Kopogtatás nélkül

Sokadszorra veselkedem neki, hogy írjak valami olyanról, ami kicsit mindannyiunk életét zsigeri szinten érinti meg, és ami az én életemnek is fontos része. Nehéz megtalálni a megfelelő tapintatot ehhez az íráshoz, mert nagyjából végtelen sok kellene belőle, az meg fogalmilag sem nagyon lehet senkinek.

Mindenesetre kedves olvasó, ha mégis úgy érzed majd, hogy méltatlan voltam arra, hogy írjak erről a témáról, kérlek ne felejtsd, hogy éreztem én, hogy az egész eddigi életemben összegyűjtött tapintat is kevés lesz talán. Talán ha összeadjuk mindannyiunk tapintatát, akkor kijön majd az a mennyiség, ami a téma megfelelő integrálásában segít.

Kopogtatás nélkül

A legtöbbünk életében még tanköteles korban elérkezik a pillanat, amikor mélyen elcsodálkozunk, hogy az iskolában mégis mi a csudára próbálnak okítani minket, amikor az, ami kint található, semennyire nem hasonlít arra, amit bent számon kérnek.

Humán érdeklődésű bölcsészlélekként bennem a matek, fizika, kémia, biológia vonalon felmerültek ugyan fajsúlyos kérdések, de elszánt tanáraim végül mindig rá tudtak mutatni az élet egy-egy olyan aspektusára, ami miatt legalábbis nem volt indokolt az egész tantárgyat ívben kihajítani a rendszerből.

Sokat lehetne írni általában az iskola szerepéről (a jelenkori mindenfajta krízisektől is elvonatkoztatva), de ahogy talán a cím is sugallja, az én diákéletemben talán legnagyobb szentélyt betöltő irodalom lesz a főszereplő.

(És fontos megjegyezni, hogy a felnőttként felidézett gyerekkori megértés nyilván csak az én megértésemet és múltidézési képességemet tükrözi, és egyáltalán nem egyenlő a tanáraim szándékával.)

Gyerekként ez a szentély többdimenziós lelki térként funkcionált. A belépésemet az olvasási készséggel váltottam meg, a bent tartózkodásomat pedig azzal a szemlélettel, amely szerint a könyvekből meg lehet érteni a világot. Ilyen kiinduló felfogással minden írásban van valami érték, valami tudás, ami előrevisz, és tényleg minden kiadott kiadvány minimum kegytárgy a szentélyben. És ezek a kegytárgyak eleinte nagyon fényesen csillogtak.

A kegytárgyaknál fényesebben már csak  szerzők ragyogtak, költők és írók vegyesen.

Kopogtatás nélkül

Ha ez ember bebocsátást nyer és megváltja tartózkodását, bármikor beléphet a szentélybe. Komoly lelkifurdalásom van, mert arról szeretnék írni, hogy mit látok most ebben a szentélyben, amikor körbenézek, és ahhoz, amit emlékeim szerint a tantárgy bemutatni és tanítani kívánt.

Még mindig bejárásom van ebbe a szentélybe, de lehet, hogy ezzel az írással rám csavarodnak a falak, hogy kipréseljenek a térből, amit most talán bizonyos szemszögből megszentségtelenítek, vagy hogy agyon nyomjanak, mert talán nem akarják, hogy bárki beszéljen arról, hogy mit lát, ha kilép a szentély bűvköréből, más paraméterek mentén is megismeri a világot, és utána azzal a tudással lép vissza megszemlélni a kegytárgyakat, amit odakint szerzett, ahol semmi sem szent. Vagy minden az, de a létezés teszi azzá, nem a rajongás, a kánonba kerülés vagy a periférián úszkálás, hanem saját hitelessége az életben.

