Ajándék

Kérjük, mert azt hisszük, kérni kell. A fa alá, a születésnapra, a vizsgára, a dugóban, a randira, a gyereknek is, a nagyinak, a számunkra legkedvesebbeknek, és mindazoknak, akik még figyelmünk és szívünk hatósugarába kerülnek.

Becsomagolva, masnival, illatosan, hiszen az ünnepnapokra az dukál. De kérjük sokszor pőrén is, természetesen, ahogy a sors adja. Csak jöjjön, csak jöjjön jókor, jöjjön, amikor már elepedünk érte, amikor biztosak vagyunk benne, hogy nélküle nincs tovább.

Mert mi tudjuk, mi mindig tudjuk, hogy mi a jó nekünk (meg a fa alá, a születésnapra, a vizsgára, a dugóban, a randira, a gyereknek meg a nagyinak aztán pláne, hogy a számunkra legkedvesebbekről ne is beszéljünk).

És mivel mi mindig tudjuk, hogy mi a jó nekünk, igen sokszor csodálkozunk rá (bár lehet, hogy csak szeretünk csodálkozni), hogy végül mi jön a nagyon várt, a sokat könyörgött helyett.

Amit szinte soha, de legalábbis nagyon ritkán teszünk, az a visszatekintés. Az ajándék elmaradására, hogy mi volt előtte és mi lett utána, hogy honnan és hová jutottunk nélküle. De közben kérünk megint – ez valami beépített, kikapcsolhatatlan funkció lehet –, mert bár nem az lett, amit mi elkerülhetetlennek hittünk, de mi megint tudjuk, mi megint jobban tudjuk, hogy mi kell nekünk.

Az sem zavar minket különösebben, hogy az élet a kéréseink nélkül is rendületlenül halad(ni látszik), amíg az irányt látszólag mi szabjuk meg, és a kellemetlen véletlenek csak korrigálnak. Hiszen alapvetően uraljuk a helyzetet, mindjárt elérjük minden vágyunkat (vagy majdnem), nincs itt semmi látnivaló, amíg az újabb váratlan fordulattól nem zokogunk a párnánkba vagy pláne nyilvános helyen, addig semmiképp.

Kérünk hát újra, és akkor sem látunk a szívünkkel, ha a kis herceg a tapétáról leugorva könyörög, hogy ne legyünk vakok az életre. Felfoghatatlan, hogy ne értsük a mindent is, hogy ne nekünk legyen igazunk. Az az egyetlen kis pont a végén – a halálunk – amiről nem tudunk semmit és ami jelen tudásunkkal valóban felfoghatatlan, az mindegy is, arra gyúrunk tudniillik, hogy örökké élünk. A tudatunkkal csak kivételes, ritka pillanatokban befogadható, hogy valójában esetleg mégse, erre az esetre tartogatjuk a majd gyorsan túlesünk rajta forgatókönyvet. Mi leszünk azok, akik fájdalom nélkül, egy pillanat alatt távozunk…hogy hova is?

Inkább kérünk valami újat, gyorsan, bármit csak ne kelljen erre gondolni.

Eközben a kegyelem velünk van minden pillanatban, leginkább akkor, amikor halálra sebez minket. Akkor már üvölt, a fülünkbe, közvetlenül mellettünk, hogy teljesen rossz irányba megyünk, ő mindent megpróbált, de nem tudott minket másképp terelgetni, most volt itt az ideje a lefékezésünknek, a kigáncsolásunknak, hogy visszaessünk néhány pályával odébb, különben még fájdalmasabb lesz, ahogy a kegyelem hozzánk simul.

Ha kérünk valamit karácsonyra, kérjünk kegyelmet. Úgyis adatik. De jelezhetjük, hogy készen állunk, hogy tudjuk, hogy mit tudunk és mit nem, hogy készen állunk a változásra. Néhány betűs szavak ezek, de ha belegondolunk, hogy mikor sikerült egy egészen picit is megváltoznunk, akkor talán nincs is jobb ajándék, mint a kegyelem, amit el tudunk fogadni. És ehhez is kérhetünk kegyelmet: hogy el tudjuk fogadni, amit kapunk.