Most

Néha el kell végezni a számvetést. A késő tavaszi éjszakán, februárban, sok minden belekerül a regiszterbe.

Kezdve azzal, hogy februárban tud tavasz lenni, olyan késő tavasz, amiből kirobbanva a Nap soha nem látott erővel és szögekben süt. Nincs gyermek, aki a Nap beesési szögét figyeli, aki a Nap erejét méregeti a világ felfedezése közben. És mégis, érezhetően másképp süt most a Nap, mint harminc-negyven éve.

A világ zsongása változatlan. Az irányjelzők használata szinte megnyugtatóan kikopott a gyakorlatból. Harry Potter világa itt van velünk, Legilimens-t mormolva ülünk a volán mögé (ha már eredetiben olvastuk a sorozatot), lépten-nyomon bűvölve mindenkit, fohászkodva, hogy ma is működjön a varázs, mielőtt félreismerve a velünk közlekedők szándékát, közelebbről megismernénk a fémek töréstesztjének gyakorlati eredményét, az emberi testről és lélekről most említést sem téve. Még jó, hogy Harry Potter is megszületett, mióta mi a világra jöttünk, így tudjuk, hogy mit mormoljunk. Mi lenne velünk az ott tanult varázsigék nélkül?

Az egészséges életmódról és a világ fejlődéséről, a jelenkori történelemről olvasva egy felettébb érdekes kettősséget véshetünk fel magunknak. Egyrészről, óhatatlanul úgy tűnik, hogy azok a régiek, akik nyilván ósdiak és maradiak voltak, mert ők nem fizettek még az okosórájukkal, soha nem volt Instájuk, és nem járták be a világot, mint ahogy manapság dívik, (hátha mi leljük majd meg egy eldugott sarokban a boldogságot, ahol még nem járt senki, legalábbis senki influencer), szóval azok a régiek nyilván valóban nagyon ósdiak és maradiak voltak, különben nem igyekeznénk ilyen rémületes elszántsággal elfejlődni attól az életmódtól, amit ők folytattak.

Másrészről, ha figyelmesen követjük az arról szóló híradásokat, hogy mégis hogyan kellene élni, hogy egészségesek, tudatosak, környezetkímélőek és klímasemlegesek legyünk, akkor a hírek mégis csak visszakanyarodnak arra, hogy mennyi remek praktika volt abban az ósdi és maradi korban, ahonnan mi körbenézés nélkül sprinteltünk tovább, ahogy eleink is tették azt, talán csak kicsit lassabban. Ahogy egyre gyorsabban élünk, ugyan egyre lassabban tudunk futni (nagy átlagban), de mégis egyre gyorsabban távolodunk az időben mindentől. (Ezen azért olyan nagyon nem kell görcsölni, az időnek esze ágában sincsen eltávolodni tőlünk bármennyire is loholunk előle.)

És visszatérő eleme, alapvető sarokköve megértésünknek az is, hogy régen az emberek mások voltak, főleg azért, mert nem tudtak ennyi mindent, mint mi.

Ezt annyira készpénznek vesszük, annyira belénk ivódik a világról való megértésünk origójaként, hogy fel sem merül, hogy esetleg ez – éppen ez – mégis másként van.

Pedig másként van.

Bármekkora a látszólagos szenvedés, kín és káosz a világban, van valami, ami valóban a világunk sarokkövét képezi, és nem tudunk rajta változtatni. A világon minden ember úgy kel fel reggel, hogy a tőle telhető legjobb formáját hozza.

És ezt nem mi döntöttük el, nincs benne szabadságunk. Ki lehet próbálni, senki és semmi nem tartóztat bennünket. Meg lehet fogadni reggel az ágyból való kiugrás, kikúszás vagy feltápászkodás (kinek mi, ugye) előtt, hogy mi aztán ma, ma igazán nem, ma legalább egy százalékkal majd…hogy mit is? Akármi is jutna eszünkbe, akkor éppen azt fogjuk a lehető legjobban megvalósítani.

Nincs menekvés.

És ez például teljesen konkrétan igaz minden emberre, azokra is, akik még nem beszéltek, vagy nem használták a lélek vagy a szabadság szót.

Ha viszont az emberi létben van valamifajta állandóság, akkor miért ne lehetne akár az is igaz, hogy az emberek mindig ilyenek voltak, és a létezés megtapasztalása is mindig ilyen volt?

A minden ugyanúgy jelen volt a létezésben, az univerzumban, talán kevesebbet neveztek a nevén belőle (és vajon valóban az a neve a dolgoknak, amin mi megismertük őket?), de ami látszott már, az épp azt a spektrumot fedte le, aminek ma már ismerjük a részleteit, de akkor – méretarányosan – hasonló volt a tapasztalás.

Akkor is megszülettek és meghaltak az emberek, és az erről való tudás ára éppen annyi (volt), mint most. Akkor is voltak olyan ismeretlen, az életet közvetlenül fenyegető erők – egy nagyobb hadsereg, a természet akkor még ismeretlen erői (cunami, vulkánkitörés, földrengés, villámcsapás) – ami a mostani nukleáris fenyegetéshez hasonlóan Damoklész-kardjaként lebegett az akkor élők feje felett. Ha nem tudjuk, hogy a tatárok időben és térben merre jártak a térképen, mert épp egy időben élünk velük, és hatékonyabb hadviseléssel fél perc alatt végeznek velünk, ez mennyiben különbözik attól, hogy most már dróntámadással is bevégezhetjük? Annak talán változott a matematikai esélye, hogy hány embernél milyen táskában milyen gombok megnyomhatóak egy pusztító nukleáris támadáshoz, de maga a megélés, hogy bármikor meghalhatunk, állandó.

Ennek megfontolásával párhuzamosan érdemes átgondolnunk saját (élet)céljainkat is. Talán most is minden itt van, ami fontos. Talán most is megélhetünk mindent, ami elvezet az élet értelméhez. Talán nem azzal járunk jobban, ha tovább-bontjuk elemeire a spektrumot, amiben egykor a cunami, a villámcsapás és a tatárjárás azonos fenyegetést jelentett, hanem ha odasimulunk az élet által kínált megélésekhez, hogy végigsimítva jelenünkön esélye legyen simogató tenyerünknek megakadnia az állandóságon. Aki tudja, hogy mi a létezésben az állandó, az azt is tudja, hogy a talán valójában mit jelent.

Félelmetes tudás ez. Ahogy létezésünk egy-egy spektruma közelebb kerül hozzánk, ahogy mindennapi munkálkodásunkkal gazdagítjuk az élet palettáját, mindig kiderül, hogy a múltban is ott voltak ezen árnyalatok mögött az emberek és az emberek érzései. És mi vakarjuk, kaparjuk, festjük és mázoljuk, nagyítjuk és tovább-bontjuk a nekünk adatott spektrumot, mert könnyebb elhinni, hogy nem találtunk még meg valamit, mint azt, hogy mindig is itt volt.

Az emberek mindig pont ugyanilyenek voltak, mint most, az emberséget ugyanis nem lexikai és technikai tudásban, hanem a lélek mértékegységeiben mérik (amin manapság pont annyira nem divat munkálkodni, mint ahogy bármely korban sem volt az). Az viszont, hogy az ebben az univerzumban elterülő ugyanilyenségben a mi lelkünk mértékegysége hova kalibrál minket, az rajtunk múlik.