Kopogtatás nélkül

Az irodalomkönyvben hősök vannak, és ezt legalább egy szemszögből nem célom elvitatni. Azok az irodalomórák keretében megismert művek, amelyek valóban műalkotások, minden egyes részletükkel és egészükben is a transzcendens részei, annak létezéséről adnak hírt, szerzőiknek pedig így vagy úgy, de kapcsolatba kellett kerülniük a transzcendenssel, felvállalni sérülékenységüket, hogy képesek erre, és ez függetlenül igaz mindentől, amit most kiolvasok a kegytárgyakból.

Sajnos azonban hősök a szerzők annyiban is, hogy ők azok az emberek, akiknek a gondolataival közvetlenül találkoznak a diákok. Ez túlmegy a történelemóra által kínált kereteken, ahol uralkodók, felfedezők, politikusok, hadvezérek és mártírok válnak közeli ismerőseinkké, pláne a nyelvkönyvekben felbukkanó alakoktól, akiknek csak az adott fejezetben elsajátítandó szókincshez és/vagy nyelvtanhoz van közük, de nem rendelkeznek egy ember érzelemvilágával.

A filozófia (ha van) általában kimerül egyes híresebb életesemények felidézésében (Szókratész kiissza a méregpoharat), és arra korlátozódik, hogy a filozófusok legfontosabb gondolatait megpróbálják a fejünkbe vésni a világról. Az egyszeri diák nem nagyon találkozik azzal, hogy Platón nős volt-e, kapott-e családtámogatást, és hogyan itta a teáját.

A reáltárgyaknál a releváns tudósokat lelkiismeretesen megemlítik ugyan a tankönyvek, de egy-egy ember egy vagy több jelentős felfedezésre korlátozódik. A hétköznapok embere itt is rejtve marad.

A természet- és gazdaságföldrajz embere maga a diák, aki megpróbálja megvetni a lábát a Föld nevű bolygón, esetleg egy-egy felfedező kerülhet terítékre vagy az országhatárt átrajzoló háború híre.

Ének- és rajzórán sem nagyon tolonganak életrajzi részletességgel a híres művészek, az meg talán érthető is, hogy testnevelésen nem olimpiai bajnokok életútját magoltatják, hanem a digitális világból próbálják meg felállítani a fiatalokat.

És ezzel körbeértünk: irodalomórán találkozunk hús-vér emberekkel, az egész tanmenetben a legrészletesebben az ő élettörténetükkel és műveikkel, azaz óhatatlanul az ezen az órán megismert emberek és műveik szolgálnak iránytűként az életben, mert más nincsen.

Kopogtatás nélkül

Tizenévesen az ember még csak az addigi élettapasztalataival rendelkezik, ami általában elég korlátozott. Ennek megfelelően saját, és családja, környezete által belenevelt fenntartásokkal fogja elhinni és feldolgozni az órán hallottakat.

És akkor nézzük végre közelebbről a szentély kegytárgyait.

A kiindulási alap az, hogy van egy tankönyv/tananyag, amibe néhány kiválasztott ember bekerült, a többiek, akik pedig rosszabbul teljesítettek náluk, nem, tehát nagyjából logikusan következik ebből, hogy ezek a kiválasztottak nyilván nagy emberek (különben miért szivatna a társadalom azzal, hogy még meg is kell tanulnom róluk egy csomó mindent).

Ahogy megpróbáljuk elhelyezni térben és időben hőseinket, megismerjük az életrajzukat, és itt a hús-vér emberek gondolatainak közvetlen megismerése rögtön két szempontból is kegyetlenül megfeneklik. A saját diákkorom óta elvégzett kutatások médiában megjelent eredményei alapján is egyértelmű, hogy számtalan szerző élete mégsem volt annyira rommá kutatva, azaz van egy tényleges lyuk az életrajzban, egyszerűen azért, mert még nem derült rá fény. Semmi gond, de ha valami jelentős tény maradt ki, akkor az azért mégis árnyalja az adott időszakban született műveket és persze a későbbi történéseket is hősünk életében.

