A hygge országában

A 2023-as lisszaboni múzeumlátogatás óta valami eltörött, vagy talán inkább összeforrott bennem. Lisszabon előtt nem értettem igazán, hogy a művészet nem egyirányú. Nem csak az embert kapcsolja össze a transzcendenssel, szigorúan a földtől az égig, hanem mindent és mindenkit mindennel és mindenkivel. A föld ebben az összekapcsolódásban nem egyszerűen a földfelszín, amin járunk, hanem a földgolyó és a lelkünk kellős közepe, ahol a föld mélye és lelkünk legsötétebb titkai izzanak. Ide is le kell nyúlni, ezeket a részeket is át kell ölelni, méltósággal, szeretettel és megértéssel, különben sosem fogunk tudni feljebb mászni az ég felé. Piszkosan, koszosan, megperzselten, hamuvá válva változunk és változik velünk a művészet. A törött, csúnya és rongyos részeink is az ég felé nyújtóznak, a magát pusztító, a gyáva, a hibázó is a megváltást keresi, és az ő transzcendenst elérő pillanataik talán fényesebbek és hatalmasabbak, mint a közismert műalkotásoké, mert mindenki számára elérhetőek a maga tökéletlenségében.

A transzcendens ott rejtőzhet egy parkban, egy busz ülésén, egy elalvás előtti utolsó odavetett mondatban. Nem korlátozza semmi és senki.

1.) Hygge

Miután az elmúlt években már egy közepesen lelkes skandinavisztika szakos felvételiző profilját is kimerítették az északi népek életéről szóló olvasmányaim, Svédország után a dán főváros felé vettem az irányt. Előzetes elképzelések nélkül érkeztem – legalábbis amennyire tőlem tellett –, várva, hogy a jószerencsém azokat a találkozásokat sodorja az utamba, amelyeket megérdemlek.

Az első ilyen találkozás még a repülőtéren kezdődött és tulajdonképpen váratlanul is ért. A csomagfelvételhez sétálva ugyanis az első dolog, amivel Dániában találkoztam, az maga a hygge volt. A repülőtéren nem volt egy árva különleges lámpa, egyetlen szál gyertya, pláne illatgyertya, nem terített meg senki büféasztalokon hyggelig módon, a hygge mégis a friss levegőbe ivódott bele Dániában, és szinte az első reptéri lélegzetvételtől velem volt.

Leszálltunk a gépről, és a hazaérkező dánok automatikusan felvettek egy olyan belső ritmust, ami a hygge elemi része, és sehol máshol nem találkoztam vele. Mire odaértünk a csomagfelvételhez, olyan volt a hangulat, mintha egy tengerparton andalogtunk volna – én és a másik kb. kétszáz utas, aki épp elhagyta a gépet. A dán gyerekek kezébe már a csomagfelvétel előtt hot-dog került (az egyik gyorsétel, amit szinte nemzeti ételként tartanak számon). Mindenki nyugodtan falatozott, senki nem sietett, senki nem izgult. Tíz perce lehettem Dániában és a hygge máris az élet érzékelhető része volt.

Később is volt részem még elemi találkozásban a hyggével, bár mindig, mindenhol észrevehető volt, hogy itt valami más, mint Dánián kívül. Jártam kora délután Christianiában, ahol a munkát letevő emberek lazán, békésen falatoztak és iszogattak. A kikapcsolódásból hiányzott minden kötöttség és feszültség, ami más országokban megjelenik. Mintha ránk lenne kötve egy visszaszámláló. Jól kell érezni magam, inni kell, enni kell, sikítani kell, el kell feledkezni magamról, mert mindjárt vége, és sose tudhatom, hogy lesz-e legközelebb. A dánok tudják, hogy minden nap lesz legközelebb. Így telik meg a munka utáni iszogatás egy nászutas délután végtelen szeretkezésének energiájával.

