Tánc az idővel

Nagyon régen történt már. A szomszédom szokásos vonatútjai egyikére indult. A főváros gyors és számos összeköttetéssel bírt több közeli nagyvárosba is, így könnyen eltölthetett egy pihentető hosszú hétvégét bármelyikben.

A vonat kivételesen még csak nem is késett, szinte már Svájcban érezhette magát. Azt hitte, hogy ez az út is olyan lesz, mint a számtalan korábbi zakatolás, amikből valójában semmire sem emlékezett. Korán indult, de kedvelte ezeket a hajnali indulásokat. Az álmosan pislogó utasok mozgásában még volt valami lomhaság, kevésbé tolakodtak, egy hosszabb-rövidebb alvás reményében kifejezetten törekedtek is arra, hogy ebben a félálomszerű állapotban ragadjanak még. A helyéhez érve hálásan állapította meg, hogy nem foglalt egyelőre a mellette lévő ülés, és hagyta, hogy lecsukódjanak a szemei. Nem volt kifejezetten fáradt, így némi szendergés után felébredt a következő állomásnál, ahol megálltak. Megkordult a gyomra. Elszánta magát, és szendergő utastársai mellett alig neszezve elindult a büfékocsi felé. A vonat közben kigördült az állomásról, és csak utólag jutott eszébe, hogy nem nézte meg, hogy hol álltak meg.

Az addig automatikusan nyíló ajtókon akadálytalanul haladt át, ám a büfékocsi ajtaja nem mozdult. Az ajtó egyébként is különleges volt: a korábbiakkal ellentétben volt kilincse. Nem gondolt bele a mozdulatba, a keze már rásimult a hideg fémre, mielőtt tudatában lett volna, hogy mit tesz. Ezután nagyon sok minden történt egyszerre. Másképp fogalmazva minden, de igazán minden egyszerre történt.

Az egyik pillanatban még a kilincsen volt a keze. A következőben már egy szobában állt. Semmi különöset nem talált benne, hogy a büfékocsi helyett egy szobába, sőt, nem is szobába, hanem egyre táguló térbe került. Ebben a térben egyetlen hangot érzékelt, amit a saját szívverésének hitt. Nem volt sötét, mégsem látott igazán a szemeivel. Ahogy megszokta az egyre táguló teret, a hallott lüktetés mindent betöltött. Hagyta, hogy a testét átjárja a lüktetés. Nem volt más gondolata, sőt, gondolata sem volt igazán. A lüktetés és ő eggyé váltak. Többé már nem egy szilárd határokkal rendelkező alak volt a táguló térben, hanem ő maga is változni kezdett. A teste egy szempillantás alatt önmagába roskadva egyetlen pontnyira szűkült, majd megnyúlt nyolc-tíz különböző irányba, a fizika minden ismert törvényének ellent mondva. Kétségbeesett sírás tört fel a torkából, és a hang valahogy idegen volt a számára, de mire rádöbbent, hogy egy kisbaba hangját hallja, már néma rettegéssel simult a falra, és lesimította a szoknyáját a váratlanul támadt szinte tornádó erejű szélben. Lábai férfihoz képest szőrtelenek és vékonyak voltak, haja a vállán túl nyúlt, de mire kipróbálhatta volna új, vélhetően női hangját, a szél helyett mély csend simította végig a teret, ő pedig bottal a kezében botorkált nyakig beöltözve valamilyen sarkvidéki klímával dacolva. Épp csak megpihent a botjára támaszkodva, de nem volt megállás. A teste egyre-másra más és más alakot öltött, fiatalabb és idősebb énjei minden nehézség nélkül váltakoztak férfi és női testben. Ruhák, rongyok és előkelő öltözetek foszlottak le testéről, hogy új és új daraboknak adjanak helyett. Szakállt növesztett férfiként, hullámos loknik keretezték női arcát, hogy azután kopasz kisbabaként a világra nevessen. Volt alacsony, és égimeszelő, szinte óriás, és teljesen átlagos testmagasságú. Ereje azonban egyik alakban sem változott. Azt hitte, hogy a körforgás már sosem ér véget, ám egyszer csak minden emberi alakját elvesztette és eggyé vált a lüktető térrel. A lüktetés és a tér és ő így hárman egymásba simultak, mint akik sosem voltak igazán távol egymástól. Mindene tudta, hogy mi a dolga, és a térrel együtt tágult és szűkült, akadály nélkül mozgott az űrben és az űrön kívül, együtt rezegve a lüktetéssel, miközben a lüktetésen kívüli néma csendben ő maga is néma csenddé olvadt.

