipotireózist (pajzsmirigy-alulműködést) állapított meg először Karánál és a férjénél (akiknél volt családi előzmény), majd az összes többi versenyzőtársnál is, ennek következtében mindenki gyógyszert is szedett erre.
Salazar nem csak átlagon felüli masszőrnek hitte magát, de más dolgokkal is szívesen kísérletezett. Kétszer okozott égési (!) sérüléseket Karának, amikor a különböző panaszait a maga sajátos gyógymódjaival (pl. krémbe kevert gyógyszer) próbálta orvosolni.
Amikor az olvasó érzi, hogy ez az a pont, amikor ki kellett volna lépni, akkor jutunk el a történet első mélypontjára. Salazar masszázs közben szexuálisan bántalmazza Karát, aki a sokktól annyira megdermed, hogy nem tud reagálni. A férfi úgy tesz utána, mintha nem történt volna semmi. Kara nem mer szólni senkinek sem, a férjének sem. Csak az hiszi azt, hogy ebben bármi rendkívüli van, aki még nem találkozott a való életben bántalmazással. Valójában ez egy teljesen mindennapos reakció.
Kara marad, és ezt hamarosan még jobban megbánja. Salazar alkoholista is, és Karát többször is beülteti maga mellé részegen, egy olyan államban, ahol taxit szerezni akkoriban még nem volt annyira egyszerű, mint a Nyugatinál itthon leinteni egy sofőrt. Azt a Karát, akinek az édesapja egy részeg sofőr miatt halt meg, és aki megfogadta, hogy soha nem fog beülni senki mellé, aki ivott.
Az edzővel inni is kell (bár az alkoholizmus az olimpikoni rangra törő sportolóknál szerencsére nem elvárás), és az edzések is elég későn kezdődnek ahhoz, hogy Salazar kényelmesen ki tudja aludni az előző napi macskajajt.
Ezen a ponton körülbelül a könyv egyharmadánál jártam.
Kara különböző távokon indul, majd az edzője legnagyobb sajnálatára (!) gyereket vállalnak a férjével. A várandósság a kegyetlenség új szintjeire süllyeszti az edzőcsapatot, ami addigra kibővült Darren Treasure-rel, aki a Ph.D. címet is feltüntette az ajtaján, és pszichológusként lépett be a csapatba. A vele való üléseken Kara aztán döbbenten észleli, hogy a terápia elég „újszerű”: a terapeuta bántalmazóan beszél vele, kibeszéli más kliensek panaszait, és a saját történeteit is visszahallja másoktól.
Ha ez nem lenne elég, akkor a véletlen újabb furcsaságaként az edző-pszichológus páros nem csak olyan rendhagyó szabályokat léptet életbe, hogy Kara nem beszélhet a versenyek előtt a családjával, hanem minden nagyobb versenye előtt bedobnak olyan ügyeket vagy témákat, amik Karát kibillentik a lelki egyensúlyából.
Elsőre talán csak az olvasónak egyértelmű (annak az olvasónak, akinek volt valaha lelkes és szakmailag korrekt mentora), hogy itt iszonyúan kilóg a lóláb, de Kara másodszor és harmadszor is szembesül vele, hogy igen, lehet egy kiemelten fontos maraton vagy félmaraton előtt olyan érzelmi traumákat felemlegetni, ami után átlagember az ágyából nem kel ki másnap, neki meg egyenesen meg kellene nyernie a versenyt.
Hogy a Nike-tól nem lép senki közbe, sőt, nincs is senki képben, az sem meglepő. A cég ekkor (bőven a 2000-es évek elejéről beszélünk) egy férfi klub, Kara nővel alig találkozik a társaságnál, ráadásul ők nem munkavállalók, hanem szerződéses partnerek a férjével.
A terhesség az első olyan alkalom, amikor a változás nagyságával arányos pofonok is megérkeznek a versenyző életébe, és ezúttal már a Nike is közvetlenül száll be a pofonosztásba.
