Elkerülni az elkerülhetetlent

Már két éve a senki földjén élek. Negyven felett az ember nem menő (nő), hanem relikvia. Már életben marad néhány agysejtje a hétvége után is, úgyhogy kevesebbet fogyaszt, nem mellesleg ráncosodik (a többség), fárad és egzisztenciális krízisből egzisztenciális krízisbe esik.

A versenyt lefújták, csak nem szólt nekünk senki. Nőként nem leszünk már mi a legszebbek, a legkívánatosabbak, ejtettek minket, nem számítunk. Köszönjük, kedves fiatalságkultusz, hogy most feltörlöd velünk a padlót.

Hogy a mostani ötvenes-hatvanas generáció ugyanígy vált irrelevánssá, az most válik világossá a számunkra. Amíg az ember azt hiszi, hogy mindent tud az életről, addig nem nagyon érdekli, hogy mit tudnak mások, sőt az sem igazán, hogy mások úgy egyébként léteznek. Boldoguljanak ahogy tudnak, jöjjenek képbe az összes aktuális szlenggel és trenddel. No nem azért, mert az valahogy megvédené őket a státuszvesztéstől, hanem mert amíg egy nyelvet beszélünk, addig könnyebb velük szót érteni. Az igazság pedig velünk, úgyhogy tegyék csak ők az erőfeszítéseket.

Aztán az ember elfúj két gyertyát a tortán (ha van egyáltalán torta és gyertya, de negyven gyertya az tuti nincsen), és hopp, megtörténik a varázslat, örökre kitörlik az életből, láthatatlan és hallhatatlan lesz, csak épp két l-lel, aprócska rendszerhiba, én az egy l-es verziót szerettem volna, tanár úr, kérem. De már késő.

Az ifjabb generáció átgörget minket, egy unalmas reel lettünk, hát mi izgalmasat tudnánk tíz másodpercben mutatni, ami megmondja a tutit? Nekünk köszönhető a klímaválság, a korrupt politikusok, és egyébként a fiatalságkultusz is, csak halkan mondom, csoda hát, hogy nem kérnek belőlünk?

De nehéz is lenne szót érteni velük, mert negyven fölött olyan dolgok is történnek, amik harminc alatt még nem, vagy ritkábban. Belefáradunk például a megfelelésbe. Abba, hogy nem lehetünk önmagunk. Megtörjük az átkát annak, hogy azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk, mert lehetőségünk se volt rá, hogy felfedezzük kik vagyunk, nem hogy megélhessük. Szeretünk és szeretnek minket, szakítunk és szakítanak velünk, családot alapítunk vagy egyedül maradunk, és hirtelen kiderül, hogy a tuti smink feldobásánál csak fontosabb készségek vannak (avagy mi mindent lehet egy kézzel megcsinálni, ha a másik kezedben egy csecsemőt tartasz).

Legkésőbb ekkor megérkeznek az életünkbe a tények. Hogy szeretnek vagy nem szeretnek, hogy házasodunk vagy válunk vagy titokban találkozunk, hogy mi van a gyerekkel, vagy velünk, ha gyerek nincs, és miután az ember már lemeztelenedve egyedül maradt önmaga valóságával, amikor azt hitte, hogy nincs tovább, akkor nem mindig tud és akar vetíteni, és mások is egyre kevésbé vevők rá.

A valóság lakik a láthatatlanság oldalán, ami egyre valósabbá és színesebbé válik majd, ez már most látszik. Mert eltagadhatatlan lesz a betegség, az öregség, az egyre gyorsabban és változatosabban arató halál, és erre kellenek majd a válaszok, nem arra, hogy mit kérünk karácsonyra.

És talán felsejlik az is, hogy hiába próbáljuk elkerülni, a szenvedés nem úszható meg. Talán mindenkinek van egy személyesen adatott kvótája, ami ránk fog hullani, bárhogy is menekülünk előle. Már rég felhúztuk a ruhát, amibe majd kényelmesen belefér, a testünk-lelkünk már hívja, hiszen készen vagyunk, csak mi nem tudjuk még, hogy ez az utolsó lépés, amit anélkül teszünk, hogy véglegesen megváltoznánk, de egyszer meg kell tenni, mert erre születtünk, nem arra, hogy fiatalok maradjunk.

Azt, hogy mire is születtünk, egyébként is egyre nagyobb homály fedi, az egyenlőségben minden csodásan elérhető, de nő a zaj, és ha soha nem hallottunk tiszta lelket énekelni, akkor nehezen fogjuk tudni megkülönböztetni az ócska károgást a lélek dalától.

De néha legalább már meghalljuk mások énekét. Ahogy eltagadhatatlanná válik, hogy egyesek talán néhány dolgot jobban látnak nálunk, már az ő szavuk lesz fontos, nem az influencereké, akikről csak azt tudjuk biztosan, hogy filterezett képet látunk róluk, miközben mi azt keressük, hogy hogyan lehetünk végre kendőzetlenül önmagunk.

Az idő múlik, kihull minden, mások által alánk tolt szék és a nehezedő körülmények megmutatják, hogy mi az, amit önerőből tudunk megtartani, vagy hova juthatunk vele, ha nem adatott semmilyen segítség.

Megtudhatjuk, hogy kik vagyunk, amikor mindent elveszítünk, és talán felsejlik már, hogy az élet sok szempontból egy erre való készülés. És mindent el fogunk veszíteni, mert mindenki csupasz önmagában távozott eddig – kétségtelen, hogy velünk is így lesz.

És a távozás pillanatában elkerülhetetlennek nem a halál fog tűnni, hanem az, hogy mennyire bátorítóan, mennyire támogatóan fogta a kezünket mindvégig, mennyire mutatta az összes szülinapi tortánk mellett, hogy merre kéne haladni és mit kéne gyakorolni, csak nem beszéli az ő nyelvét senki, nem látja senki, és ha tolmácsot küld az ég, mi nem halljuk meg.

De mindig küld, és ennek van egy könnyfakasztó szépsége, még akkor is, ha csak halálunk pillanatában sírunk majd emiatt.