…

Ha tudtam volna, hogy mi fog történni, jobban kifaggatom, így viszont nem tudtam, melyik vonatra szállt fel végül aznap, hogy hova indult.

…

Sosem jött vissza.

…

A világ végére is elmentem volna érte, ahogy a gyerekkori barátokért általában elindulna az ember. Nem tudtam azonban, hogy hova induljak, így aztán az évek során számtalanszor útra keltem, és beutaztam a világot a fővárosunkból. Családom megszokta, hogy időnként látszólag céltalanul vonatra szállok, és pár napig távol vagyok tőlük.

Amikor a közelben nem találtam meg őt, igazán egzotikus utakra indultam. Felkerestem a Himaláját, vallások és hagyományok szent helyeit, éltem a civilizációtól távol élő törzsek kunyhójában, folyó- és állóvizekben is rituálisan megmerítkeztem, rendíthetetlenül zarándokoltam az összes földrészen, és közben belenéztem minden szembejövő arcába.

…

Utólag értettem meg, hogy az ember soha nem hagyja abba a keresést. A szomszédom megtalálása inkább csak vágy volt immár, amiről nem beszéltem senkinek. Felhagytam az eredménytelen zarándokutakkal, és a magam kedvére utazgattam. Közönyösen sétáltam el itthon és külföldön az emberek mellett, nem volt már bennem akarás vagy törekvés.

A családom beszélt rá az újabb tengerentúli útra, ők jobban vágytak rá, mint én magam. A közös városnézés után egyik nap szétváltunk a felhőkarcolók által szabdalt nagyvárosban. A természet iránti vonzalmam egy kisebb parkba vezetett. Már jó félórája egy padon ülve pihentem, amikor leült mellém.

Az évek során eleget töprengtem azon, hogy vajon megismerném-e, ha valaha is találkoznánk még. De akkor még nem tudtam, hogy mi történt vele. Ahogy a kérdés nélkül mellém huppanó ismeretlenre néztem, az ő távozáskori arca nézett vissza rám.

Felém nyújtotta a kezét és a nevemen szólított. Kétség nem fért hozzá, ő volt az, gyerekkori barátom, a szomszédom, aki nyomtalanul eltűnt, és akinek visszatérésében talán már csak én reménykedtem.

Azt hittem, hogy ha végül megtalálom, akkor napokig, hetekig csak az ő elbeszéléseit fogom hallgatni, hogy mindent, de mindent megtudok majd arról, hogy mi történt vele az évek során.

Ám barátom mélyen a szemembe nézett, és ő kezdett faggatni engem a távozása utáni időkről. Nem is állt szándékában beszélni. Mindent elmeséltem neki, a keresés minden mozzanatát. A szent helyek forgatagát, az állandó keresést, a közben oly keservesen elcsípett magányos pillanatokat. Az erdők tavaszi ébredését, a jeges ösvényeken csúszkálásokat, a sok sátrazást, vándorlást, a számtalan megismert élettörténetet, szenvedést és hallgatást, és ő minden részletet végighallgatott. A csendje először csak finoman végigsimított a karomon, ahogy a szellő mozog. Aztán lassan elfogyott a szavam, elhalkultam, és én is megfogtam a kezét. Már nem volt kérdésem hozzá. A park körülöttünk ugyanúgy lüktetett, mint egykor a büfékocsi. Kettőnkkel tágult a tér, és egy szempillantás alatt mindent megtudtam barátom életéről.

…

Biztos vagyok benne, hogy valaki engem is keres most. Nem tudom, hogy hol fogunk találkozni, de ígérem, hogy meg fog ismerni, és mindent meg fog érteni, ami mindig, megállíthatatlanul, mindenünket áthatva, szüntelenül, szabadon, üvöltő csendben hatalmas erővel állva és mindenfelé rohanva (nem) történik.