A kétkarú szobor

Úgy találtam rá a szobára, hogy nem is kerestem. Talán ez volt a titka. Már olyan régen történt, hogy nem is emlékszem, hogy a drezdai képtárban kerengtem, a Louvre-ban vagy a British Museum termeiben, vagy talán mégis valamelyik budapesti múzeum árnyékos termeiben fordultam rossz irányba, de egyszer csak az utolsó, múzeumi ajánlóban kiemelt mű megtekintése után ott álltam a résnyire nyitott ajtónál.

A szoba talán meg sem érdemli a terem kifejezést. Nem volt túl tágas, de az a két-három ember, aki a kiállított szobor előtt lézengett, így is kényelmesen elfért. Először betolakodónak éreztem magam, ahogy tágabbra nyitottam az ajtót. Az persze megcsikordult, már rég meg kellett volna olajozni. Változott a fény, a levegő mennyisége, minden megváltozott. Megtörtem az áhítatot. A bent lévők konstatálták, hogy újabb műkedvelő érkezik, majd újra a szoborra irányították figyelmüket. Én már szinte csak a hátukat láttam, így utolsó érkezőként. Türelmesen megnéztem hát az ablak melletti pókhálókat, visszavándorolt a tekintetem a résnyire visszahúzott ajtóra, és figyeltem ahogy mások figyelnek.

A szobornak mintha kiszabott megtekintési ideje lett volna, először az idős pár hagyta ott egy utolsó pillantással, majd a fiatalabb, talán egyetemista lány, végül a másik középkorú nő, aki eszerint egyikükhöz sem tartozott. Picit hasonlítottak egymásra mind, de egymástól függetlenül mozogtak, talán csak a figyelésben váltak eggyé, ahogy a transzcendens megérintette őket az ablak előtt.

Most én léptem a szobor elé. Két karja volt – magyar mértékkel ez pont jó, indiai istenek körében meglehetősen kevés. Az egyikben metsző pengéjű kés, a másikban valami kerek. Művészt és címet nem láttam sehol sem feltüntetve.

Az ajtóban hirtelen megjelent egy egyenruhás teremőr. Először azt hittem, hogy lejárt a látogatási idő, ám ekkor valami teljesen irracionális és valószerűtlen történt. Az őr elmosolyodott, kihúzott egy méternél is hosszabb kulcstartót a zsebéből, ami túl kicsi volt ahhoz, hogy ilyen méretű tárgyakat tartson benne, a legkisebb zavar nélkül matatott a kulcsok között, amíg nem talált egy régi típusú, szépen metszett tollas kulcsot, majd anélkül, hogy egy szót szólt volna, becsukta az ajtót és kívülről ráfordította a zárat.

Ijedten körbenéztem a szobában, ám ekkor még annál is jobban megdöbbentem, mint azon, hogy bezártak ide. Miközben a teremőr azon ügyködött, hogy engem itt fogjon, a szobornak nyoma veszett. Azaz – ami még zavarba ejtőbb volt – nem teljesen. A talapzatról az alak eltűnt, de mintha csak a talált tárgyak osztályán lennénk, ott maradt utána a kés és a kerek tárgy.

A váratlan változás annyira felfoghatatlan volt – hiszen ott, ahol most csak egy márványkés és egy márványtárgy volt, az imént még egy egész szobor állt –, hogy az ajtó vagy az ablak helyett a talapzathoz léptem, és megérintettem a kést.

A változás – az újabb – azonnali volt. Mintha valami láthatatlan erő húzna, fent találtam magam a talapzaton, bal kezemben a kés, a jobban a kerek tárgy, ami felé még csak nem is nyúltam. Ekkor már mozgásba lendült bennem az életösztön, kiáltani akartam, de a hang elhalt a torkomon, ami se puha, se igazán emberi nem volt többé.

