Graffiti

A külkerületi tűzfalra senki nem figyelt igazán. Néhány éve egy önkormányzati választás előtt a pozícióját féltő polgármester lefújatta a felületet egy pályázaton kiválasztott alkotóval, hogy a nyomasztó szürkeség helyett vidámabb kép fogadja a helyieket. A falat beterítették a képzeletet is szétfeszítő, felhőkbe kapaszkodó, a valósággal birkózást folytató emberi alakok, világosabb lila, kék, zöld és sárga színekben megjelenve a kerület földszínei felett. Az ábrázolás amennyire színben oda nem illő volt, annyira hamar vált mégis az épület részévé. A környéken élők közül hamarosan senki ügyet sem vetett rá. A külkerület már-már egy másik vidéki város volt Budapesten, ide nem zarándokoltak turisták, nem szelfizett az első hét után senki a képpel. A graffiti mondhatni beolvadt a kerület utcaképébe, mintha a lilából kékbe, zöldbe és sárgába átváltozó lázálom minden sarkon szembe jönne velünk.

Talán ezért választotta az alak ezt a képet. Még csak éjszaka sem volt. A helyiek belső gondolatvilágukba visszahúzódva lépdeltek a kerületben, ügyet sem vetve a graffiti egyébként is népes alakvilágára, amikor elkezdődött. A lilás-kékes-zöldes-sárgás árnyalatokban pompázó személyek kontúrja kicsit elmosódott, majd néhányan a szerepükből kiesve zavartan fészkelődni kezdtek. Több birkózó személy otthagyta ellenfelét, hogy arrébb húzódjon, a már földre került ellenfelek pedig a leszorításból kigördülve csináltak helyet az érkezőnek.

Az alak fesztelen könnyedséggel jelent meg köztük. Először a határai rajzolódtak fel, meghatározva magasságát és végtagjai arányosságát, majd az előtte elhaladó járókelők arcánál is hétköznapibb arc került a fejre. Az arcot követte a haj, a nyak, maga a test, az átlagosnál is átlagosabb ruhákba burkolva. Időjáráshoz igazodó nadrág, pulóver, kényelmes sportcipő. Hátizsák is került a hátára, közepesen ismert márkajelzéssel, benne víz, zsebkendő, esernyő, havibérlet.

A graffitin birkózó személyek összesúgtak, de ezt csak az alak hallotta. Látványos mozdulatokat nem engedhettek meg maguknak. Beolvadás ide vagy oda, nem kockáztathatták, hogy egy érzékenyebb arra járó mégis észlelje a képen történő nagyobb helyváltozást igénylő mozgás energiáját.

Az alak azonban a legkevésbé sem törődött a megjelenése által okozott felzúdulással, és a járdán haladó elfoglalt gyalogosokra pillantva olyan természetességgel lépett le a falról, hogy egyetlen személy sem méltatta sem szemrehányó, sem elképedt, sem számon kérő, sem úgy általában semmilyen pillantásra sem.

A graffiti szereplői még követték a szemükkel, amíg a látóterükben haladt, többségük pipiskedve, lábujjhegyen, néhány centit diszkréten arrébb húzódva bámult utána, amíg végleg elnyelte az utcán kavargó forgatag.

Ők sem érzékeltek az alakból mindent – nem közéjük való volt.

Az alak tempósan haladt. Látszólag nem okozott neki tartani az utca ritmusát, sietősen szedte a lábait, mintha egészen konkrét célja lenne. A tömeggel sodortatva magát buszra szállt, itt egy kicsit enyhült a többiek sietsége is. Végre körbenézhetett; jól időzített, diszkrét pillantásokat vetve az utasokra szemügyre vehette embertársait.

Sokat változott a világ, amióta utoljára elszánta magát, hogy személyes benyomásokat szerezzen róluk. Régebben is megrázó volt minden Földre lépés; nehezen szokta meg a dimenzió bőrét szorító keménységét, az idő elképesztő sebességű lüktetését, amelynek löketei a szemei által befogadott képnek egyfajta távolban lebegő délibáb minőségét kölcsönözték.

Az emberek ebből látszólag semmit nem láttak és nem éreztek, de az alak tudta, mert volt ember ő is, hogy micsoda pokoli fájdalmat jelent az idő és a tér korlátaiba belefutni, legalábbis, amíg semmit nem éreznek az őket valójában körülvevő környezetükből.

A látogatás célja ugyanaz volt, mint eddig bármikor.