És hogy hogyan válhat a mi életünk részévé is a hygge? Mint a jó dolgok az életben általában, ez is megfizethetetlen. Semmi köze a fényekhez, az illatgyertyákhoz, vagy a színekhez. Nem ezt olvassa feltétlenül mindenhol az ember, mert a hygge is üzlet lett, ahogy szinte minden, és ami a hygge alapja, azt nem hogy eladni nem lehet és bevételt szerezni belőle, de keservesen küzdeni kell érte. A hygge alapja a társadalmi egyenlőség, hogy elhisszük, hogy az egészséges emberi létezéshez mindenkinek joga van a magánélethez, hobbit választani és mindenkinek jár az énidő. A jó munka nem lesz a végtelenségig még jobb a túlóráktól, épp ellenkezőleg. A hygge így hát nem az egyén tulajdona, a hyggét csak együtt tudjuk megteremteni, közkincs, az értékeinkkel, az elveinkkel a mindennapjaink alakításával választjuk. A Koppenhágában látottak alapján: megéri.

Hygge

2.) Szüzsé

Volt egy pontja az életemnek, amikor úgy gondoltam, hogy jó ötlet ügyvédjelöltként levelező tagozaton angol szakra járni. Így aztán a 40, 50, 55, 60 órás munkahetek utáni szombat reggelek általában az esztergomi IC-n találtak, majdnem vegetatív állapotban. Mondanom sem kell, hogy ez nem a jobb ötleteim egyike volt. Az angol szak mellé ún. minoros tárgyakat is fel lehetett venni, gondoltam az irodalomhoz kapcsolódó tárgyak épp passzolnak, kicsit jobban belekóstolok a bölcsészkarba is. A tantárgyak meglepően élvezetesek voltak. Már nem emlékszem, hogy milyen koncepció mentén, de foglalkoztunk Tolsztojjal például. Ami viszont örökre bevésődött, az az, amikor egy kb. kétoldalas kötelező olvasmányt napokba került végigolvasnom. Ez pedig egy esszé volt a szüzséről. Úgy gondoltam, hogy a jogi kar után már különösebben nem lehet meglepni semmivel. Mégis a kezembe kaptam egy rövid eszmefuttatást valamiről, aminek minden emberi logika szerint a cselekményről kellett volna szólnia, és amiből egy árva szót sem értettem. A mai napig mély hála tölt el a gondolatra, hogy enélkül a cikk nélkül is átmentem a tantárgyból.

Koppenhágába indulva még nem tudtam, hogy mi lesz az út szüzséje. Valójában sosem tudjuk. Lehetett volna maga a hygge a szüzsé, vagy az időjárás, ami rám mosolygott, és olyan derűs, napsütéses órákkal ajándékozta meg a lakosságot, hogy az utolsó délután már kicsit meg is kapott a nap.

A harmadik napon ébredtem csak rá, hogy mi az út egyik szüzséje, és hogy ez ezúttal nemleges: szinte egyik templomba sem jutottam be. A koppenhágai templomok nem a díszes templombelsők miatt kerültek fel a kívánságlistámra, hiszen a lakosság nagy többsége puritán evangélikus templomokba jár – ha jár valahova. A templomok ugyanakkor felekezettől függetlenül a transzcendenssel való kapcsolatfelvétel helyei, érdemes tehát benéznünk, ha nem kapunk valamilyen belső ellenérzés folytán már a gondolattól is kiütést. De főleg persze akkor érdemes, ha a templom maga beenged.

Miután Rómában már megküzdöttem az ottani templomok nyitvatartási rendjével, nem tűnt túl valószínűnek, hogy még kihívások elé fog állítani az élet a templomokat illetően. Ha a Szent Péter-bazilikán kívül jártatok már más római templomban, akkor tudjátok, hogy a római templomok nyitvatartása valahogy így alakul:

„délelőtti nyitva tartás: 10 órától, vagy amikor Pierluigi apát megissza a kávéját 12:30-ig, vagy amikor az ebédet tálalják;

délutáni nyitva tartás: általában 14:30-tól, azonban minden páros kedden 15 órától, kivéve február második, március negyedik, július első és szeptember harmadik hetét amikor 15:45-től, továbbá a kórus gyakorlása, orgonaórák és jeles külföldi látogatók fogadása alatt a látogatás szünetel” (és sose tudod meg, hogy a Gergely- vagy a Julianus-naptár szerint számolják a heteket),

hogy aztán a templomhoz érkezve azt olvasd, hogy „Elnézését kérjük, látogatás ma kivételesen csak és kizárólag 12:15 és 13:15 között, a héten a templom egyébként zárva tart.”, mindezt ékes olasz nyelven (a fordítóprogramokkal ez mondjuk nem akkora trauma, mint amikor 14 éve a latin nyelvtudásommal próbáltam ugyanezt visszafejteni), természetesen a nyaralás utolsó napján, amikor 12:00 órára már belépőt vettél a Colosseumba.

