El Camino (Inglés) Vegetariano

Indiából kerültem az El Caminóra. Chennai-ban, a Szent Tamás-katedrális épületében van egy tábla, amin az a három katedrális látható, amelyik Jézus valamelyik apostolának a maradványaira épült. A legismertebb a Szent Péter-bazilika, ahol kétszer is jártam. Európában talán a legkevésbé ismert a chennai-i katedrális. A harmadik épület is komoly hírnévre tett szert, azonban 2024. októberéig nem jártam ott. Ez pedig a Szent Jakab maradványait rejtő katedrális Santiago de Compostelában.*

Női sors, hogy a huszonegyedik században még komoly online keresést kellett folytatnom, hogy amennyire ez egyáltalán az interneten lehetséges, meggyőződjek róla, hogy az El Camino egy kevésbé ismert útvonalán is biztonságban leszek egyedül nőként.

Nem az életközépi válság vitt az útra, nem is valamilyen hitbéli krízis. Egy laza, egyszerű nyaralást terveztem, ami alatt sokat mozoghatok, a természetben és csendben lehetek. Ehhez látszólag minden adott is volt. Az El Camino Inglés hivatalos távolsága 113 km, ami hat nap alatt kényelmesen lesétálható.

A teljesebb pihenés érdekében előre foglaltam szálláshelyeket szállodákban és panziókban, és kértem, hogy a bőröndömet is vigyék el egyik szálláshelyről a másikra. (Ha kedves olvasóm lesétált egy mezei hátizsákkal egy Caminót, és úgy érzi, hogy csaltam – nem vitatom és teljesen megértem az álláspontját. Nekem most ezek a paraméterek szolgálták az épülésemet és a töltődésemet.)

A Camino azonban nem hiába zarándoklat. Tervezhettem én alaposan, kellő előrelátással, egy zarándoklat mindig kér áldozatot a zarándoktól, és ez az esetemben is így történt. Ha nem olyanok a kiinduló körülmények, hogy egyértelmű legyen, hogy mi lesz az áldozat, majd úgy alakulnak a dolgok, hogy adódjon ilyen.

A bakancsom volt az egyik tétel a bőröndömben, amin gondolkodni se kellett indulás előtt. Idén vásároltam, megjártam benne a Himaláját, fel sem merült, hogy bármi gond adódhatna. Aztán a Camino második – legrövidebb – napján azon kaptam magam, hogy a bakancs iszonyatosan dörzsöli a bal lábszáramat. Próbáltam átfűzni, másképp sétálni, semmi sem segített. Nagy sebtapasz nem volt nálam, leragasztani se tudtam. Jobb híján papírzsebkendőket tömtem a bakancs és a zokni közé. Mire lesétáltam a (hivatalosan 13, valójában) kb. 18 kilométert Pontedeuméba, csak sántítani tudtam, percenként meg-megállva. A szubjektív érzetem az volt, hogy a bakancs már a csontomat dörzsöli, és egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha vércseppek szivárogtak volna belőlem.

Az előző nap megismert német apa és két lánya trió is aggódva nézett, amikor a zarándokok hagyományos étterméhez közeledtem, pedig igyekeztem összekapni magamat. A lábamat csak a szálláson mertem megnézni. A szobában is csak vonszoltam magam, nem tudtam rendesen rálépni, de szerencsére csak nagyon alaposan kidörzsölődött, más baj nem történt. Ugyanakkor az egyértelmű volt, hogy a bakancsba nem fogok tudni többet belebújni az ott töltött idő alatt. (Még most, másfél héttel később sem jött teljesen rendbe.) Egyetlen másik pár cipő volt nálam: sima edzőcipő, amit arra vesz az ember, hogy a városban intézze a napi ügyeit. Régebben túráztam ilyen cipőben, élénken emlékeztem, hogy 15 kilométerig nagyjából kényelmes, afölött azonban komolyan bizsereg már a talp. Előttem pedig (papíron) 20-24-24-16 kilométer hosszú napok álltak. Nem túl biztató, lássuk be.