Az alak a megfigyelés során az érzékeire hagyatkozott. Az orra jelezte, hogy viszonylagos jólétbe érkezett, mindennap mosakodó, egyszerűbb vagy tolakodóbb illatokat használó emberek közé, akiknek az életében van komfortos fürdőszoba és folyóvíz. Az embereknek ez fontos volt, ezt korábbi látogatásai során megtanulta, számára azonban nem bírt különösebb jelentőséggel.

A szemeire már inkább hagyatkozott, és ahogy folyamatosan váltogatva a célszemélyeket hátulról előrefelé majd elölről hátulra is felmérte az utazóközönséget, nyugtalanító benyomások sora kerítette hatalmába. A kis tégla formájú szerkentyű, amit az utasok többsége úgy hordozott, mintha a saját gyermeke lenne, nem volt előtte ismeretlen – volt egy általános képe az időről és a térről, ahova belépni tervezett. De más volt az általános képet ismerni, és más a valósággal szembesülni.

Hamarosan ráébredt, hogy a jelenleginél jóval bátrabban is szemlélődhet, mert a kutya sem figyel rá. Az emberek néhány másodperces videókat néztek, rövid, bugyuta üzeneteket küldöztek, kurtábbnál kurta híreket olvastak, a fényképalbumukban görgettek vagy zenét hallgattak. Utóbbit legalább fülhallgatóval tették, jelentősen csökkentve – néhány nyugat-európai országhoz képest is – a zajártalmat.

Az alak figyelt. Ha csinálunk valamit, könnyebb ráhangolódni mindenki másra is, aki ugyanazt a cselekvést végzi, de az alaknak nem akadt játszótársa. Csak az alak figyelt.

Azért nem mindenkinek a kezében volt telefon. Néhány kisgyermek a szülője mellett ült, a gyorsan elsuhanó utcaképet vagy az utasok ruháját bámulva, meg-megrángatva anya vagy apa pulcsiját, ha valami felkeltette az érdeklődését. Anya vagy apa gondolatai azonban általában a szent kegytárgy közvetítéseire irányultak, több gyerek még egy futó pillantást sem kapott. A fiatalabbak még hangosan méltatlankodva fejezték ki nemtetszésüket, többen azonban beletörődve fordultak el, s az alaknak megsajdult a szíve.

Az idősebb utasok sem mind mobiloztak, de az ő gondolatviláguk sem épp örömteli témák köré csoportosult. Volt ott várólista, betegség, magány, éhezés és szegénység, és a korral növekedő félelem, hogy le sem fognak tudni szállni, hogy esetleg nem nyílik ki az ajtó, vagy majd megszédülnek, elcsúsznak, leesnek a járműről.

Az alak nem egy vidám világba érkezett.

A jármű fékezett, megállt, cserélődtek mellette az utasok. A sofőr türelmes volt, igazán jó járatra szállt, legalább ebből a szempontból. Ahogy az emberi érzékszervek által befogadható ingerek megtöltötték a benyomásait, visszatért a készülékek fölé hajló utasokhoz. Az idősebbek gondolataihoz hasonlóan a bennük felmerülő ötletek, kérdések és beszédfoszlányok is transzparensek voltak.

Az utasok sokat szerveztek. Az alak néhány megálló alatt felmérte, hogy embernek lenni jelenleg iszonyatosan bonyolult és hasonló mértékben fárasztó. Szinte mindenkinek lennie kellett valahol, minden nap, hétvégén is, naponta többször is. A legkisebbektől – akiket ilyen-olyan képzésekre járattak – az őket koordináló szülőkön át a szerencsésebb legidősebbekig programoktól fulladozott a sok-sok virtuális és a néhány valóságos naptár. Katonás rendben sorakozott a következő esemény, suli, edzés, kávé, beugrani mamához, varrónő, mozi, bolt, igazán tetszés szerint választhatott mindenki, hogy hogyan akarja elfoglalni magát.

A fejekben járó sok-sok gondolat színe sem maradt titokban. Az alak hallotta a gondolatok fémes csöngését és fémes színük sem maradt rejtve előtte. A társadalom legfőbb értéke jelenleg a pénz volt. A többség gondolatai a lassan teljesen virtualizálódó bankók körül forgott, kétségkívül ez tűnt megélhetésük zálogának.

Az alak tovább figyelt. A buszon még mindig sokan voltak, de azért már szellősebben oszlott meg az embersereg, és a hátuljában nem is állt már senki.