Hogy az előző szobor hova tűnt, ekkor még mindig nem tudtam, de a kezeimre pillantva azonnal láttam, hogy innen nem fogok egyhamar sehova sem távozni. Márvány végtagokkal nehezebb mozdulni, mint hús-vér testrészekkel.

Ezután hosszú idő telt el – márványszobor mértékkel persze. Kétségbeesésemben sírtam, de a márványszobroknak nincsenek könnyei. Üvöltöttem, de nincsen márványhang. Dühöngtem, de a márványlábban nincsen mozgási energia, csak mozdulatlansági. Akaratomon kívül be voltam zárva a márványszobor testébe, ám tudatom – a lehetőségekhez képest – tiszta maradt.

Sokáig semmi sem változott. Nem jött be senki, mintha a szoba lezárásával egyben kivonult volna a létezés teréből. Megszoktam, hogy folyton-folyvást állok, elfogadtam, hogy testarányaim megváltoztak, testi szükségleteim elfogytak. Nem viszkettem, ha rám szállt egy ki tudja honnan érkezett légy, és az én bőrömön dörzsölte össze a mellső lábait. Nem tüsszögtem, ahogy gyűlt a szobában a por. Nem álmosodtam el egyetlen percre sem.

Végül magamtól jöttem rá, hogy mi az egyetlen dolog, amit tehetek. Mindent kipróbáltam, mindenre gondoltam, és semmi más nem működött.

Amikor végre elért a felismerés, azonnal cselekedtem. Erősen ráfogtam a késre, és ezúttal éreztem az erőt a kezemben. A bal kezemben, ami a kést tartotta. És a bal kezem, ami a kést tartotta, megmozdult.

Az első mozdulat sutára sikeredett, talán azért, mert jobbkezes vagyok. Nagy mozgásokat még nem engedett a test, de finoman a jobb alkar fölé emeltem, és lágy mozdulatokkal, mintha krumplit hámoznék, elkezdtem kaparni a márványréteget a testemről.

Mire felismertem, hogy mi az egyetlen cselekvési lehetőségem, már azt is tudtam, hogy mi van a jobb kezemben, hogy mi a kerek tárgy, amit még akkor sem tudtam beazonosítani, amikor először a kezembe került.

A jobb kezemben egy gombolyag fonalat tartottam. Sokáig szórakoztattam magam a tárgy keltette iróniával. A fonal – a művész szándéka szerint – minden bizonnyal puha és lágy kellett volna, hogy legyen, ám végül mégis márványból faragta ki. Arra még nem jöttem rá ekkor, hogy a fonallal mit tehetnék, ezért használtam először a kést.

Ahogy az első, nagyon vékony réteget elválasztottam az addig egybefüggő márványról, ellenállhatatlan erővel tört rám egy emlék. A figyelmem azonnal az emlékben keresett magának helyet, a hámozó mozdulat mintha saját energiájából táplálkozna, eközben folytatódott, de észre se vettem.

Emberi testben, időben és térben voltam. Épp szidtak, durván, igazságtalanul; megszégyenülten húztam össze magam. Mikor a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott, arra riadtam, hogy kiserkent a vérem. A márványszobor jobb alkarjából vér cseppent a földre. Zsebre tettem a kést (megnyílt a szobor ruhájának zsebe), és bal kezembe kapva a gombolyagot, elkezdtem felitatni a vérfoltot a karról.

Ahogy a fonal érintkezett a karral, újra emberi testben találtam magam. Szinte felismerhetetlen időben és térben kisbabaként aludtam, ringattak, dúdoltak nekem, rásimultam anyám testére és együtt lélegeztünk. Ahogy a kisbaba figyelme teljesen elpihent, a talapzaton álltam ismét, kezemben a kés, a gombolyag pedig a zsebemből dudorodott ki.

Valami történik.

Próbálgattam a többi testrészemet, de nagy változás nem mutatkozott, ezért újra a késhez nyúltam. Ezúttal már ügyesebben, kicsit még reumás mozdulatokkal, de hámozni kezdtem megint, a felkarral folytatva, miközben az alkarról lecsöppent vércseppek megfeketedtek.