A cipő ráadásul egyáltalán nem vízálló, ami Budapesten egy átlagos hétköznapon nem probléma, de Galíciában, ahova egyenesen az Atlanti-óceánról gördülnek be a felhők, és kivételes eset, ha valamelyik nap nem esik, már komolyabb a gond. Az előttem álló útvonalról is csak korlátozott információim voltak. Annyit tudtam, hogy nagyjából 30 kilométert kell erdei úton sétálni. Azt nem bántam, hogy átázott cipőben kell baktatni, de kicsúszni, lezuhanni nem szerettem volna.

Szerencsére a spanyol 18 fokban más akár egész nap átázott cipőben sétálni, mint itthon egy borongósabb őszi időben. Így aztán hiába esett délelőtt a harmadik és a negyedik napon is, a legutolsó napon pedig komolyabban, gond nélkül le tudtam sétálni a teljes távot.

A víz időnként konkrétan folyt a cipőmből, a gyerekeiket a pocsolyáktól féltő anyukák zokogva nézték volna a haladásomat, de vízhólyag és egyéb sérülés nélkül simán besétáltam Santiagóba. Volt egy-két sárosabb rész az erdei utakon, de kellő óvatossággal sikerült átvészelni őket. Kicsúszásról, pláne zuhanásról szó sem volt.

A legnedvesebb nap végül a Santiagóban töltött teljes napom, október 19-e lett. Aznap olyan komoly eső zúdult a városra, hogy a szállásról a katedrálishoz vezető kb. 15 perces út végére minden irányban folyt ki a cipőmből a víz, ami annyira átázott (egész nap megállás nélkül esett), hogy csak másnap, az alicantei átszállás közben száradt meg.

A távval is volt egy kis gond: végül 113 helyett 180 (!) kilométert sétáltam. Ami ebben örömteli, hogy minden sérülés, húzódás vagy fájdalom nélkül. Ami viszont kevésbé, hogy ha valaki nincsen jó formában, neki azért nagyon nem mindegy, hogy a távok pontosan vannak-e megadva, reális-e előre szállást foglalni az egész távra. A hivatalos útvonal: 16-13-20-24-24-16 km, ehhez képest mentem én 25-21-34-34-33-33 kilométert. (Az utolsó nap 33 kilométere az egész napos táv, amikor délután már Santiagóval ismerkedtem, de ott is inkább 20 km volt az a 16.)

És nem azért, mert eltévedtem. Online azt az információt találtam, hogy a 113 km-ben nincsen benne a városokon belül megtett táv, ami 3-5 km is lehet városonként. Átlevitálni meg nyilván senki nem fog, főleg, mert a városokban van a szállás.

A harmadik áldozat az étkezés volt. Kétszer jártam eddig Spanyolországban, abban a két évben éppen ettem húst, de rémlett, hogy az étlapok nagyjából úgy festettek, hogy húsok-halak-desszertek. Sejthető volt, hogy vegetáriánusként nem lesz egyszerű boldogulni. Az online keresés itt is a barátom lesz, gondoltam én, és örömmel olvastam, hogy semmi gond nem lesz, nagyon egyszerű a Caminón (az Inglésen is) vegetáriánusnak lenni. Csak azt felejtették el mondani, hogy a „nagyon egyszerű” azt jelenti, hogy magadnak veszed a reggelit, minden nap hideg ebédet fogsz enni, amit te veszel magadnak, és helyet kell hagyni az ételnek a csomagodban (vigyél külön dobozt is), vacsorára pedig a helyi szupermarketben vásárolható készételeket javasolnak, amit majd megmelegíthetsz a szálláshelyen lévő mikrosütőben. És ezért nem érdemes hotelbe menni, mert ott mikrosütő sem lesz. De ez nem volt sehol leírva, nem is olvastam, így aztán ráléptem az áldozathozatal útjára.

