Hasonlóság

1.

Nehéz eltalálni a stílust és a mértéket. A szavakkal sebeket lehet begyógyítani, meleg takaróként az olvasó reszkető teste köré tekeredni hideg tavaszi estéken, simogatóan, támogatóan jelen lenni a mindennapokban, amik olyannyira meg tudnak nehezedni sokunk számára. És ha lehet így – gyógyítva, melegséget adva, simogatóan – akkor miért legyen másképp?

De aki tud odafordulni, támogatni, kezet a másik kezére tenni, az ismeri az ellentéteket is. Tud metszően fogalmazni, élesen, fájóan, hogy az olvasó szisszenve szökken fel a székéről, utat talál azokhoz a könnyeinkhez is, amiket nem terveztünk ebben az életben elsírni és tud olyan tükröt tartani elénk, hogy halálunkig inkább vakon magunk vágjuk a hajunk, csak az életben többé ne kelljen belenézni.

Mikor melyik legyen?

2.

Gyerekeinket ölelve önmagukkal együtt mi is tanuljuk őket. Figyeljük, hogy mit töltenek be a térből. Figyeljük a lelki jegyeket a testi jegyek alakulása mellett, hogy félénk-e vagy harsány, szőke-e vagy barna, gyors vagy megfontoltabb gondolkozású külső és belső alakul.

A felnövekedés identitást ad – mondhatni kölcsönöz –, a hangsúly pedig sokáig a különbözőségeken van. Ilyen vagyok, de nem olyan, és még kevésbé amolyan.

Az arcok frissek, ragyogóak és szemre nagyon is különfélék, de nem tudják elfedni a belső valóságot. Hogy az életet tanuló pöttömök a tanulás során ugyanazt felejtik el. Olyasmit, amit azután egész felnőtt életükben újratanulhatnak majd. Mi kirángatjuk őket az időbe az időtlenségből, hogy azután az oly erőszakosan megszüntetett „flow” állapotába próbáljanak visszatalálni.

Az összes kisgyereket összeköti ez a kínkeserves tanulási folyamat, és minden különbözőségük ellenére ebben azonosak.

A saját időhöz való viszonyunktól függ, hogy felfigyelünk-e erre a folyamatra, és hogyan éljük meg.

És igaz ez a fordítottjára is.

Idősebb korban már nehezebb ennyire különbözni. Az ember kiszürkül, árkokat ás az idő a testére (és sokszor a lelkére is), színét veszti a haj, a bőr, megsavanyodik a testszag, szinte az életből is kipállunk nem csak a bőrünkből.

Nincs olyan gyerek, aki ne tudná, hogy az időtlenségből jött, ezért hasonlítanak a gyerekek mégis oly zavarba ejtően egymásra.

Öregségünkben más az összetartó erő. Ideig-óráig, az élet utolsó pillanatáig is el lehet odázni a legfőbb kérdést, hogy mi is volt ez. De a halogatókra ráfesti a maga képét a nemtudás teljes skálája. A sejteket megfojtó rettegés, a némaságban kegyetlenséggel gyilkoló félelem, a magányban, sötétben, elveszített képességeink iránti gyászban megbúvó örök kétkedés, amely egyre jobban megbénít, áthat, akaratlan vendégként csimpaszkodik belénk és szinte lehetetlen lerázni magunkról. És mégsem kérdezünk.

Minden ember hasonlít egymásra, aki nem tudja, hogy mi az élet és mi a halál. Egyformán fullad mind az időben. Nincs fegyvere a sodrás ellen, nem ismeri sem önmagát, sem ami ellen küzd, egy egész élet fáradságos munkájával felejtett el mindent, hogy élete beteljesedéseként halála pillanatában teljes súlyával zuhanjon majd rá a valóság.

Ha igazán őszinték vagyunk magunkkal, észre fogjuk venni, hogy mikor kivel van dolgunk, mert az, hogy mi kire hasonlítunk, valahogy mindig egyértelmű.

3.

Nehéz lesz. Ezt ölelve és ölve is csak így lehet elmondani. Ha már zuhan, akkor azért zuhan, mert irtóztunk tőle, nem bírtuk elviselni, nem tudtuk a közelünkbe engedni. Amíg nagyon közel volt, elegáns, táncos léptekkel szökelltünk picit jobbra vagy balra, hogy olimpikonokat megszégyenítve eliramodjunk tőle, amikor már biztonságos távolba értünk.

Aztán megtanultuk felismerni és távolságot tartani. Maradjon csak olyan messze, hogy soha ne érintsen meg.

Körbefutottuk, hogy mindig azonos maradjon tőle a távolság. De az élet és a halál mindent betölt. Így aztán egyre hosszabb és hosszabb köröket futottunk, az út porába fullasztottuk változatos módon minden energiánkat, hogy a végén ugyanott legyünk, ahonnan menekülésre fogtuk: azzal szemben, amiről elhittük, hogy megismerhetetlen.

Nehéz lesz és mi végtelenül haragszunk mindenkire, akiben könnyűnek tűnik. Nehéz is fog maradni, ha nem találjuk meg a módját, hogy oroszlánszelídítőként közelebb lépjünk önmagunkhoz, megfogjuk remegő kezünket, és a különbözőség felé intsünk, tekintetünket soha le nem véve a célról, teljes valónkkal első, tétova, botladozó lépteinkre koncentrálva afelé a másik felé, ami mindentől különbözik, amit ismerünk, végre a helyes irányba.