Nyári esőcseppek helyett

Első

Elérte a felújítás hulláma szűkebb pátriámat, Gazdagrétet. A Kaptató sétány újult meg kb. három hónap alatt – ez a lakótelepet kettészelő út, amin a telep aljától a tetejéig megszakítás nélkül végig lehet sétálni. Nem az egész út újult meg, gondolom azért, mert ha sikerülne valamit nyugati módra intézni, akkor váratlanul utolérnénk Ausztriát, és csak a jó ég a megmondhatója, hogy akkor mi történne, de hogy teljesen új politikai programot kellene írnia minden hazai szereplőnek az garantált. Így aztán körülbelül az út felét újították fel.

A felújítás egyik fontos eleme egy szombati munkavégzés volt (nem áthelyezett munkanapon), amikor délelőtt 10 és délután 16 óra között egy diszkrét ebédszünetet leszámítva folyamatosan a betont bontották el, gyors fejszámolással mintegy kétezer ember napját elviselhetetlenné téve. Negyvenhárom év alatt még semmi nem vett rá, hogy bármilyen panasszal az önkormányzathoz forduljak, ez viszont levitte az ingerküszöbömet – becsületére legyen mondva, a megválasztott képviselő beszélt a vállalkozóval, és a többi hétvégén sikerült megoldani, hogy csendesebb munkákat végezzenek.

Amikor végre újra birtokba vehettük az ideiglenes építési területet, döbbenten tapasztaltam, hogy a felújításnak lett egy váratlan mellékhatása: annyira egyforma lett az út, hogy főleg esténként arrafelé sétálva sokszor nem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok. Eltűntek az ismerős hepehupák, az apró úthibák, egyformaságával tüntetett az út szélén a frissen telepített növényzet.

A kellemes esti sétáim így helyenként már-már rémálomba fordultak, abba a típusú rémálomba, amikor az ember álmában arra ébred, hogy egy sötét, ismeretlen erdőben szalad, azonnal, ösztönösen tudja, hogy teljesen el van veszve, és elképzelése sincs, hogyan fogja elveszettségéből meglelni a kiutat.

Az idő mindenen és mindannyiunkon nyomot hagy, és talán nem véletlenül. Ahelyett, hogy elfogadnánk simogató kezét, igyekszünk eltörölni nyomait, mintha ő hibázna. De ha minden nyomát eltöröljük, honnan fogjuk tudni, hogy kik vagyunk, hol járunk és merre tartunk?

Második

Bécs sok ajándékot tartogatott, olyanokat, amiket nem boltban és nem pénzért lehet venni. A szálloda felé tartva a várost figyeltem a metrón, mikor az egyik ötemeletes ház legfelső emeletén egy erkélyről lelógó felirat megragadta a figyelmemet. Írója tömören foglalta össze az érzéseit: „Mir fehlt das Meer”, azaz „Hiányzik a tenger”.

A felirat művészet volt a szó legszebb értelmében, kommunikációs gyöngyszem. A szerző szemmel láthatóan profi volt, aki pontosan tudta, hogy mit alkot.

A mondat első szava, a mir, azaz nekem olyan erővel vonzza oda a tekintetet, amire egy sima der/die/das névelő soha nem lett volna képes. A mondat egyértelmű, tömör, lényegre törő, és a legelsőnek bizonyult nyári hétvégén univerzális érzést fogalmazott meg az alaposan letérkövezett osztrák fővárosban. A visszaúton megpróbáltam lefotózni. A velem szemben ülő férfi kicsit feszengett – az ő nézőpontjából egészen úgy tűnt, mintha őt próbáltam volna megörökíteni –, így persze túl későn emeltem fel a mobilt, és csak a házat örökítettem meg. Kérlek, ha még kint lóg, és a Pilgramgasse felé jártok, gondoljatok rám.

Harmadik

Ha az ember jókor jár jó helyen, az élet adja a vezetőt.

A bécsi központi temetőben tett sétám előtt nem gondoltam volna, hogy épp Falco sírjánál találkozunk majd, de így esett. A koppenhágai piknikezős, kerékpározós, laza temetői látogatás után a Zentral Friedhof hamar egyértelművé tette, hogy itt bizony más szelek fújnak. A koppenhágai temetőhöz ingyen applikáció dukált, itt viszont jelképes 2 euró a térkép, ha az embernek van kedve osztrák hírességek sírjait böngészni. Ha pedig fiákerrel szeretne kocsikázni, akkor az út hosszától függően szemmel jobban látható 65 vagy 110 euróért azt is megteheti.

Ezt a lehetőséget inkább kihagytam, meg már egyébként is túl későre járt, és inkább a Google Mapsre bíztam magam, ami elárulta a temetőben lévő sztúpa, továbbá Beethoven és Falco sírjának helyét.

Falco személye talán magyarázatra szorul a német nyelvet soha nem tanult olvasó számára; ő volt az első olyan énekes, akinek német nyelvű (Rock Me Amadeus című) dala megszerezte az első helyet az USA-ban az ún. Billboard charts-on. Ez az osztrákok számára éppen akkora siker, mintha egy magyar énekes magyar nyelvű dala könyvelhetne el hasonló eredményt.

Falco a gimis éveim alatt halt meg, amikor a német VIVA műsorain és toplistáin csüngtünk hétről hétre, és élveztük, hogy értjük az ún. VJ-k (műsorvezetők, a VJ pedig a video jockey rövidítése) által beszélt szlenget is. Én az Out of the Dark című számát kedveltem igazán, rajongónak nem vallanám magam, de gondoltam, ha már itt járok, ellátogatok a sírjához.

A sír a leglátogatottabbnak bizonyult az egyébként Koppenhágához képest gyakorlatilag üres temetőben. Néhány férfi a sír előtti padon ült a gondolataiba merülve, mikor odaértem. Utánam többen is érkeztek. Az egyik férfi egyszer csak megszólalt. A Falco sírja melletti kisebb sírra mutatott, hogy ott nyugszik Falco édesanyja, és megkérdezte, hogy tudjuk-e, hogy Falco egyik legjobb barátja a sír túloldalán van eltemetve, a két nyughely fejvégnél gyakorlatilag összeér. Így derült ki, hogy „Supermax”, polgári nevén Kurt Johann Hauenstein a barát, akivel szomszédos sírban pihennek.

Falco sírja más szempontból is különleges volt. Az egész temetőben egyetlen megrongált padot sem láttam, osztrák precizitással volt karbantartva az összes. A Falco sírja melletti padra azonban valaki felvéste, hogy „Falco lebt”, azaz „Falco él”. A graffiti nem volt friss, látszott, hogy a temetőgondnokság is tud róla. Mintha mindig odatartozott volna, és az alkotó csak lehántotta a legfelső réteget, ami eltakarta a lényeget.

A vezető távozása után még sétáltam a temető közeli erdős részén, hogy aztán kifelé indulva egy idősebb hölgybe és a fiába ütközzek. Szemmel láthatóan kerestek valamit, sejtettem persze, hogy merre tartanak. Már majdnem Falco sírjánál jártak, de elbizonytalanodtak, és hálásan fogadták az útmutatást.

Johann „Hans“ Hölzel 1998-ban hunyt el, és maradandó nyomot hagyott honfitársai lelkében.