Az úton megismert egyik kedves útitársam, aki már lesétálta a Camino Francest, az ún. Francia-utat, megerősítette, hogy ott tényleg könnyű vegetáriánusként is boldogulni. Itt nem volt az.

Annyi helyzeti előnyöm volt, hogy a korábbi utakból leszűrtem néhány alapvetést. A spanyolok számára a reggeli nem főétkezés. Gyorsan bedobnak egy édes péksüteményt (amit itthon nem szoktam enni) vagy két szelet kenyeret némi sonkával és lehajtanak egy kávét, és rohannak is tovább. Mindezt legkorábban reggel kilenc körül.

Spanyolországban október második hetében 8:40 körül kelt fel a nap. Így aztán az a tervem, hogy majd korán kelek, reggelizek és reggel 9 körül már akár 3-5 kilométer is a lábamban lesz, és a laza húsz kilométer lesétálását követően ebéd után milyen jót ászanázok, pihenek és olvasgatok majd délután, azonnal romjaiba dőlt. A napi átlagom végül kereken 30 kilométer lett.

Egyetlen egyszer sikerült egyáltalán reggel 9 előtt elindulni, akkor is csak azért, mert a szállás távolabb volt az úttól, és taxival vittek oda-vissza, és a szálloda egészen kivételesen reggel 7-től adott reggelit.

A nívósabb szállásokon is leginkább csak kenyér, vaj és szeletelt, feldolgozott sajt szerepelt a kínálatban vegetáriánusok számára, esetleg tojás. Mindössze két helyen volt friss zöldség és gyümölcs is, a legszerényebb reggelinél pedig egyszerűen kiporciózták a két szelet pirítóst a konzerv paradicsomfeltéttel (folyékony paradicsomszósz, amit olívaolajjal együtt kell a pirítósra kenni), és jó étvágyat, repeta nem volt. Mindezt szerencsére a legrövidebb nap hajnalán, ami így is 21 km volt.

A szupermarketek 9, fél tíz körül nyitnak ki, már ha vannak egyáltalán az adott kisvárosban, és nem mondjuk 5 kilométerrel arrébb, a város szélén (és persze nem azon a szélén, ahol a Camino vezet).

A reggeli még hagyján, bár a sajtos kenyérnél táplálóbb étket is el tudok képzelni egy 30 km-es túra előtt, de a főétkezések bizonyultak az igazi tortúrának. Galícia kisvárosaiban a vegetáriánus, mint életforma, egyszerűen nem létezik. A legtöbb helyen két „vegetáriánus” étel volt az étlapon: a tortilla española (krumplis, hagymás omlett – kizárólag önmagában) és a patatas fritas (sült krumpli).

A negyedik napon már nagyjából húsz (!) tojást fogyasztottam el, és a szervezetem is jelezte, hogy betelt, kész, nem tud elviselni több tojást. Itthon kb. kéthetente eszem egy tojást, néha ennél is kevesebbet.

Szeretném azt írni, hogy volt megoldás, de az igazság az, hogy a megoldás az volt, hogy kész voltam meghozni azt az áldozatot, hogy sült krumplit ettem kenyérrel és tojással az úton, és hálát adtam, hogy ha egy vegán pizzát vagy burgert is az utamba sodort a sors. Pedig az első naptól előre gugliztam a városokat és az étkezési lehetőségeket. Néhány szót tudok csak spanyolul, de az étlapokat Santiagóban már fejből tudtam fordítani. Polip így és úgy elkészítve, csirke vagy oldalas, a tenger gyümölcsei, halfajták…vega létemre van minden húsfajta a kisujjamban, mert létkérdés volt, hogy felmérjem, hogy spárgát rendelek vagy tonhalat.

