Amiről nem beszélünk… (2.) – Puzzle

Csak akkor döbbentem rá, hogy mi történik, amikor a legutolsó darabot veszítettem el. Aztán persze kiderült, hogy nincsen ebben semmi különös, mindenki így van ezzel. Sőt, voltaképp szinte szükségszerű, hogy így formálódjon az élet, már amennyire egyáltalán formálódik.

Amíg a darabok többsége megvolt, addig semmitől nem zavartatva zajlott a folyamat. Nem is lett volna szabályos, ha bármi feltűnt volna. A vesztés folyamata maga egy egyensúlyi helyzet, ami ráadásul az emberek olyan mérhetetlenül nagy hányadával történik, hogy az a kivételes, ha valaki már nem vesztésben áll.

Gyötrelmessé akkor kezdett válni, amikor már kevesebb darab volt nálam. Amikor már kulcsdarabok hiányoztak, és ez a hiány nem a befejezetlen képek üres ásítozása volt, hanem a testből kitépett rész véres, élő utáni lüktetése, amely minden újabb vesztéssel egyre fokozódott. Akkor már halványan észleltem belőle valamit.

De még ekkor is lehetséges volt túllépni azon, hogy szinte már nincs is nálam semmi. Nem szoktunk gyötrelmekről beszélni, sem fájdalomról. A világunk jelentős része arra épül, hogy ezeket mind eltagadjuk. Mindig volt hova fordulni, hogy valami más ragadja meg a figyelmemet. A klasszikus függőségre nem fogékony, érdeklődő emberi agy számára nyitva álló menekülési útvonalak száma is végtelen. Mindig van egy újabb információ, tartalom vagy művészeti ág, amin tovább lehet indulni. Kifelé. Befelé. Csak minél messzebb önmagunktól.

Aztán egyszer csak világossá vált, ami a figyelmes szemlélő számára persze mindenkor egyértelmű (és a figyelmes szemlélő számára csak mindenkor van), hogy az élet szó szerint velem történik, és én úgy veszítettem el az utolsó darabjaimat, hogy észre se vettem. Ahogy mindenki teszi.

Egy hétfői napon engedtem el az utolsó darabot, és akkor derült ki, hogy voltak darabjaim. Akkor derült ki, hogy csak darabjaim voltak. Egy hétfői napon semmi más nem maradt abból a háromdimenziós hús-vér figurából, aki a számunkra érzékelhető jelenben mozog, mint a lelkünket a testhez csomózó ragasztó.

A ragasztónak pedig az a feladata, hogy összetartsa a darabokat. Amikor már semmit nem tud összetartani, mert minden darab megvált tőle, akkor a ragasztó maga kerül egy olyan funkcióvesztésbe, ami fejtetőre állítja a rendszert, és ez a borulás aztán átdöfi az összes dimenziót.

Az emberlétnek használati utasítással kellene kezdődnie.

– Vigyázat, törékeny! – írjuk a legkisebb porcelánfigurára is, amit akárhányszor újrateremtünk mi magunk, amíg a rendelkezésünkre áll anyag és kreativitás. Önmagunkról viszont lemarad a cetli. Az élet erősen korhatáros dolog, és semmi más, mi tesszük azzá.

Aztán valahogy mégis úgy alakul az emberi történetünk, hogy ott állunk, a darabjainkról lefoszlott nadrág üres zsebeivel, fogalmatlanul az életre és halálra, körülöttünk darabjainkkal. Tájkép csata után.

Ahogy a szétesésnek, úgy az összerakásnak is megvannak persze a maga törvényei. Nem beszélünk erről sem. A legközelebb a legtávolabbi darabjaink maradnak hozzánk. Kislábujjak, ujjpercek, szőrszálak (szőrszálakról sem beszélünk, nőként pláne) lesznek mellettünk. Ahogy messzebbre nézünk, bokák, csuklók, felismerhetetlen erek és csontok hevernek, arra várva, hogy felismerjük őket. Nagyobb részeinkért még ennél is messzebbre kell menni. Olyan messzeségbe, ahova eleinte el sem látunk (pláne a szemeink nélkül). Az utolsóként elhagyott szívünket fogjuk utoljára meglelni.

Eleinte nem fogjuk a darabjainkat felismerni.

Ez is a folyamat része. Nevet adni annak, amiből vagyunk.

Arról sem beszélünk, hogy mire mindent elveszítettünk, testünk minden darabja megmártózott abban a nagybetűs fájdalomban, ami annyira elviselhetetlen, hogy ezzel már-már önmagát oltja ki. Maximális szaturáció.

Az ember egy optimalizált rendszer.

A számára legnagyobb elviselhető fájdalmat minden ember megkapja. De nem ám valami gonoszságból. Épp ellenkezőleg. Fájdalom nélkül nem változunk, így csak a rendeltetésszerű működéshez szükséges üzemanyagot generáljuk magunknak (mikor mennyi jövedéki adóval megterhelve).

A kislábujjunk akkor válik újra a részünké, ha felismerjük azt a fájdalmat, amiben megmártózott. Ha szembenézünk vele, megismerjük minden egyes elemét, és így – most már tartósan – a részünkké válik. És így megy ez, testrészről testrészre.

