A hős útja

Két nagy utazás között, amelyek egy Európán kívüli kontinensre és szinte más-más világokba visznek, egészen szürreális élmény a Dűne második részét moziban látni. Az első három kötet elolvasása után a történet is kicsit egybefolyik (szégyen, nem szégyen). Fájóan tudatában vagyok, hogy jelenlegi főhősünk státusza a későbbi könyvekben bizony meg fog változni, és olyan új problémák fognak megjelenni, amikre az egyszeri néző most még nem is gondol. Eközben egyes mondatoknál kavarognak az emlékek: szinte biztos vagyok benne, hogy az adott tény csak a második kötetben derült ki…de persze mit számít ez, ha a történet koherenciája megkívánja? Hogy nem a könyv(ek) szó szerinti vászonra ültetése lesz a garancia a sikeres és valóban jó film elkészítésére, az egyértelmű.

Egyszerű érdeklődőként viszont megengedhetem magamnak azt a luxust is, hogy a film nézése közbeni élményeket lényegesen szabadabban strukturáljam magamban, mintha rajongóként remegnék a könyv (szerintem) megfelelő feldolgozásáét.

Az egyik első gondolat, hogy nem tudok már Paul Atreidesért lelkesedni, és nem tudom, hogy ez másképp lenne-e, ha most lennék húszéves. Biztosan minden másképp lenne. A mai világban már annyira minden félre van csúszva, hogy egyetlen hősbe helyezni a bizodalmunkat (még csak egy film erejéig is) olyan badarság lenne, ami jóérzésű embernek nem is jutna eszébe. Miért megy akkor ekkorát a film mégis a moziban? (Cserébe a szuperhősös filmeknek viszont mintha lassan leáldozna.)

Mert hogy a Dűne kétségkívül egy hős útját ábrázolja. Az első filmben (és a könyvben is) hangsúlyos szerepet kap, hogy az olvasó megtudja, Pault bizony felkészítették a szerepére, tanult Arrakisról, ismeri a fremenek nyelvét, szokásait, az ottani homokban való sajátos járást.

Ugyanakkor, ahogy a történet ritmusa felpörög, és Paul várandós édesanyja is próbák sorát állja ki, a moziélmény elkezd kettéválni. A filmkockákkal párhuzamosan alakul bennem az óhatatlanul a könyvet alapul vevő nézői benyomás, miközben azok a renitens, korábban is fel-felbukkanó gondolatok is külön életet élnek immár.

Korábbi utak, kisebb és nagyobb utazások emlékképei követelnek maguknak teret a filmmel párhuzamosan. Nem igazságos egy filmen számonkérni a valóságot, de egy könyvvel kapcsolatban (pláne, ha az hősökről, uralkodókról és igazságos és kevésbé igazságos társadalmakról szól) talán nem ördögtől való.

A hős útja nem Paul Atreides útja. A hős – ember. A hősnek, mint minden embernek, amikor útnak indul (és akkor is, amikor otthon marad), vannak szokásai, igényei és elvárásai. Van preferált keménységű matraca, kedvenc reggeli itala és reggelije, kényelmes cipője, sok esetben valamilyen függősége (dohányzás, alkohol, szerencsejáték, munka, mobil, internet…a sor tetszőlegesen folytatható). Az embernek sokszor van egészségügyi gondja is, talán gyógyszert is szed. Az ember – esendő. Hősünk – minden hősünk, hiszen minden hős ember – esendő.

Amikor Paullal együtt útnak indulunk, érdemes ránézni saját hősi utunkra, ahogy családunk, barátaink és ismerőseink hősi útjára is. Tanulsággal szolgálhat, ha őszintén tudunk visszatekinteni korábbi utazásokra, ahol kiderült, hogy minek a hiánya (vagy épp bősége) billentett ki minket a lelki egyensúlyunkból.

A hős úton van, tehát változó körülmények közé kerül, és szinte biztosra vehetjük, hogy nem vihet magával mindent. A matrac, a kávé, a szivar vagy a tévéújság nem lesz adott. Tény, hogy egyre messzebb kell menni a változó körülmények megtapasztalásához, de a globalizmus még nem ért el annyira a világ minden sarkába, hogy a közép-kelet európai valóság teljes terjedelmében reprodukálható legyen. És az ezzel való szembesülés során valójában meg is történik az első próba.