A szállásokon hűtő nem volt (mikró pláne), így bár tudtam némi zöldséget és gyümölcsöt venni a szupermarketekben, azok többségét aznap el is kellett fogyasztani. További nehezítő körülmény volt, hogy a hosszabb távok miatt jellemzően délután 4-5 körül értem a városokba, vásárolni csak vacsora előtt vagy után, érdemben enni pedig olyan este tíz körül lehetett. A spanyolok ugyanis a forróság miatt este 8 előtt nem vacsoráznak, nincs is nyitva semmi, összetettem a két kezemet, ha egy hely már fél nyolckor kinyitott. Galíciában októberben ugyan már nincsen forróság, de ez nem ok arra, hogy a spanyol nép feladja a sziesztát. Kisvárosa válogatta, hogy a szupermarket bezárt-e a szieszta idejére, de ahogy a 24 kilométerek 30-ra nyúltak a valóságban, az út pedig annyira a semmi közepén vezetett, hogy szupermarket sem volt, és taxizni kellett a szállásra, a nyitvatartás elméleti problémává sikkadt.

Utólag is nehéz eldönteni, hogy mi volt a negatív csúcspont. Minden szálláshelynek és minden étteremben és bárban jeleztem, hogy vegetáriánus vagyok. Ehhez képest kaptam sonkatálat reggelire, ebédre olyan sajtos szendvicset, aminek az aljára ragadt egy szelet sonka, hat-hét szelet satnya zöldséget grillezve vacsorára (sült krumplival, a túlélés érdekében). A kedvencem talán a santiagói szálloda volt, ahol becsekkoláskor a (férfi) recepciós jelezte, hogy „ismerik a preferenciáimat”. Mindezt olyan hangsúllyal és kacsintással, mintha minimum húsz táncosfiút rendeltem volna a szobámba. Aztán elárulta, hogy ha a reggelinél mondom, hogy vegetáriánus vagyok, lesznek opcióim. Be is indult a fantáziám: zöldséges omlett, igazi sajt, vajon mi várhat rám? Másnap jött a feketeleves a kizárólag spanyolul beszélő pincérnő személyében, aki – amikor az instrukcióknak megfelelően ékes spanyolsággal közöltem vele, hogy „vegetariana” (ejtsd: vehetáriána) vagyok –, úgy nézett rám, mintha nőtt volna egy második fejem (ezt addigra már megszoktam, Spanyolországban a vegetáriánus és az őrült nagyjából ugyanazt jelentik), majd elkezdett – váratlanul és döbbenetes módon – ivásról és tejről beszélni. Mivel keveset értek spanyolul, a beber (inni) és a leche (tej) szavakat szinte kristálytisztán ki tudtam venni a szövegből. Gyorsan közöltem vele, hogy laktózt nem fogyasztok, mire – vegetáriánus opcióként – kaptam 2 deci laktózmentes tejet. Csak úgy, magában. Egyébként hálás voltam érte, mert hűtő híján tejet végképp nem ittam, pedig naponta szoktam.

A kicsekkolás sem ment simán. Olyan korán ment a gépem, hogy a reggelihez még ki sem nyitott a konyha. A reggeli viszont ki volt fizetve, már sejtettem, hogy a reptéren is sonkás szendvicsek sora vár rám, esetleg egy tortillával, így gondoltam megtudakolom, hogy kaphatok-e csomagolt reggelit. Hát persze, hogyne. Ekkor bevallottam, hogy van ez a kis bibi velem, hogy vegetáriánus vagyok. Hát, akkor…vizet tudnak adni. Esetleg zumót (narancslevet). A reptér húsz percre van a szállástól, nappal, dugóban. Értem hajnali 6:55-re jött a taxi. Megbeszéltük, hogy a víz és a narancslé talán felesleges, mert az életben nem jutok át velük a biztonsági ellenőrzésen. Megkérdeztem, hogy talán, esetleg kaphatok-e sajtos szendvicset. Két szép, vastag szelet kenyeret sajttal, Spanyolországban ugyanis ennyiből áll a sajtos szendvics. És a válasz az volt, hogy nem! A szendvicsbe jamónt kell tenni, ha nincsen sonka, nincsen szendvics. Bárcsak viccelnék, de megtörtént. Végül két almát és egy mandarint kaptam. Reggelire.

