Nyáron történik

1. Jógafilozófia

A forró késő tavaszi, kora nyári napok egyikén történt. Az Allee bevásárlóközpontból tartottam hazafelé. A piac előtt elsétálni sosem egyszerű – a kerületi hajléktalanok jó része ott keres menedéket az időjárás viszontagságai elől, és nőként az ember folyamatosan ki van téve a társadalmunkban szokásossá nemesedett utánafütyülésnek, utánakiabálásnak, rosszabb esetben fizikai és szexuális fenyegetésnek is. 2024-ben is, a kamaszkorból kinőve is simán.

Hogy mások is vannak az utcán? Sajnos ez egyre inkább csak azt jelenti, hogy eggyel több ember fog mind a hajléktalanok mellett, mind mellettem elsétálni, akármi történik és akármelyikünk szorulna segítségre.

Ezen a napon azonban valami más történt. A hajléktalanok többsége bódult állapotban vitatkozott. Ahogy elhaladtam mellettük, a vita épp a csúcspontjára ért. Az egyik férfi épp az egyik legnagyobb életigazságot kiabálta társai felé, az utcán töltött évektől megrekedt hangon: „Hát nem érted? Amikor megszülettünk, akkor meghaltunk.”

2. Erkölcstan

A Bibliában sok rejtélyes történet található, amelyeket elsőre talán nehéz értelmezni. Az egyik ilyen történet, ami gyerekkoromban némi fejtörést okozott számomra, az Máté Evangéliumának 25. részében olvasható. Itt mondja Jézus, hogy „Bizony mondom néktek, a  mennyiben megcselekedtétek egygyel emez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”, ahogy azt is, hogy „Bizony mondom néktek, a  mennyiben nem cselekedtétek meg egygyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.”

Azok a legkisebbek, akkor is, amikor én magam védtelen kisgyerek voltam, nem én és a testvérem voltunk, hanem más, névtelen, arctalan kisbabák, akik annak ellenére támogatásra és védelemre szorultak, hogy magunkra ezt nem éreztem igaznak.

Az élet azóta sokszor megmutatta, hogy mekkora szakadék tátong egy felnőtt ember és egy gyermek lehetőségei és biztonsága között, sajnos ezen a héten is.

Én, aki a szúnyogokkal is legszívesebben megbeszélném, hogy menjenek máshova döngicsélni, és inkább megpróbálok elaludni a rendületlen zümmögés közepette, csak ne kelljen kezet emelni rájuk, és az erőszakról szóló cikkeknek a címén nem is szoktam túljutni, megnéztem a videót, amiben egy felnőtt férfi kirúgja egy kisfiú lábát, aki csak csodával határos módon nem szenved komoly fizikai sérülést.

Ki kellett jönnöm a buborékomból, mert amikor egy országgyűlési képviselő azt nyilatkozza, hogy „Volt egy gyenge pillanata, mint bármelyikünknek”, akkor az emberben olyan energiák mozdulnak meg, amikről nem is tudja talán, hogy léteztek. Segít valamit, hogy ma reggel arra virradtunk, hogy „A tegnapi nyilatkozatomban volt egy helytelen mondatom, ezért elnézést kérek. Természetesen soha, senkinek nem lehet olyan gyenge pillanata, amikor egy rábízott gyermeket bánt! Erre nincs mentség!”?

Nyilván eggyel jobb, mintha tovább kerekítené a végterméket, és azt kéne hallgatnunk, ami menthetetlen.

Szóval jelenleg úgy állunk, hogy lehet szombaton állítani valamit, majd vasárnap annak a teljes ellenkezőjét, miközben arról nagyjából ma esett először szó, hogy esetleg pszichológus is felbukkan az ügyben (hogy a szemtanú kisgyerekeknek ki segít, és hogyan, arról pedig még mindig nem).

Borzalmas látlelet a nyilatkozat és az ellennyilatkozat megszületése is társadalmunkról. Gyenge pillanat az erőszak ilyen határozott és durva alkalmazása? Mit mond el a nyilatkozó közvetlen környezetéről, családjáról, munkatársairól, hogy senki nem szólt időben, hogy ezt így nem kéne…? Valójában persze jobb, hogy kiderült, hogy a nyilatkozó szombaton még így gondolta. Egy pillanatra a kezében maradt az álarc, felsejlett, hogy mi van alatta.

Nincs olyan véletlen, hogy valaki, aki amúgy egy legyet se bántana, egyszer csak szakmai fogásokat alkalmazva, profin így lerúg egy kisfiút, ahogy olyan sem, hogy valaki az addigi élete összes napján azt gondolta, hogy egy hasonló tettre nincs mentség, csak aztán jött a technikai hiba, és az ujjai mégis ennek az ellenkezőjét gépelték be.

A szembenézés nem csak azt jelenti, hogy nyilatkozom az olaszországi nyaralásomról, kegyelmet kérek a saját gyerekemnek, felajánlom a bocsánatkérést (az elkövető oldaláról), és nem csak azt, hogy miután leírom a vállalhatatlant, másnap leírom az ellenkezőjét is (az országgyűlési képviselő oldaláról), hanem hogy mélyen belenézek a tükörbe, és megtanulom felvállalni, hogy mi az én sötét oldalam, és segítséget kérek.

A társadalom számára az ellennyilatkozat egy csúnyaságtapasz (mert a szépségtapasz mégse illene ehhez a történethez). Az segítene igazán, hogy ha segítséget kapna az, aki leírta, hogy a tett egy gyenge pillanat volt, ha professzionális segítséggel, valószínűleg hosszú évek folyamatos munkájával felfejtené, hogy miért írta ezt le, fel- és megdolgozná a múltját, és saját magát. Az ő megváltozott élete, személyisége tenné jobbá a közvetlen környezete életét, amelyben ő még szombaton úgy létezett, hogy ez egy gyenge pillanat volt. Ez a gyökeres változás egy szépségtapasz is lehetne már, vagy talán annál is több.

Az elkövető esetében is ugyanez a helyzet (a tettéért a későbbiekben kiszabott büntetés kitöltésén kívül). A történet újabb és újabb hullámokat vet, és talán messze még a vége (és az edző elleni szinte azonnal érkező további vádakra most nem is térnék ki).

Tévedünk, amikor azt hisszük, hogy ami következmények nélkül marad, vagy pláne titokban, az nem történt meg. Mindannyiunkkal történt. Aki elszenvedte, annak megfelelően fog megküzdeni az életével, és annak megfelelően fog viselkedni. Aki ártott a másiknak, az is a saját borzalmas megküzdési mechanizmusainak a foglya. Ezekkel a megküzdési mechanizmusokkal felvértezve találkozunk egymással, oldjuk meg az élet által elénk hozott helyzeteket, és általában addig szaladunk a pofonokba, amíg az élet már nem hagy más választást, mint hogy muszáj segítséget kérnünk és megváltozunk. És ez még a jobb forgatókönyv, mert sokan ezelőtt a pillanat előtt elesnek az önmagukkal folytatott harcban. Így hát folyamatosan találkozunk ezzel az erőszakkal átitatott kultúrával mi magunk is, függetlenül attól, hogy nem jártunk soha a kalandparkban.

Jézus azt is mondta, hogy az igenünk legyen igen, a nem pedig nem (Máté 5:37 – a folytatás szerint a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.). Úgy tűnik, hogy ez a hétvége az igét egyenesen az otthonunkba hozta, felekezettől és vallási érzülettől függetlenül.

Jézus azt nem mondta, hogy könnyű lesz.