Március 15-e leginkább Petőfi ünnepe. Azé a Petőfié, aki Petrovics vezetéknéven született, s akiről – az irodalomoktatás némileg humoros visszfényeként – az embernek (jobb napokon) a Nemzeti dal, a Szeptember végén és az Anyám tyúkja című versek jutnak talán a leggyakrabban az eszébe. És nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Hogy ennél több verset hallott-e valaki tőle, az az én gimnáziumi éveim során leginkább még azon múlt, hogy mivel foglalkozott a diák az órán, manapság meg talán azon, hogy miből doktorált a helyettesítő tanár, akit beküldtek az órára a szaktanár helyett.
Pedig Petőfi költészete ennél jóval gazdagabb. Erről meglehetős őszinteséggel tudok nyilatkozni, mert a tanulmányi versenyekkel teletűzdelt nyolcosztályos gimnáziumi évek egyik legszokatlanabb versenyén is részt vettem annó, ez pedig a Pest-Buda Petőfije névre hallgatott. A versenyt több évben is megrendezték, és kétszer legalább elindultunk rajta (csapatverseny volt). Ebben azért vagyok biztos, mert az első alkalommal nem nekem kellett Petőfi verseit megtanulnom, másodjára viszont már igen. Ez azt jelentette, hogy az akkori irodalmi szöveggyűjtemény anyagát is meghaladóan, felismerésre meg kellett tanulni nagyjából Petőfi összes versét. Ilyesmit nem szokott elfelejteni az ember… (egyébként lelkesen segítettek a többiek…volt miben!)
Ezt meglehetős nyűgnek éreztem, mert hát…először is, kinek van ennyi felesleges agysejtje, adta magát a kérdés, de ezen túl is, Petőfi után tanultuk Aranyt, és nekem Arany János költészete jobban tetszett, hát mit vegzálnak engem Petőfivel, akinek ráadásul még az özvegye is újra férjhez ment, ahelyett, hogy hűen őrizte volna az özvegyi fátyolt. Cringe, mondaná egy mai fiatal, de akkoriban csak cikinek gondoltam.
Nem sokat tudtam akkoriban még az életről…
A versek áttanulmányozása azután szolgált némi meglepetéssel. Kiderült, hogy Petőfi költészete sokkal színesebb, mint azt gondoltam volna, és kifejezetten megkedveltem többet is a kevésbé ismert versei közül.
Idén márciusban leginkább az érintett meg Petőfi költészetében, hogy valódi tehetség. Ő nem valakinek a valakije volt, nem vették a diplomáját, nem volt bebiztosítva a gyakornoki helye. Az ütemesen izzó sorok maguknak követelték ki a helyet a magyar irodalom lüktetésében. A legtisztább és legőszintébb út vezetett oda, hogy 177 év (!) elteltével is hiteles a Nemzeti dal, és fájóan szívbe markoló szerelmes vers a Szeptember végén.
Nem baj, ha tudunk ezzel vigasztalódni a percemberek és a másodpercnyi hitelességű hírek idejében, amikor már hamis lesz a szó, mire kimondjuk, mert azonnal változik az, amit a valóságnak hazudnak.
És végül, jöjjön két kevésbé ismert vers (vannak ennél jobbak, de illenek a mához):
OKATOOTÁIA
Van egy ország, úgy híják, hogy
Okatootáia;
Második szomszédja Kína,
Az első Ausztrália.
És ez, hogy Ausztr(ál)iának
Tőszomszédja, vajmi jó!
Nem lopózhatik be hozzá
A civilizáció.
Oh a tántoríthatatlan,
A dicső Ausztr(ál)ia!
Ő magát e gonosztól nem
Hagyja elcsábítnia.
Ő, noha már Kína is kezd
Mendegélni csendesen,
Ő még most is, mint a szikla,
Áll erősen egy helyen.
Áldd a a sorsot, áldd az istent,
Okatootáia,
Hogy Kínán is túl vagy még, hogy
Szomszédod Ausztr(ál)ia;
Boldog ország! mert bár érzi
A szükség sok nemeit:
Legalább egy, és a fő, a
Lelki-szükség nincsen itt.
Szerény állat itt a lélek,
Nem kér szénát, abrakot;
Mint szamár a gazt: zabálja
A kalendáriomot.
Aminek következtében
Nem nagy számmal lelhetők
A költők, müvészek és más
Kapa-kaszakerülők.
Az pedig, ki bolond fővel
Erre szánja el magát,
Csináltasson egy szép szekrényt
S zárja bele… a fogát.
Minthogy ezen mesterségnél
Fölösleges itt a fog;
Harapnia nem leszen mit,
Legfölebb csak nyelni fog.
Megvan itten az a szép is,
Hogy különvált s nem vegyes
A bagarja s a kutyabőr,
A paraszt és a nemes.
Kutyabőr! ez itt a fő-fő,
Becsben párja nincs neki,
És ezért sok úri ember
Saját testén viseli.
De habár rangjával kissé
Nagyra van az úri rend,
Nem mondhatni, hogy nem gondol
A köznéppel odalent:
“Nyisd ki markod, mind a kettőt,”
A paraszthoz ígyen szól,
“Nyisd ki markod, jóbarátom,
Nesze semmi, fogd meg jól.”
Azzal vagdalkoznak némely
Nem t’om milyen emberek,
Hogy ez országban nyilvános
Épületek nincsenek.
Mit? Nyilvános épület nincs?
Hát az akasztófa mi?
S ezt bizony majd minden falu
Határában láthatni.
Oh e nemzet büszke nemzet,
Éppen erre tart sokat,
S ebben talán fölül is múl
Minden más országokat.
Virágozzál, dicső ország,
Nagyratermett náció,
S még soká ne háborgasson
A civilizáció!
Pest, 1847. december
MEDDIG ALSZOL MÉG, HAZÁM?
Meddig alszol még, hazám?
A kakas rég felkelt,
Kukorékolása rég
Hirdeté a reggelt.
Meddig alszol még, hazám?
A nap is föllépett,
Beözönlő sugara
Nem boszantja képed?
Meddig alszol még, hazám?
A veréb is fenn van,
Telhetetlen bendejét
Tömi asztagodban.
Meddig alszol még, hazám?
A macska is fenn jár,
S tejesköcsögöd körűl
Kotnyeleskedik már.
Meddig alszol még, hazám?
Kaszálód füvére
Csaptak a bitang lovak,
S legelnek széltére.
Meddig alszol még, hazám?
Íme vincelléred
Műveli, nem szőlődet,
Hanem a pincédet.
Meddig alszol még, hazám?
Szántanak szomszédid,
S a magokéhoz oda-
Szántják földed szélit.
Meddig alszol még, hazám,
Még rád nem gyul a ház,
Mindig, míg a félrevert
Harang föl nem lármáz?
Meddig alszol még, hazám,
Szép Magyarországom?
Föl sem ébredsz már talán,
Csak a másvilágon!
Koltó, 1847. október
*forrás mindkét versnél a Magyar Elektronikus Könyvtár
Fény-Törés-Pont 