A reptéren egyetlen szelet büdös, romlottságba hajló tortillát tudtam venni (a legrosszabb, amit az egész úton ettem), majd újabb hosszas keresés után megtaláltam az egyetlen sajtos szendvicset (salátával és paradicsomszeletekkel, hurrá). Három éve szinte minden nap főzök otthon. Nem volt evidens, hogy egy reggel hatkor kezdődő, átszállás után este 6-kor hazaérős nap végén boltba fogok rohanni és vacsorát készíteni, de vállaltam, hogy átesek a fáradtságtól a saját lábamon, és felszórom a konyhát a hozzávalókkal: nekiálltam főzni.

Ezeket adtam én az útnak.

És amit az út adott:

Védelmet. Aki gyakrabban jár elvonulásokra, az tudja, hogy vannak védettebb helyek. A Camino is ilyen. Hogy mennyire, az számomra a leghosszabb napon derült ki. Hegyi kis falvakban mentem egyedül. Túrabotom nem volt (a sajátom nem fért be a bőröndbe, gondoltam elleszek nélküle), addig nem is volt rá szükség. Aznap elég későn indultam, mivel nem működött a szállodai szobám zárja, és a személyzetnek fel kellett törnie az ajtót, hogy kicsekkolhassak. Így aztán csak két német hölggyel találkoztam még az első kilométeren, utána egy jó órán át senkivel. Az út egyre feljebb és magasabbra vezetett, a falvak között erdős részeken jártam. Majd közeledett egy újabb falu, hangos és izgatott kutyaugatással. Egyértelmű volt, hogy nem egy kutya ugat, itt nem várnak. Több kutya van, kalamajka van, másfele kéne menni. De persze nem volt más út, itt különösen nem, ráadásul a kutyák remek szaglása miatt az is biztos volt, hogy ők sokkal régebben tudják, hogy én jövök, mint én azt, hogy itt nehéz lesz átjutni.

Ha nem a saját szememmel látom a jelenetet aztán, talán nem is hiszem el. Három kutya ugatott torkaszakadtából, olyan ricsajt csapva, mintha legalább nyolc-tíz megvadult, csaholó eb várt volna. A háromból egy kutya volt kóbor, gazda nélkül, az erdőből jött. Közepes magasságú és súlyú, de pont az a kategória, aki már elég félelmetes. Természetellenesen és élénken érdeklődött irántam, és nagyon szeretett volna a Caminón sétáló zarándokok nyomába eredni. A másik két kutya a kerítés mögött volt, igazi őrkutyák, négy lábon állva is majdnem egy embert tettek ki.

A kóbor kutya nagyon szeretett volna elsétálni a kerítés mellett, de a két kutya a kerítés mögött nem engedte. Semmi logika nem volt abban, ami történt. A kóbor kutyának tudnia kellett, hogy a másik két eb a kerítés mögött van, nem juthatnak ki, nem kell tőlük tartani – de mégis tartott és nem mert elmenni mellettük. A két kutya vadul ugatott, és az ugatásával visszatartotta a harmadikat, még hosszú percekkel azután is, hogy elhaladtam mellettük.

A gyűrűk ura villant be, és Gandalf, ahogy azt kiáltja, hogy thou shall not pass (itt úgyse jössz át). És a kutya nem is jött. Még percekig egy eukaliptusz erdő mellett haladtam, de ahogy vastagabb ágú fák mellé értem, az első dolgom volt felvenni egy botot a földről, hogy legalább némi védelmem legyen a vadon kóborló állatokkal szemben. Aztán persze nem volt rá szükség, de bevittem magammal a katedrális elé, biztos, ami biztos.