A hős ellenfele sosem a történetbeli akadály. Az ellenfél: önmaga. Ez az ellenfél akkor jön szembe, amikor az úton kényelmetlen, szokatlan ágyra kell leheveredni, és az otthoniaktól merőben eltérő körülmények között kell biztonságban éreznie magát, egyben erőt gyűjtenie a másnapra. Mert hősünk harcolni fog, ez már a státuszából is következik. Nem holmi tengerparti nyaralásra indult ő all inclusive ellátással, ahol legfeljebb a helyi gyomorvírus ütheti ki a legtöbb koktél eltüntetéséért kiírt versenyben. De erre a harcra nem csupán a fremenek nyelvének, kultúrájának és járásának ismerete készíti fel. Ha van fegyvere (önmaga ellen) az a saját lelkének a rugalmassága.

Ez a garancia arra, hogy megfelelő hálóhelyet talál, hogy a reggeliként felkínált étel- és italválaszték sem fogja zavarba hozni, hogy túl tud majd lépni a kedvenc edzőcipője hiányán, és elfogadja azt fegyverként, amit a jó sorsa helyben felkínál neki.

Ha kíváncsiak vagyunk rá, hogy a hős ki fogja-e állni a próbát, ne a formális akadály előtt vessük rá az első pillantást. Ismerjük meg, amikor elfoglalja a szállását, nyitott füllel és szívvel hallgassuk, amikor megosztja velünk a helyi körülményekről a véleményét. A hős fegyvere és harcmodora itt fog teljes terjedelmében megnyilvánulni. Amikor kiharcolja (figyeljük a magyar nyelv gazdagságát!) magának a megfelelő ágyat, a megfelelő ételt és italt, a számára ideális (és elérhető) pihenési körülményeket.

Hősünk, aki a legkisebb nehézségtől is elveszíti a türelmét, ingerültté válik, kiabál, kiborul, vagy veszekszik, még kiképzésben lehet csak. Aki udvariatlan a helyiekkel, akiknek nem beszéli a nyelvét, aki nem tiszteli a számára ismeretlen szokásokat, aki azt várja, hogy az úton is minden úgy legyen, ahogy az számára otthon a legjobb, és ezt gorombán számonkéri minden útba eső emberen, ő még építgeti a fegyverzetét. Aki megaláz, kitaszít másokat, aki nem vállalja fel a konfliktusait, inkább eltagadja őket, az nem fog varázsütésre lenyűgöző megértést, diplomáciai érzéket és tárgyalástechnikai készségeket felmutatni más akadályok előtt: ő még önmagával küzd.

A csatamező az élet maga, amin a hős eljut az akadályig.

Amikor a mindennapi életben hőseinket keressük, tudjuk, hogy mit keresünk bennünk.

Nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy érzelmi intelligenciával, türelemmel, észszerű alkalmazkodással nagyobb sikerrel lehet megvívni belső csatáinkat, mint érzelmi zsarolással, kényszerítéssel és hisztizéssel.

Ha úgy érezzük, hogy tényszerűen kevés fontos dolog történik manapság az életben, csak félig tévedünk. Azért nem tudnak (látszólag) fontosabb dolgok történni, mert hőseink úton vannak. Ha mindenki a kedvenc reggeli kávéjáért veszekszik, akkor senki nem fog eljutni az akadályig, ahol majd A-t vagy B-t kell mondani, vagy tenni.

A moziból kilépve ránézhetünk saját utunkra is ezen renitens gondolatok mentén, hogy kicsit tisztábban lássuk, hogy mit várhatunk magunktól. A matrac, a reggeli, az életfunkciónk adottak. És senki nem fog felkelni helyettünk holnap sem, hogy megvívja a mindennapi csatáinkat. És ha mindig leverjük rögtön az első gátat, sosem fog kiderülni, hogy valójában hol van az az akadály, ami miatt elindultunk az utunkon. Érdemes küzdeni tehát.