Koppenhágában nem kellett az embernek ilyen olvasmányértelmezéseken átküzdenie magát, az ottani templomok csak szimplán nem voltak nyitva (aminek se a guglin, se a honlapjukon semmi nyoma nem volt).

A Stroget-ről nyíló Helligaandskirkennel kezdtem volna az ismerkedést. Ez a templom olyannyira elzárkózott a látogatásom elől, hogy éppen felújítják. 2026-ig ne reménykedjünk semmiben, a templomkert is zárva, mert átlényegült építési területté. Sebaj, gondoltam, van még elég érdekes templom a városban, majd azok kárpótolnak. Nem így történt. Zárva volt a Vor Frelsers Kirke is (a templomtoronyba nem kapaszkodtam fel), amikor épp ott jártam, zárva volt a Sankt Petri Kirke, és a Marmorkirke is (újranyitás vasárnap 13 órakor). Amikor a Vor Frue Kirkébe végre bejutottam, komolyan tervbe vettem egy harci örömsikolyt, de a templomot őrző, hyggelig hangulatban üldögélő nénit végül nem volt szívem ilyesmivel rémisztgetni. A Vor Frue Kirke cserébe épp azt a puritánságot és – pechemre – valódi hit nélküli hangulatot hozta, ami miatt akár zárva is lehetett volna.

Ekkorra már minden, a templomokkal kapcsolatos elvárásaimat és reményeimet feladtam. Szinte meglepődtem, hogy az utolsó ott töltött napomon a Marmorkirke picivel kettő előtt valóban nyitva volt. Az inkább római külső jegyekkel rendelkező templom erősen kirí a dán környezetből, végül mégis az ottani padokon ülve jöhetett létre az a kapcsolódás, amit az összes többiben is megtalálni reméltem.

Helligaandskirken felújítás alatt, Sankt Petri Kirke: Geschlossen – zárva

3.) Amikor a túl sok túl kevés

Remélem, hogy a lisszaboniak sosem kérnek tanácsot a dánoktól a Museu Nacional de Arte Antiga kiállításának átrendezéséhez, épp azért, mert a dánok túl jól értenek a kiállításokhoz. A Nemzeti Múzeumban az időszaki, völvákról és vikingekről szóló kiállítás annyira profi volt, hogy legszívesebben tanulmányútra küldeném a hazai (magyar) szakembereket. Lenyűgöző installációk, elragadó háttérzenék, minden információból éppen elég, éppen megfelelő hangnemben, éppen elég időt kérve a látogatótól. Feledhetetlen az állandó kiállítás rénszarvascsontváza, és szinte minden kiállítószekrény előtt percekig fotózni lehetett volna.

Rozmár és rénszarvas

Másnap, a Dizájn Múzeumban éreztem először, hogy kicsit talán túl sok kiállítási tárgy került a szekrényekbe. A kortárs kávéscsésze-kiállítás lenyűgöző volt, több csészét is szívesen megvettem volna, bár egyre sincsen szükségem, mivel nem kávézom. A fenntartható fejlődéssel foglalkozó rész figyelemfelkeltő és jól szerkesztett volt. Tervezhettünk padot, kávéscsészét (a dánok imádnak kávézni) és lámpát is. Nagyon emlékezetes volt a kortársakról megemlékező rész és a székek folyosója. A legjobban mégis a kertben elhelyezett három nagy kődarab tetszett (és azok sem véletlenül kerültek oda). De azért ezt a múzeumot is jó szívvel ajánlom.

Dizájn Múzeum képekben

Hogy a túl sok azután tud egy kicsit túl kevés lenni, az az utolsó napon a Rosenborg-kastélyban bizonyosodott be. Annó Stockholm mellett a királyi kastélyban (Drottningholm) a túravezető őszintén elmondta, hogy a svéd királyi család annyira szegény volt, hogy a díszes tapétát nem ragasztották fel a falra, csak odaszögelték, amolyan ideiglenes megoldásként, hogy aztán a téli kastélyból a nyáriba vihessék át, majd onnan vissza a télibe. A dánok ennél sokkal gazdagabbak. A kastélyban kiállítottak minden fellelhető festményt, szekrényt, órát, tükröt, szobrot, műtárgyat. Talán az északi transzparencia igénye jelent meg ilyen erőteljesen, de valahogy az volt az ember érzése, hogy itt aztán nem titkolnak el semmit, az utolsó utáni étkészletből is inkább kitették a díszes tálat, nehogy valakinek éppen ez hiányozzon a boldogságához. A tárgyak tengerében viszont nehéz volt viszonyítási pontot találni, és kapcsolódni bármelyikhez is.

