चक्र

Nem emlékezett rá, hogy mikor ébredt fel. De azt tudta, hogy amikor észlelte a külvilágot, egészen különös pózban találta magát.

Nagyjából biztos volt benne – persze csak amennyire bármelyikünk is biztos lehet –, hogy előző este még semmi különös nem történt vele.  Hogy az előző este még két lábbal állt a normalitás talaján. Hogy előző este még állt. Persze csak mielőtt lefeküdt volna.

A változást nehéz, és voltaképp zavarba ejtő is volt szavakba önteni. Az ember – ha csak nem alvajáró – igazán nem várja, hogy ennyire gyökeresen más helyzetben ébred fel, mint ahogy elaludt.

Vele mégis ez történt.

Jó lett volna kinyújtózni, kicsit elmozdulni erre-arra, de az új helyzete lehetetlenné tette ezeket az egyébként mindennapi mozdulatokat. Nem tudott kinyújtózni, mert annál jobban már fizikailag nem lehetett, mint ahogy felébredt.

Ahogy megértette a lehetőségeit, egyszerre több új részletet is észrevett a környezetében.

Finoman próbálta mozdítani először a jobb, majd a bal karját, utána az egyik, majd a másik lábát. Semmi. Illetve, ez nem pontos. Pontosan érzékelte, hogy mind a jobb karja, mind a bal karja, mind az egyik, mind a másik lába rögzítve van. Ezt érzékelte először.

Újra és újra kinyitotta a szemét, hátha változni fognak a körülmények, de egyelőre meglehetősen ragaszkodónak tűnt a helyzete.

A fából készült, barna, ember nagyságú dobot mintha csak az ő méretére szabták volna. Idegesen jártatta a szemét a deszkákon, megpihent a pillantása a faanyag egyenetlenségein, kereste, kutatta az anyag szilárdságát, hogy azután továbbcikázzon a dob felületén.

Próbálta megérteni, hogy mit lát, mit tapasztal, mit hall (bár egyelőre semmit nem hallott), mivel úgy érezte, hogy létfontosságú lenne megértenie, hogy hova került az ágyából és miért.

Reggel van egyáltalán? Vagy lehetséges, hogy álmodik? Emberek nem élnek túl ennyi időt felfüggesztve egy mókuskerékben, főleg egy ember nagyságú mókuskerékben. Ő mégis itt függeszkedett, jelenleg fejjel lefelé, étlen-szomjan, de nem érzett semmilyen fizikai szükségletet.

Hangosan felkiáltott, és ezen meglepődött, mert volt hangja, és a hangja ereje teljében harsant a csendben. Máskor, más álmokból erre felébredt, sokszor sírva, megrettenve, de most minden változatlan maradt; a mókuskerék, a felfüggesztés, a teljes kiszolgáltatottság, a mozdulatlanság.

Hát milyen álom ez?

A hangja cserben hagyta, visszatért hát egy másik érzékszervhez, és újra körbejártatta a szemét nem túl dicsőséges körülményein.

– Egy ember nagyságú mókuskerékben vagyok kifüggesztve – gondolta. – Ki tette ezt?

A testnek már régen el kellett volna zsibbadnia, de egyelőre semmi ilyesmi nem történt.

Biztos volt benne, hogy őrült sebességgel múlik az idő.

Mennyit is szokott mostanában aludni? Hat órát? Ötöt? Hol tarthat? Ez csak álom lehet, mert semmilyen más racionális magyarázat nincsen erre az ébredésre.

A mókuskerék azért mozgásban volt, millimétereket, de gördült és gördült, ezzel enyhítve a fejjel lefelé lógás furcsaságát.

A helyzet természetesen gyorsan borzalmasan unalmassá vált. Mozdulatlanságra kárhoztatva, kifüggesztve, még testi szükségletek nélkül sem szórakoztató. Jobb híján a mókuskereket bámulta. A szeme határozatlanul pásztázta a teret, nem tudta mit keres. Ha van valahol egy kijárat, akkor vajon elég odagurulni?

Meg tudja mozdítani ő maga a kereket?

Ezen töprengve pillantotta meg az első szálat. Korábban nem vette észre, mert voltaképp átlátszó anyagból volt szőve, de most, hogy a fény megcsillant rajta, már nem olvadt be többet a háttérbe.

A vállát kötötte össze a mókuskerékkel. Vékony volt, de határozottan összekötötte a vállát a mókuskerékkel.

Ez meg mi lehet?

Az idő múlt, ő pedig a vékony szálra fókuszált, ami – hasonlóan a mókuskerékhez – csak nem akart köddé válni. Sőt, ahogy a kerék milliméterről milliméterre gördült, egyszer csak egy második, majd a gördülés folyamatában egy harmadik és egy negyedik szálat is észrevett. Mindegyik átlátszó anyagból készült és a testét kötötte össze a mókuskerékkel.

Az idő múlásával párhuzamosan tisztult a látása – most már biztos volt benne, hogy erről van szó. És ezzel együtt látta meg, hogy a mókuskereket mint sűrű szövésű pókháló szeli át négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre a láthatatlan anyag, ami őt a kerékhez köti.

Korábban látott állatokat a pók hálójában. Mindig menthetetlenül bele voltak kavarodva a hálóba, és minél erőteljesebben próbáltak menekülni, annál jobban ragadtak rájuk és körülöttük a szálak. Keserű félmosollyal nyugtázta, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan körülmény folytán ő is erre a sorsra jutott, és nem voltak túl fényesek az esélyei.

Amikor azt hitte, hogy rosszabb helyzetbe már igazán nem kerülhet, egyszer csak elengedett az első szál. Ha nem a saját szemével látja a szál felfeslését, soha senkinek nem hitte volna el: a szál finoman, puhán kiszakadt a kerékből, mint ahogy egy elfelejtett szatyor vagy kabát miatt visszafordulunk a szobába, de nem csak a válláig gördült le, hanem végig az egész testén, és ekkor értette meg, hogy őt magát is ebből a láthatatlan szálból fonták. A szál elköszönt, kiszállt ebből a világból, és egyetlen szálnyi mennyiséget a testből is magával vitt – a kerék közepe nyelte el.

A keréknek már hirtelen nem az ő kifeszített teste volt a közepe, ott ágaskodott mögötte egy színtelen, szagtalan, formátlan erő, amelynek az egyetlen mérvadó tulajdonsága az volt, hogy a teste részét képező, és az őt a kerékkel összekötő szálakat minden mágnesnél erősebben vonzotta.

A szálak, amik addig a pókháló darabjainak tűntek, rabsága egy kézzel fogható jelének, hirtelen egészen különös színben tűntek fel.

Leszakadt a második szál is. Kicsit megszédült, ahogy teste egy újabb darabja tűnt el a semmiben.

Most már semmi más nem történt. Gördültek a szálak, a harmadik, a negyedik, és hiába reménykedett egy kíméletes, lassú távozásban, amelynek során még valahogy éberre rúghatja vagy ordíthatja magát, a szálak egyre gyorsabban peregtek, ő pedig fogyott és fogyatkozott, egyre kevesebb maradt belőle, hogy végül az utolsó átlátszó szál is a kerék közepébe zuhanjon.