Felnőttként ennél eggyel evidensebb, hogy az életrajzok többsége karcsúsítva és a diákok lelkéhez finomítva került meg kellemetlennek ható témákat. Értsünk ide nyugodtan mindenféle szexuális identitást, alkoholizmust és drogfüggőséget, nem beszélve az egyébként esetleg közölt tények életre gyakorolt alapvető hatásait (pl. elárvult, örökbe fogadták, mélyszegénységben felnövés, rendszernek behódolás, szexuális identitás megtagadása vagy titokban tartása a társadalmi elvárások miatt vagy egyéb okból).

Kopogtatás nélkül

A fájdalom és a trauma kérdés nélkül belenyomja az embert a transzcendensbe (nem csak hőseinket), aztán az, hogy ki milyen csomaggal bukkan újra elő onnan, az más kérdés.

Mindenesetre felnőtt szemmel újra olvasva az életrajzokat és az életműveket, egészen döbbenetes szembesülni vele, hogy az irodalomtankönyvek hősei szinte végletekig traumatizált emberek (jelentős többségben férfiak). A szerelmes versek elvetélt feldolgozási kísérletek a gyerekkorban elszenvedett traumák feldolgozására, és ha valamit, akkor többségükben a szerelemre való képtelenség milliónyi árnyalatát tükrözik. Nem mellesleg egy olyan univerzumban, amiben azért evidensen a férfi a világ közepe, a nő idealizált szerelmes lehet vagy később esetleg szerető.

A szerzők életrajzát újra olvasva az egyetlen dolog, ami nem meglepő, az épp a többség magánéletét végigkísérő borzasztó hányattatás, ami azért is groteszk, mert a középiskolában azért megjelenik egy kispolgári elvárás, hogy rendes ember azért megnősül ám, és gyerekei születnek, jó-jó, hogy ilyen remek verseket írt, de hogy végül nem horgonyzott le senki mellett, az azért vérlázító.

És ebben a pontban találkozik a diákok jövendő életére vetített elvárás a tananyaggal: szenvedélybeteg, mélyen traumatizált férfiak megrendült magánéletére csodálkozunk rá, piedesztálra emeljük alkotásaikat (megérdemelten), ugyanakkor úgy teszünk, mintha ennek a szenvedésnek a művészetben kiteljesedő megélése a mindennapi élet szerves része lenne, és bármelyik diák az 1. c-ből majd ugyanilyen remekművekre lesz képes, simán, a kisujjából kirázva a remekbe szabott verseket, a józan életvitelt és a kispolgári életmódot egyaránt.

Ennél még eggyel szomorúbb, hogy az ilyen mély traumákból született művek elemzése és a mögöttük álló emberek életútja az egyetlen kapocs a mentálhigiénéhez, az önismerethez, a pszichológiához. Miközben nem mondatik ki, hogy nem ad érzelmi kiegyensúlyozottságot, ha valaki bekerül az irodalomkönyvbe, nem fogjuk jobban érezni magunkat attól, hogy híresek leszünk, ráadásul vakon átnézünk a szenvedélybeteg, adott esetben erőszakos, elköteleződésre képtelen, gyógyszer- vagy drogfüggő szerző által a környezetének okozott szenvedéseken. Jellemzően egy olyan világban, ahol a nőknek szakmája, saját keresete nem volt, tehát számunkra elképzelhetetlen módon ki voltak szolgáltatva házastársuknak vagy családjuknak.

Kopogtatás nélkül

Az irodalom így is számos funkciót betölt, de az önismerethez való kapcsolódás inkább egyfajta vágyakozással betöltött odafordulással jellemezhető. Mit tudunk valakiről, aki homoszexuális férfiként idealizált szerelmekhez írt verseket, de nem írhatott arról, hogy milyen megélni ezt az irányultságot, hogy az adott korban épp titkolóznia kellett, netán kényszerházasságot kötnie, hogy kitagadta-e a családja. Az ő életének nagy és feldolgozatlan kérdései ezek, és a kortársak az ezzel való küzdést látták a mindennapokban, az idealizált szerelmekhez ujjgyakorlatként kiröppenő versek csak egy külső homlokzat ívét rajzolták meg.