Belebotlunk egy újabb elhagyott darabba, megvizsgáljuk, hogy milyen fájdalmat rejt magában, és ha a fájdalomnak nevet tudunk adni, akkor önmagunk újabb darabkáját is felismerjük.

A folyamat persze tökéletlen, és jól van ez így. Néha összevarrjuk a csípőnket a kislábujjunkkal, hajszál kerül a májunkba és a homlokunk a térdünkön landol, mert nem vizsgáltuk meg elég alaposan a fájdalmat, ami áthatja őket, és emiatt tévesen azonosítjuk az újabb darabkát.

Nem beszélünk arról sem, hogy amikor visszakapjuk a szemünket, akkor egyszerre mennyire bájosan humoros, ám egyben gyötrően küzdelmes szemüveget kapunk az életre.

A sok-sok elhagyott testrész a legrosszabb ZS-kategóriás horrorfilmek próbaverziójával vetekszik. Szinte mindenki vérzik. (Ha valaki nem bírja a vér látványát, akkor a szemét keresse meg utoljára.) Sokszor legszívesebben becsuknánk a szemünket, de felesleges. Az újonnan megismert szemünkkel befogadott látvány a szívünkre vésődik, nem a látóidegek közvetítik. Csukott szemmel, visszafojtott lélegzettel is ugyanazt fogjuk érzékelni már.

A mérhetetlen fájdalom felismeréséért időnként kárpótol a gyógyulásból fakadó mindennapok humora. Ahogy ismerkedünk a fájdalommal és a fogalmakkal, a darabok felismerése sokszor félresikerül, így aztán a körülöttünk élők a fejükön hordják a kezüket, a lábukon a veséjüket, és mennyi, de mennyi olyan nevenincs testrész jön szembe velünk, amelyről még a biológia előkészítősök sem hallottak soha.

Erről mind-mind nem beszélünk, pedig ha összeraktuk magunkat, akkor jön csak az igazán fontos rész.

És mindig, kivétel nélkül mindig szétesünk, amíg nem ismerjük fel helyesen darabjainkat. Hihetünk mást, hogyne, látszólag nem kerül semmibe. Aztán egyszer csak a fejünk tetejére varrjuk a lábunkat, és amikor elindulunk rajta, akkor nagyon fogunk csodálkozni, hogy miért látunk mindent tótágast. Az élet pedig minden egyes ilyen alkalommal szembe fog jönni velünk. Nem azért, mert gonosz, hanem mert ez az egyetlen módja, hogy figyelmeztessen rá, hogy nem a helyes úton járunk.

Arról sem beszélünk, hogy mindenki csak a saját darabjait szedheti össze (amennyire bármi is a sajátunk ezen a világon). A filmbéli szörnyekhez hasonló képződmények is tucatjával rohangálnak; emberek más emberek testrészeit magukra illesztve, ám valójában soha nem birtokolva, más fájdalmából építkezve formálják magukat, amíg végleg le nem szakad róluk az, ami nem az övék.

Erről mind-mind nem beszélünk, pedig ha többen tudatában lennénk ennek a folyamatnak, akkor annak látnánk a világot, ami. Nem terhelnénk fájdalomtól kivérző embertársainkat sem segítségkéréssel, sem a saját gondjainkkal. Nem súgnánk fülnek vélt epehólyagba szerelmes szavakat, nem nyúlnánk kéznek vélt bélszakaszok után. Nem borzolnánk össze bizalmas mosollyal hajkoronának vélt lépeket, nem akarnánk bepréselődni mások tagjait magával hurcoló embertársunk mellé, a magára aggatott testrészektől duzzadó ülésre, amit már sosem látunk ásítozóan üresnek, ha újra megtaláltuk a szemünket.

Attól, hogy nem beszélünk róla, ez mind így történik. Néha érezzük, ahogy megbök minket egy oda nem illő darab, ahogy az újabb puzzledarab elvesztése után jobban serken a másik vére, de az igazi felismerés mindaddig várat magára, amíg saját felépítésünk idegen marad a számunkra.

És hogy miért érdemes felismerni a fentieket? Mert aki szakszerűen összerakta magát, az szükségszerűen másképp lát. Ő pontosan tudja, hogy melyik testrészünket és fájdalmunkat hol tartjuk. Ő a térdünkön simítja meg a homlokunkat, amíg odavarrjuk, a bokánkba súgja a nevünket, amíg ott van a fülünk, és a vesénkre ragasztott hajunkat borzolja össze szeretetből. Az ő gyengéd figyelme az aktuális felépítésünknek szól, nem téveszt cél, látja a határokat, abban tud velünk lenni, amiben éppen vagyunk. Ez a gyengéd figyelem, a jelenben való együttlét a mi életünkben is csak akkor valósulhat meg, ha annak látunk mindenkit, ahogy épp eldobja vagy összerakja magát. Mert a bokánk nem hall, a térdünk nem annyira igényel simítást, mint a homlokunk, és a vesénk összeborzolása sem ugyanazt az érzetet kelti, mintha sikerül megtalálni a hajkoronát.

Arról nem beszélve, hogy ha nem rakjuk össze magunkat, akkor sosem tudjuk meg, hogy mi jön ezután…