A hatnapos zarándoklat annak ellenére volt végül egészen természetközeli, hogy a 180 kilométerből legalább 100-at burkolt úton haladtam. Ha napi 6-8 órát a szabadban sétálsz, az egész másfajta feltöltődést és mozgást jelent, mint bármilyen más pihenés.

A nem létező spanyol nyelvtudásomat is volt alkalmam gyakorolni; a gyógyszertárban, ahol extra nagy méretű sebtapaszt kellett vennem, ugyanis senki nem beszélt angolul, de erre számítottam is. Ezért előre kiszótáraztam online, hogy mi történt velem, betanultam a kiejtést, és még kenőcsöt is kaptam a sebre. Majd a kedves gyógyszerész búcsúzáskor tökéletes angolsággal közölte, hogy „I’m sorry I don’t speak English.”. Ilyenkor azért nehéz eldönteni, hogy mit gondoljon az ember, mindenesetre egyre több spanyol kiejtési és nyelvtani szabállyal jöttem tisztába. Már meg tudtam kérdezni, hogy hol van a mosdó, és az éttermi szókincsem a négy-ötszörösére dagadt. Sajnos a rendelkezésre álló vegetáriánus ételek száma nem a szókincsemmel arányosan növekedett.

Ahogy teltek a napok, egyértelművé vált, hogy a spanyolok nagyon értékelik, hogy ha az ember csak pár szót beszél az anyanyelvükön (ha nem is gallego nyelven, de legalább spanyolul). Így aztán én is egyre többször nyitottam spanyol nyelvű mondattal, aztán félig angolul, félig spanyolul, de mindig lazán és mosolyogva oldódtak meg a helyzetek. A spanyol fél is bátrabban kommunikált angolul, én meg az esélytelenek bátorságával spanyolul (összesen ha 150 szót ismerek, ilyen szinten nincs mitől félni).

Az úton még a legutolsó napon is kívántak nekem Buen Caminót, és minden sofőr, minden szembejövő visszaintegetett (a nagyobb városokon kívül), sőt, a többség előre integetett nekem és a többi zarándoknak.

Spanyolországban a turizmus igazán húzóágazat, így a sok zarándok a vidék megélhetését is jelenti. Elemi érdekük, hogy vigyázzanak ránk és kedvező benyomásokat szerezzünk az úton, még akkor is, ha a 113 (vagy épp 180) kilométert mindenkinek magának kell lesétálnia.

A legkedvesebb találkozásaim véletlenül adódtak. Rögtön az első napon, Neda városában nem adtak ebédet az egyetlen nyitva tartó étteremben. Vasárnap volt, a spanyoloknál ez boltzárat jelent. Az út menti kávézók és bárok szinte mind zárva voltak, ez a nagyobb étterem azonban nyitva állt. Több asztalnál még ültek is zarándokok, volt is szabad asztal, de amikor bementem és vegetáriánus ételt kértem, a pincér türelemre intett. Úgy 5 perc elteltével leroskadtam az üres asztalnál az egyik székre (azért mégis kb. 16 km-t gyalogoltam ekkorra a rekkenő hőségben, és aznap kivételesen nem is esett). A pincér azonnal odarohant és közölte, hogy álljak fel, nem ülhetek le. A szíves vendéglátásból itt lett elegem, a Google Maps szerint még volt rá remény, hogy egy döneres és egy pizzázó esetleg nyitva van, továbbsétáltam. Döneres helyre alapból nem ülnék be, hiszen ott nyesegetik helyben a húst, egy vegetáriánus embernek ez nem különösebben kedvcsináló, viszont volt vega falafel menüjük, nem volt vesztenivalóm. A hely üres volt és hamar kiderült, hogy a pincér indiai.