A versenysportolói szerződések nem különösebben hasonlítanak egy átlagos munkaszerződésre, és az USA-ban (még mindig) nincsen fizetett szülési szabadság. Ebből fakadóan Karának egy különböző feltételekkel teletűzdelt szerződése volt, ami szerint adott éven belül meghatározott számú versenyen kellett indulnia, és meghatározott eseményeken kellett részt vennie, különben a Nike felfüggeszthette a díjazását. A férfiak hasonló feltételekkel szembesültek. Azzal azonban csak Kara, hogy a Nike a várandóssága miatt nem rögtön, csak azután, hogy várandósan is folyamatosan rohangált boltmegnyitókra és cserkésztalálkozókra a Nike varázsát hirdetni {(és a szülése napján is beiktatott egy ötvenperces futást (!)}, úgy a hetedik hónap magasságában kitalálta, hogy ezek az események mégsem számítanak, futni kellett volna (szülni meg gondolom szüljön helyette egy béranya), úgyhogy ugrik a következő félévi díjazása, sőt, az előzőt se kellett volna már utalni neki.
Kara a szülés után egy héttel futni ment.
Az edző napokig nem jelentkezett a szülés után, ami különösen annak a fényében fájó, hogy amikor Salazar korábban szívrohamot kapott, Kara és a férje azonnal rohantak, hogy ott legyenek a betegágyánál. A „pszichológus” bizalmasan azt is közölte Karával, hogy Salazar soha nem fogja megbocsátani neki, hogy szült (!!!).
A Nike-tól érkezett a következő pofon is. A cég marketingesei rájöttek, hogy előfordul, hogy várandósan is futnak nők, így aztán hatalmas marketingkampányt építettek a várandós Karára. A plakátokon a Kara hasára mázolt „run baby run” felirat (fuss, bébi, fuss), még akár lehetne egy sikeres mozzanat is, az viszont, hogy a terhesség után Kara képeit retusálták, és a (nem várandósan látszó) kidolgozott hasizmait egy képre tették a várandósság alatt megduzzadt és nagyobb méretű melleivel, az azért még mindig a szürrealitás világába tartozik.
Talán nem túl meglepő az sem, hogy mind az edző, mind a „pszichológus” komoly aknamunkát folytattak annak érdekében, hogy megrengessék Kara házasságát, ám ez szerencsére nem sikerült.
A történtekből azért kifelé is sok minden látszott, többen aggódva kérdezgették Karát, hogy hogyan viseli Alberto érdeklődését, miért kell neki (és a csapatnak is) máshol megszállnia, egyszer pedig, amikor nem jött értük elég kisbusz, egy férfi versenyző rántotta vissza, amikor be kellett volna ülnie Alberto ölébe (ez már az első szexuális bántalmazás után történt).
Azt írom, hogy az első, mert volt második is. (Az edzőnek a poharat sem sikerült letennie.) Ha már olyan remekül bevált az első módszer, akkor miért kellene másikat keresni, gondolhatta a férfi, és újra egy masszázs közben lendült akcióba. Mindkét eset külföldön történt, amikor egyedül ő utazott a versenyzővel a csapatból.
Eközben Kara tesztoszteronkrémet lát az edzőjénél, és sokasodnak az egyéb furcsaságok, közeledünk a végjátékhoz: az edző az egyik verseny előtt egy ismeretlen tablettát nyom a kezébe, hogy nyelje le (nem nyeli le, kidobja), egy másik verseny előtt a „pszichológus” itat vele valamit, amiről nem hajlandó megmondani, hogy micsoda (és azt meg is itta, nem érezte úgy, hogy van választása), és ahogy a szülés után visszatérve mintha kicsit ki is lenne közösítve, nem lehet nem észrevenni, hogy a férfi versenyzők egy másik edzéstervet követnek, és érkeznek is a megmagyarázhatatlanul kimagasló eredmények (bár Kara számára a teljesített edzések is árulkodóak).
Végül az edző egy újabb repülőúton megpróbálja megcsókolni és immár teljesen nyíltan kikezdeni vele (a férj ekkor otthon van a kisfiukkal, bár több versenyre elkísérte a család, hogy csökkentse a kitettségét).
