Titkos testrész

Nem tudom, hogy írhatok-e róla, de azt sem tudom, hogy kitől kérhetnék engedélyt. Létezik vajon a Titkos Testrészek Felügyeleti Osztálya (ami úgy hangzik, mintha a Mágiaügyi Minisztérium egyik alosztálya lenne a Harry Potterből)? Ha létezik, akkor vajon elégséges, ha láthatatlanná váló tintával írom a kérelmemet, vagy más formai követelményeket is előír a vonatkozó életszabály? (Jogszabály nincsen, annak utánanéztem.)

Mindenesetre a láthatatlanná váló tintával írt kérelemre felragasztottam egy érvénytelen illetékbélyeget, biztos, ami biztos, a kérelemből papírrepülőt hajtogattam, a józan ész diktálta szabályok szerint, és repülőútjára bocsátottam a szelektív papírszemétbe, mint környezettudatos honpolgár. Tartok tőle, hogy az engedély is oda érkezett, csak hát nem tudok érte berepülni a szelektív szemetesbe. Talán félreértették a kérelmemet. Talán azt hitték, hogy a titkos testrész, amiről beszélni szeretnék, egy szárny.

De – pechemre – nem az. Így aztán csak abban bízhatok, hogy a szelektív papírszemétben a láthatatlanná váló tintával írt engedély pontosan tudta, hogy mi a dolga, és olyan alázattal simult a legközelebbi másik darab szeméthez, hogy azóta is elválaszthatatlan entitásként gördülnek át az újrahasznosítás különböző fázisain, hogy egyszer majd újrahasznosított WC-papírként újra találkozzunk ő meg én, a láthatatlan és eltűnt engedélyben bízó észlelő.

És nem, nincsen rá racionális magyarázatom, hogy miért van nálam otthon érvénytelen illetékbélyeg (a jogi diploma nem az).

Őszintén szólva, láthatatlanná váló tintával írt engedély ide vagy oda, szívesen elodáznám még az időt, amíg beszámolok a felfedezésről. Azért egy titkos testrész, az nem smafu. Az azért nem egészen olyan, mint földrajz helyett biológia órán hallani először a Langerhans-szigetekről a hasnyálmirigyben, végül is rendkívül logikus módon, hiszen nem egy földgömbön található szigetcsoportról beszélünk.

Ahogy a felfedezés – és a felfedés – különböző lehetséges módjai felvillannak, az is egészen megkapó, hogy milyen választások állnak a hír közlője előtt.

Írhatnék – erről egészen biztosan írhatnék – a testrész színéről. Elmondhatnám, hogy ezüstös, olyan ezüstös, hogy a telihold fényénél láthatatlanná válik. De közben meg egészen kínos a dolog, hiszen ki akarna magának egy ezüstszínű testrészt? Kicsit egysíkú, öreges is. A divatból mondjuk nem tud kimenni, de ezzel le is zártuk a pozitívumokat. És egészen fura, hogy nem egyezik a saját bőrszínünkkel vagy hajszínünkkel vagy körömszínünkkel. Ki hallott már ilyet? Akkor ráadásul feltűnő is, ami ellenkezik az evolúcióval, meg a rejtőzködés képességével. Ennél még eggyel zavaróbb tényező, hogy láttam már más színben is. Amikor már nem először mutatta meg magát, akkor pompázott bíborvörösben, halványsárgában és a kékeszöld egy fura átmenetében, ami annyira ismeretlennek tűnt, hogy elsőre nem is észleltem, hogy mi van előttem.

