Hóbagoly

Kaptam egy videót ajándékba. Nem is akármilyen videót. A cukiságot fogalmilag magában foglaló rövidfilmet: hóbagoly anyuka utaztatja a hátán három fiókáját. Gyönyörű volt, az anyuka szárnyalása a nézőt is flowélménnyel ajándékozza meg. Olyan szépség volt, amit még soha nem láttam életemben. Valószínűleg ezért volt az első gondolatom az, hogy ez nem valódi.

A mesterséges intelligencia is kiterjesztette a szárnyait, és itt csapdos felettünk. Kis kutatás kellett csak hozzá, hogy kiderüljön: tényleg.

Azon is eltöprengtem, úgy harmadik gondolatként, hogy vajon tényleg így néznek-e ki a kis hóbaglyok, és erre is egyértelmű volt a válasz: nem, kiskorukban szürkék. Ha így néznének ki, már az én gyerekkoromban is matricák tömegén meg Lutra albumok sokaságán jelentek volna meg.

Mit veszítünk leginkább ezzel a videóval?

Az időhöz való viszonyunk torzul még inkább.

Ha cuki bármilyen kisállatot akartunk látni, akkor régebben konkrét paramétereket kellett szerezni a cuki kisállatról és elzarándokolni ahhoz az egy kisállathoz. Aztán már le lehetett fotózni, majd később a mobiltelefonunkkal már bármit le lehetett fotózni és hamarosan tovább is lehetett küldeni.

Most már arra a cukiságra sem kell várni egy percet sem, ami sosem volt, és talán sosem lesz.

Megint itt van valami a kezünkben, amihez nem kell idő, és így még több időnk lesz…mire is?

Már nem tudjuk, hogy mennyi idő felfedezni egy sétánkon egy cuki kisállatot, majd végiggondolni, hogy ki örülne neki, ha elküldenénk egy róla készült fotót, végül pedig valóban el is küldenénk.

Az ideje ennek sem mérhető már, kifolyt a kezünkből, mekkorát nyertünk vele, miközben újabb elemét veszíti el az életünk, amiben tapasztaltuk az időt.

Nem tudunk róla sokat, jobban meg kellene becsülnünk, amink van.