A bejáratott menetrend szerint most jött volna az alak vizsgálódása, hívhatjuk tesztnek is. Mindig az aktuális világtól függött, hogy épp mit vetett be. De most nem volt szükség a beavatkozására. Egy idősebb utas arca váratlanul elszürkült, a szívéhez kapott, de a mozdulat még folyamatában megtört. Az alak hallotta az ő korábbi gondolatait is, így nem lepődött meg sem a távozáson, sem a halálhörgésen, ami visszatarthatatlanul tört fel az utas szájából. A jármű két egymástól távolabb elhelyezkedő megálló között haladt, ütemes mozgásának monotonitása bölcsőként ringatta a halálba a távozót. Az alak háttal volt neki, de így is látta, ahogy kiszürkült a tér és idő által határolt dimenzióból, és látta azt is, ahogy az utas halálában meglátta őt. Az alak anyaga egybefolyt a megélt távozás összes paraméterével, így aztán nem tudott nem látszódni.

A hörgés elhalt, a jármű tovább ringott. A gyermekként dajkált készülékek áldozatosan folytatták munkájukat, maguk is ringatva használóikat, gondolataikra telepedve, egy egyszerűbb valóság varázsába zárva szüleiket.

Az utas mellett pörögtek a tavalyi görög nyaralás képei, lehalkítva, de mégis csilingelt a játék 3008. szintje, és a fülhallgatóból időről időre kitörve a többiek gondolatvilágának is háttérzenét szolgáltatott egy rég nem menő nyolcvanas évekbeli sláger refrénje.

Az alak szorgosan jegyzetelt. Az emberek gondolkodásának iránya, az érzékenységük vagy inkább érzéketlenségük minősége megszámolhatatlan mennyiségű szempontrendszer szerint rajzolódott ki, de nem maradt ki a pillanatfelvételből a kézben tartott kedvencekbe zsúfolt össztudás képlete sem.

Az utazás megállóról megállóra nehezebbé vált. Az utasok folyamatos gondolkozásba és cselekvésbe fojtott szenvedése feltartóztathatatlanul ömlött az alakba. A távozás szentsége pecsétként lebegett a busz felett, azonban az alakon kívül azt senki sem érzékelte.

A végállomáson aztán ő is leszállt. A halott utas mellől rá sem pillantva pattant fel a görögországi nyaralós képek tulajdonosa, de még a lábfejében majdnem orra eső fiatal sem fordította semerre a fejét, csak haladt konokul a többiek után.

Az alak az eltávozott vállára tette a kezét, üdvözölte és egyben búcsút vett. Aztán leszállt ő is, de leült a megállóban, és várt, hogy a sofőr végigjárja-e a buszt, vagy nézelődés nélkül a pihenő fele indul. Amikor látta, hogy az utóbbira esett a választása, csak a szeme sarkából pillantott rá, és rögtön el is indult, de a sofőrnek hirtelen eszébe jutott, hogy már induláskor sem volt benne biztos, hogy működik-e az összes csengő, és végigment mégis az egész járművön. A halott utas felfedezése riadalmat keltett és az elhunyt végtelen mozdulatlanságával éles ellentétben álló, rendkívül intenzív cselekvéssorozatot indított el. Újraélesztés, mentők hívása, fejetlen rohangászás – de az alak ezt már végképp nem várta meg.

Mire a sofőr segítségért kiáltott, ő már befordult a sarkon, és ütemes léptekkel a tűzfal felé haladt. A lilában, kékben, zöldben és sárgában játszó alakok lélegzet-visszafojtva várták – ők megtehették, hogy akár ennyi ideig is visszafojtják lila, kék, zöld és sárga lélegzetüket. Nem tudták volna megmondani, hogy mit reméltek az alak visszatérésétől, de biztosan nem azt, ami történt. Az alak lelépéskori átlátszóságát a tudás feketére festette. Most sem vette észre őt az utcán senki, de leginkább azért, mert még rápillantani is rosszul esett. Az alak a képre nézett, konstatálta a vidám, bohó színeket és figurákat, és a másodperc töredéke alatt az érzékelhető megjelenése kifehéredett majd újra átlátszóba váltott. Csak az igazán figyelmes szemlélő vehette észre, hogy az árnyéka olyan súlyossá vált, hogy szinte átütötte a járda betonját. A tömeg a korábbi időponthoz hasonlóan örvénylett, a nem is érzékelt haláleset után már az alak sem volt olyan óvatos. A zsebéből előhúzott egy ósdi kalapot, megemelte, biccentett is, majd felszállt a képre. A birkózó alakok diszkréten sündörögtek, hogy kényelemben legyen, de mire elrendezték magukat, az alak kifakult, kontúrjai elhalványultak, majd a megjelenését kitevő minden szín és forma nyomtalanul eltűnt.