Teljesen leesett az álla, hogy besétál a Caminón egy magyar lány, aki járt Indiában és otthon érezte ott magát, aki tudja, hogy a jóga nem az ászanákról szól, és aki érti mit mond, amikor arról számol be, hogy Európában kiüresedettek belül az emberek, és nagyon-nagyon kétségbeesettek. Együtt idéztük fel a zajos indiai utcákat, ahol mindig tülköl valaki, de a szívekben nagyobb béke honol, mint ezen a kontinensen. Talán mégis tudta az a másik pincér az étteremben, hogy mit csinál, amikor nem engedett leülni… A szürrealizmust fokozta, hogy egy kedves ukrán anyuka segített taxit hívni (egy szomszédos városban volt a szállásom). A taxis ugyan beszélt angolul, de azt nem értette, hogyan kerültem a döneres helyre, de az anyuka remekül eligazította. Így ebédeltem egy spanyol döneresnél indiai pincérrel, ahol az elvitelre rendelő ukrán család segített a szállásra keverednem.

Vacsorát sem volt egyszerűbb találni. A szomszédos kisvárosban ráadásul minden zárva volt, amit a Google Maps nyitva tartó helyként jelölt meg. Végül egy olyan hamburgereshez ültem be, ahova itthon soha: minden túl műanyagnak és mesterkéltnek tűnt, de aztán a kedves kolumbiai pincér olyan odafigyeléssel segített rendelni, hogy az a teljesen hétköznapi vegaburgert is lakomává változtatta.

Két nappal később egy kubai recepcióssal is találkoztam, aki főleg az iránt érdeklődött, hogy van-e Magyarországon munka. Spanyolországban még mindig égető kérdés a munkanélküliség, ezt le sem lehetne tagadni.

Santiagóba érve éreztem csak igazán, hogy milyen remek döntés volt a Camino Inglést választani a Francia-út utolsó szakasza helyett. Tömegével érkeztek onnan az emberek, egész osztályok, egyszerre húsz-harminc ember üvöltve, tombolva özönlött be a térre, mintha valami népünnepélyen lennének. És így megy ez az utolsó száz kilométeren. Szó sincs formális csendről vagy elmélyülésről, jelenleg nagyjából örülhet az ember, hogy ha hívja a természet, akkor nem egy komplett osztályt talál a kinézett bokor mögött.

A katedrális felekezettől függetlenül szent helynek bizonyult, ugyanakkor nehéz amellett elmenni, hogy szinte rendeltetését vesztette. Az odaérkezők mobiloznak, hangosan mesélik az élményeiket – akkor is, ha nem közvetlenül a zarándoklatról lépnek be. A másfél nap alatt ha három embert láttam elmélyülni vagy imádkozni. Összesen. Ennek ellenpontjaként szinte rockkoncerten éreztem magam, amikor az ún. zarándokok miséjén a botafumeiróval tömjént lengettek az emberek feje felett. Tömegek emelték fel a telefonjukat, videóztak, sosem élték meg a pillanatot, hogy aztán lendületből a Facebookra posztolják (vagy akár a komplett szentmisét), miközben sorba álltunk, hogy lássuk az apostol maradványait és megölelhessük a szobrát.

A csend pedig nem csak a katedrálisban mutatta meg magát látványosan. Több napon is szinte összeért az ég és a föld a zarándok lába előtt, a semmiben haladtam a sehova felé és minden mozdulat önmagába fordulva ért véget, mielőtt elkezdődhetett volna, ahogy mozdultak a tagjaim.

* Azt már most tudom, hogy jövőre Izmirbe megyek, Santiagóban ugyanis némileg döbbenten láttam, hogy ők egy negyedik hasonló templomot is számon tartanak, amit János apostolnak szenteltek. (Ugyanakkor az apostol maradványai nem találhatóak ott, úgyhogy a santiagói gondolatmenet valami máson alapulhat.)

A Camino Inglés számokban:

Megtett távok kilométerben (mellette a beígért):

25,01 – 16,4

21,13 – 13,3

34,45 – 20,2

34,38 –  24

32,74 – 24,8

32,76 – 16,5