Mit tudunk valakiről, aki alkoholbeteg, aki szinte egész életét tudatmódosító szerek hatása alatt tölti, aki esetleg erőszakos is emiatt, nem tudja sem civil állását megtartani (ha van neki), sem pártfogói szimpátiáját megőrizni (ha van neki), sem a családját fenntartani (ha van neki). Leginkább pedig nem tudjuk, hogy miért lett alkoholbeteg, míg azt esetleg csak sejtjük az életútból, hogy nem sikerült úrrá lennie a betegségén.

Nem beszélünk arról, hogy költők és írók felesége (mély tisztelet a kivételnek), nem csak úgy véletlenül lesz ám az ember. A híres emberek akkor is épp olyan híres emberek voltak, mint ma, a kapcsolattal, a házassággal hírnév járt a feleségnek is, státusz és rang, de legalábbis valaki lett, és ezzel egy életre megkerülhette a kérdést, hogy kicsoda is ő valójában.

Kopogtatás nélkül

A kegytárgyak közelről nézve könnyek áztatta lomok, véres lomok, szenvedéstörténetek talizmánjai, amiktől szabadultak volna tulajdonosaik, és amiken megcsillan a transzcendencia érintése.

Amióta kimerészkedtem a szentélyből, és elkezdtem körbejárni a szentélyt körülölelő világot, még szebbnek látom őket, mert értékelem az erőt és a kitartást, amivel hőseink szenvedésüket viselték. De fontos különbség, hogy már nem ugyanazért szépek, mint középiskolásként.

A gimnáziumban mély érzelmi viharok szintetizált elemeiként tekintettem rájuk – ma már tudom, hogy mennyire sok trauma maradt (kellő önismeretanyag és terápia hiányában) még így is kimondatlan, és főleg feldolgozatlan. A transzcendensbe kapaszkodó, törpéknek is csak a bokájáig érő önbizalommal megáldott emberek nem kritika nélküli példaképek, hanem mélyen esendő emberek, akiknek gondolatai egyre határozottabban rajzolják ki a személyiségüket formáló, számukra is homályba burkolózó traumákat.

Senkit nem szeretnék kiiratni az irodalomkönyvből, épp ellenkezőleg: ezek a szenvedések megérdemelnének egy-egy fejezetet a szerzők életútjában. Nem azért, hogy jóvátételként kedveskedjünk nekik, hanem azért, mert egy másik tantárgy, a történelem sem tűnik úgy, hogy különösebben beteljesíti azon célját, hogy a múltunk megismeréséből majd tanulunk, okosabbak leszünk, és nem irtjuk ki egymást.

Az embert az érzései mozgatják, nem a történelem, és az érzéseivel egyedül az önismeret segítségével birkózhat meg, a változáshoz pedig a fájdalom fogja elvezetni. Ezért lenne rendkívül fontos, hogy valódi emberek valódi szenvedése jelenjen meg, ne egy idealizált ember dilemmái egy idealizált világban.

Az élet persze úgyis elhozza a kellő pofonokat és felismeréseket, de az önismeret lehetőségét ma még igen szűken mérik, pedig az lenne az igazságos, ha alanyi jogon járna.

Kopogtatás nélkül

…lett a cím, mert József Attila költészete elemi példája annak, hogy mennyire mást lát az ember néhány életre ébresztő pofon után a művekben. De

Kopogtatás nélkül

lett a cím azért is, mert az irodalomkönyvet is figyelmeztetés nélkül tolja az arcunkba az élet az iskolában, a gyerekkori traumákat is figyelmeztetés nélkül tolja az arcunkba az élet az életben, miközben az együttérzés, a tapintat egyértelmű jele lenne, ha időnként kopogtatnánk, hogy jövünk. Az viszont nem fog menni anélkül, hogy saját és szerzőink valós szenvedéseire rá ne néznénk. Utána már jobban észre fogjuk venni, hogy mikor lenne jó kopognunk.