A formáját meg azt hiszem nem is igen akarja senki se tudni majd. Szinte riasztó, nem különösebben esztétikus, a funkciójának azonban tökéletesen megfelel. Ha már testrészekről van szó, az emberek hajlamosak automatikusan az állatvilágra sandítani. Amiben azért olyan túl sok hívogató testrész a szárnyakon kívül nem kelleti magát. A kenguru erszénye egészen praktikusnak tűnik, a mesebeli unikornisok szarvában komoly méltóság bújik meg, de kevés ismerősöm van, aki valódi elszántságot érez, hogy erszénnyel vagy szarvval élje le élete hátralévő részét, és ezzel feltehetőleg sokan vagyunk így.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt abban is, hogy hogyan meséljek róla. Lehetne egy érzékletes, jelzőkben és többszörösen összetett mondatokban tobzódó leírást adni, hogy a hír mellett adjak az irodalmi élvezeti értéknek is. A szavak varázserejét mind ismerjük. Ehetek egy mosolygós, piros almát. És írhatok arról is, hogy végigsimítok a gömbölyű, a tavaszi nyárban szinte szemtelen pimaszsággal magát kellető gyümölcsről. Az élvezetről, ami elönti az ízlelőbimbóimat, ha beleharapok. A gyümölcs nedveiről, amik lefutnak a szám szélén, és a harsogó hangok felcsendüléséről, ami a harapással társul. Sokféleképpen lehet almát enni, és sokféleképpen lehet írni az almaevésről is. Akár úgy is, hogy nem írok róla. Talán csak megemlítem, hogy van az asztalon egy alma, azután lezajlik néhány jelenet, pár szereplő be- és kisétál a színről, esetleg egy-két kellemetlenebb párbeszéd is elhangzik. Aztán újra végigpásztázzuk figyelmünkkel az asztalt, és volt alma, nincs alma. Az egyik szereplő viszont épp a színpad mellett a nadrágjába törli a kezét. Nem lehet mindig mindenkinél zsebkendő, ez sem vitás. Ő is almát evett.

Ha elég jól alakítom ezt az írást, akkor most, kedves olvasó, már a szádban érzed az alma ízét, és ha lapul egy-két példány a konyhádban, akkor talán már el is szántad magad, hogy ha a mondanivalóm végére értél, akkor gyorsan eszel is egyet. Ha pedig igazán jól sikerült az írás, akkor el is felejtetted talán, hogy mi volt a cím, amivel kezdtem, hogy miről szóltak az első bekezdések. Hogy van egy láthatatlanná váló tintával írt engedélyem a szelektív papírszemétben, amiért nem tudok berepülni.

Igazi felnőtt dilemma, nemdebár?

Ha még emlékszel arra is, hogy a titkos testrészről szerettem volna beszámolni, akkor valódi fekete öves olvasó vagy, elszánt és tudatos, aki nem hagyja magát félrevezetni, holmi, az ember szinte minden érzékére ható leírással az almaevésről.

És ebben az esetben talán nem haragszol meg, ha most elbúcsúzom, azzal, hogy ennyi bizalmas információ megosztása után (látszólag az almaevésről) arra jutottam, hogy először mégis meg kell találnom a módját, hogy utat találjak a szelektív papírszemétben hányódó, láthatatlanná váló tintával írt engedélyhez.

Hiszen van abban is valami zavaró, hogy ki és hogyan eszi meg az almát a színpadon. Mert végül is, akkor is látjuk – mert előttünk történik –, hogy ha nem mondok róla semmit. Az életben valójában semmihez nem kell sem papír, sem tinta. Az igazán fontos dolgokhoz nem kell. De az úton – az én utamhoz – a papírhoz és a tintához talán ott rejlenek a valóság azon titokzatos elemei, amik segítenek megtalálni a hiteles szavakat, hogy szabadon és nyíltan mesélhessek a titkos testrészről, ami ilyen sok színben játszik és ilyen zavarba ejtő formája van.

Talán az sem kevés, hogy bevallottam, hogy lehet kérelmet írni láthatatlanná váló tintával, olyan kérelmet, amire érvénytelen illetékbélyeget kell ragasztani (különben nem lesz érvényes), és aminek az egyetlen elfogadható formája a papírrepülő. A szelektív papírszemetet viszont kizárólag akkor válasszátok postai útnak, ha megtaláltátok a szárnyaitokat.