Miniatűrök a Rosenborg-kastélyból

Az egyetlen hely volt Koppenhágában, ahol úgy éreztem, hogy a hygge helyét valamilyen furcsa erőlködés vette át, de ehhez talán az is hozzájárult, hogy a belépőjegyeket online előre érdemes megvenni, mert a látogatók száma korlátozott. Nekem is második nekifutásra sikerült csak bejutni. Nem bántam meg a látogatást, de kicsit felkavarva távoztam.

4.) Az ajándék(ok)

A városba érve azt kértem Koppenhágától, hogy segítsen megismerni őt magát, a várost, úgy igazán. Messziről jött ember vagyok, nem tudom, hol keressem a kincseit. Várható, hogy egyszerűen el fogok sétálni mellettük, mert nem is tudom, hogy hol lelhetném fel őket.

Koppenhága rögtön az első napon meghallgatta a kérésemet. Az útikönyvekben még szerepel is a királyi könyvtár, ami a blikkfangos „Fekete gyémánt” névre hallgat. Nekem aztán tényleg kevés ismerősöm hinné el, hogy nem szeretem a könyveket (nem is igaz), de azért annyira elvetemülten lelkes még én sem vagyok, hogy egy külföldi utazáson – különösebb ok nélkül – a helyi könyvtárban töltsem az időt. Ráadásul a Fekete gyémánt sarkán található az alternatív kis hableány szobor, ami egy bizonyos szögből egészen úgy néz ki, mintha a sellő kissé megtévedt technikával próbálná kinyomni az uthpluthi névre hallgató ászanát. A szobrot kellemesen a helyiekhez lassult tempóban megnéztem, lefotóztam, és ekkor megszólalt az intuícióm, hogy mégis csak be kellene menni. Továbbsétáltam, de a falak egy része átlátszó volt, és kiválóan látszott, hogy járkál bent néhány turista, akik az emeletre igyekeznek fotózni. Időm volt, végül is mit veszíthetek, így én is nekiindultam. Ezt a fotót készítettem fentről:

Uthpluthizó kis hableány és a kilátás

Majdnem kihagytam az ún. Kerek tornyot is. Addigra már felmentem a dán parlament tornyába (ingyen), megcsodáltam onnan a városra nyíló kilátást, úgyhogy nem voltam különösebben motivált, hogy felmásszak (díj ellenében) egy újabb toronyba, aminek az egyetlen kézzel fogható látványossága ugyanaz a kilátás.

Ahogy a könyvtárba, a toronyba is az intuíció vezetett fel. Ahogy a hintóknak kiépített rámpán sétáltam fel, hirtelen úgy éreztem, hogy feltétlenül be kell néznem az egyik emeleti időszaki kiállításra. A kiállítás címe „Tid muld stjerne” (a Google fordító szerint „Az idő egy csillag.”). A lenti installáción kívül itt nézhettem meg Nanna Gro Henningsen Pythia hangja (Vox Pythia) című videómontázsát. A kiállítás abszolút időszaki, se a tavaly nyáron, se a tavaly decemberben a városban járó barátok nem látták:

„it is getting late too late to keep on lying”

Az időszaki kiállítás dán módra

Az utolsó nap utolsó látványossága az Assistens Kirkegård volt, a temető, amiben Kierkegaard, Andersen és sok más dán híresség is nyugszik.

A temetőben újra kiderült, hogy a dánok nagyon máshogy állnak néhány alapvető dologhoz az életben. A temetőben piknikeztek, napoztak, beszélgettek, sétáltak és bicikliztek. Nem a lázadó tizenéves fiatalok, hanem mindenki. Kierkegaard sírja két hatalmas, idős fa mellett található, talán öregebbek, mint maga az idő. Érdemes leülni alájuk (van pad, még csak piknikezni sem kell), templomi falak nélkül lehet kapcsolódni a végtelenhez.

Temető napozó, piknikező helyiekkel

Köszönettel tartozom Koppenhágának, hogy meghallgatta a kérésemet.