A pohár betelik Kara számára, bár a szexuális bántalmazásokról csak évekkel később mer mesélni a férjének.
A fentiek után talán cseppet sem meglepő, hogy az edző nyíltan megalázta a versenyzőit, ha a testsúlyuk nem volt (számára) megfelelő, emiatt volt, aki ott is hagyta a csapatot.
Azt csak a nagyon naiv, nagyon idealista olvasó gondolja most, hogy ekkor Kara besétált a Nike HR-központjába, kérte, hogy beszélhessen a főnökkel, meg még két tanúval, meg egy bántalmazó viselkedéssel kapcsolatban megfelelő képzést kapott pszichológussal, elmesélte részletesen azt, amit vázoltam fentebb, erre a Nike azonnal válságstábot hívott össze, az edzőt még aznap felmentették, mindenre kiterjedő vizsgálatot indítottak, majd végül elbocsátották. És persze a pszichológust is, akinek – mint utólag kiderült – sosem volt pszichológus végzettsége.
Karának és a férjének az FBI-jal és az USADA-val kellett beszélnie, ők folytattak évekig tartó vizsgálatot. Salazar nem csak Karát bántalmazta, végül a United States Center for SafeSport nevű szervezet vizsgálta ki a bántalmazásokat (a vizsgálat keretében Karának újra és újra el kellett ismételnie, hogy mi történt vele…ennyit a traumatudatos eljárásokról), és ez a szervezet tiltotta el Salazart egész életére az edzősködéstől.
Kara csapatot és edzőt váltott, és ma már olyan sportolókkal is jóban van, akik a doppinggyanú miatt távol tartották magukat tőle, és egy olyan versenyzővel is, aki akkor lépett be Salazar csapatába, amikor ő távozott, és hiába próbálta a 17 éves fiatal lányt figyelmeztetni, nem volt hajlandó meg sem hallgatni őt.
Nagyon erős könyv a The Longest Race, és bár az élet írta cselekmények helyszíne jórészt az USA, a világ minden pontján komoly érdeklődésre tarthatna számot. Sajnos egyelőre nem látom nyomát, hogy kiadnák magyarul (a Nike-nak ráadásul valószínűleg érdekében is áll, hogy minél kevesebben olvassák).
Az utolsó oldalra érve elsősorban gyógyulást kívántam, mindenkinek, ideértve a lassan nagypapakorú edzőt is. Egészséges lelkű ember nem bántalmaz másokat, sem fizikailag, sem verbálisan, sem szexuálisan. Nem alkoholista, nem intéz intézményi szintű doppingot a csapatának, amihez – fennáll a gyanúja, hogy – a saját gyerekein is kísérletezett. Segítségre van szüksége neki is, hogy egyáltalán esélyt kapjon a változásra, ha még lehetséges bármilyen változás az ő korában és esetében.
A könyv igazi ereje abban rejlik, hogy végtelen türelemmel és kellő részletességgel ábrázolja, hogy miért volt olyan nehéz Karának felszólalnia és kilépnie, és ezzel egy bántalmazás és egy bántalmazó környezet aprólékos ismertetését kapjuk „ajándékba”.
Sajnos ritka az – és általában mi magunk vagyunk a bántalmazottak – amikor hasonló részletességgel tudunk beszámolni egy-egy embertársunk viselkedéséről, még akkor is, ha az – számunkra észlelhetően – „csak” verbális bántalmazásban csúcsosodik ki.
Ha tudunk segítséget kérni, amikor a földre kerültünk, és hajlandóak vagyunk dolgozni, hogy jobban megismerjük magunkat és ezen keresztül másokat, akkor legközelebb már sokkal korábban fog csengeni a vészcsengő, legközelebb már nem is kerül talán az utunkba hasonló figura, vagy ha igen, akkor pontosan tudni fogjuk, hogy mit kell tenni vagy mondani, hogy megoldjuk az adott szituációt.
Érdemes dolgozni érte.
(eredetileg közzétéve: 2024. szeptember 17.)
Fény-Törés-Pont 