A mozdulat szinte meditatív volt, igyekeztem finom lenni a saját bőrömmel, de ahogy a karcolások egymásra rakódtak, egyszer csak újra belém hasított a mérhetetlen fájdalom, és nem tartott meg a márványtestben az akaratom.

Elárultak épp, kiadták legféltettebb titkomat, mutogattak rám és kinevettek. Összeszűkült a gyomrom a félelemtől és a kiszolgáltatottságtól, hátrálni kezdtem, ám ahogy leléptem volna a talapzatról, a lendület ismét visszahozott a jelenbe. A felkarról lecseppenő vércsepphez ezúttal egy emberi könnycsepp is csatlakozott.

A gombolyaggal ezúttal már az arcomon is végig tudtam simítani, és ahogy a puhaság megérintett, egy másik időben épp önfeledten sikítoztam a vidámparkban. Barátok előttem, barátok mögöttem. A gyerekek sikítása egyetlen mindent átható rezgéssé összegződött, és a kést tartottam megint. Fülsüketítő volt a szoba csendje.

Picit már meg tudtam hajolni, ezért a lábakkal folytattam. Testrészről testrészre haladva rángattak az emlékek a legszebb, legharmonikusabb pillanatoktól életem legdurvább megaláztatásaiig.

A szobor előtt a vércseppek és könnycseppek halma egyre csak nőtt. A feketébe más színek is vegyültek. A könnyek tompítottak a benyomáson, már lilát és sötétkéket is láttam.

Nehéz volt koncentrálni, és még mindig nem értettem pontosan, hogy mi történik. Az egyik percben boldog voltam és elernyedt, a másikban darabokra szakadtam. Szeretkeztem és teljesen leolvadtam, kigördült és teljesen elfolyt a kezemből a gombolyag fonál, hogy aztán lélegzetvétel nélkül hallgassam, ahogy szakítanak velem, és egyetlen porcikám sem bírt megmaradni a pillanatban, olyan mértékben feszített szét a fájdalom.

Kimondtam véleményeket, amik másnak fájtak és meghallgattam azokat, amik nekem. Határokat építettem és belerohantam mások határaiba. Állatokat mentettem és adományoztam. Figyelmet, pénzt, időt. Apró gombolyagok szuszogtak mellettem is.

Már nem a márványszobor testére figyeltem. Két fegyverem volt: a kés és a gombolyag. Szemeim nem látták a halmot, ami már a szivárvány minden színében játszott, és olyan erővel sugárzott, hogy a szobron kívül mindenki mást elvakított.

Az emlékek útvesztőjében bolyongtam még mindig, de nem láttam a kiutat.

Mikor végül a szobor előtti halom már ember nagyságúra nőtt, arra eszméltem, hogy eltűnt a kezemből minden. Nem volt már nálam se a kés, se a gombolyag. Ám mégsem voltak üresek a kezeim, a színük pedig egészen elütött a már megszokott márványfehérségtől.

Egyszerre voltam éhes és szomjas, már zavart a légy a homlokomon, és végre le tudtam lépni a talapzatról.

A halom – ami már rég megszűnt halom lenni, és emberi formát öltött – eközben csendben készülődött. A pillantása elkísért, ahogy elköszöntem magamban a szobától. Átnyújtott nekem egy kulcsot – a szoba kulcsát –, ahogy leléptem a talapzatról. Beállt a helyemre, én pedig az ajtóhoz léptem. A kulcs se tollas nem volt, se szépen metszett, ám mégis tökéletesen illett a zárba.

Kinyitottam – hangja semmi. Kiléptem, a lépteim automatikusan vittek a kijárat felé, rá se néztem a kijáratnál álló őrökre, és csak akkor néztem vissza az épületre, amikor a velem szembejövő kisgyerek felkiáltott, hogy szivárványt lát.