Angyalszárnyak

Valamelyik nap most már biztosan meg fog történni.

Budapest arra ébredt, hogy valami furcsa viszketés lett úrrá a városon.

Vakaródzott a 4-6-os vezetője, de nem maradt el tőle a háta felé nyúlkálásban egyik utasa sem, ahogy egyre bizarrabb és kitekertebb pózokban várakoztak a felszállók is a megállókban. A zsebesek már-már szinte örültek, hogy végre felvirradt az ő napjuk, amikor a védekezés esélye nélkül csaphatnak le áldozataikra, csak épp az ő karjukat is a hátuk közepe felé csavarta valami varázsos erő.

És ahogy a budapestiek szeme egyre rémültebben próbált száznyolcvan fokos fordulattal a hátuk közepe felé fordulni, hogy megfejtsék a vakaródzás okát, nem észlelték, hogy a váratlan járvány messze a főváros határain túl is terjed.

A különleges jelenség dehogy korlátozódott csupán Budapestre! Ahogy a vakaródzó karok gyakorlatból kijött, zsibbadt kígyóként tekeregtek a munkában görnyedt hátak felé, úgy terjedt és csavarodott a viszketés szerte az országban.

Viszkettek a reggelijük felé hajoló óvodások, a játékukat kereső bölcsisek, vakarództak a gondozónők, a sofőrök, az irodába igyekvők, és – rémületes, de – a későn kelőket is felriasztotta a legyőzhetetlen, lapockáik közepéről kiinduló furcsa érzet.

A leleményesebbek gyorsan megkaparintottak egy útjukba kerülő kötőtűt, hogy azzal enyhítsék kínjaikat, és közben akaratlanul is újra a covid előírások szerinti távolságot vették fel embertársaiktól, hogy nehogy kiverjék a reményeik szerint megkönnyebbülést hozó vakaródzás közben valaki más szemét.

Reggel kilencre már üvöltöttek a digitális szöveg után az üresen ásítozó weboldalak, néma sikítófrász töltötte be a rádiósávokat, mert tartalom vagy hang, az nem jött sehonnan sem. Egyedül az élő közvetítésekkel foglalkozó honpolgárok tartottak ki kétségbeesett erőfeszítéssel korábban beállított webkameráik előtt, bár már rég nem bámulta őket senki, mert mindenki más is a háta közepét vakarta és tekintete is a váratlan kín forrása felé irányult minden más inger helyett.

Budapest szemei, a terek, épületekbe erőszakolt ablakok és ajtók döbbenten bámulták a kivételes állapotot, ahogy már senki sem mozdult, a város szokásos embertelen lüktetése lecsillapult, és a végtelen törekvés és akarás arra szűkült minden emberben, hogy csak szűnjön már meg a csillapíthatatlan, leküzdhetetlen, az emberlétet is korlátozó viszketés.

De persze nem teljesen ez történt – amíg nem ismerjük ki az univerzum szabályait, sosem az történik, amit várunk.

Az addigi semmilyen kínzáshoz sem hasonlítható viszketést az első tejfogak kibújására emlékeztető fájdalom váltotta fel, és minden egyes ember hátán vércseppek formálódtak.

A bőrt minden háton áttörte valami, még a viszketésnél is váratlanabb, egy olyan anyag, amit eddig a napig nem kapcsoltunk semmilyen testhez. Fehér volt, egyedül a színét ismertük fel korábban, a művészetek által elhozott intuitív megértéssel. Az anyagát nem, de leginkább azért, mert ilyen anyagot, amiben az emberi test emelkedéséhez szükséges energia ilyen kis területen ilyen mennyiségben tárolódik, nem ismertünk soha.

A vércseppekkel szennyezett hátakon utat törő anyag ereje olyan megsemmisítő volt, hogy a vakaródzó emberek minden mozgása megszűnt; a földhöz lapultak, megadták magukat a fájdalomnak, ahogy az anyag kibontakozott a hátukon.

Utólag úgy mesélte szinte mindenki, hogy úgy érezték, a váratlan történésektől és az anyag áttörésének erejével való küzdelmet feladva elaludtak, mert másképp nem tudtak volna megküzdeni azzal, hogy minden uralmukat elveszítették az egyetlen dolog felett, amiről azt hitték, hogy uralják.

És déli tizenkét órára Magyarországon minden egyes ember hátán – akár elaludt végül, akár nem – egy-egy pár angyalszárny nőtt.

Angyalszárny ékesítette a 4-6-os vezetőfülkéjének padlóján elterült villamosvezetőt, ahogy a villamosba szorult utasokat is. Angyalszárny volt minden egyes kisgyerek, fiatal, de a felnőttek és a nyugdíjasok hátán is minden egyéb különbözőségükre tekintet nélkül.

Lazább vállú embertársaink saját kezükkel hátranyúlva is meg tudták tapogatni a szárnyakat, míg mások sürgősen előkotorták a kamerafunkciót, hogy legalább a lapockák mellől kinyúló szárnyrészletüket lássák.

És akkor az angyalszárnyakkal felékesített tömegen szinte egyszerre ömlött el a kérdés, hogy vajon mit kell ezzel az új – talán nevezhetjük így – testrésszel csinálni?

A nap maga, mint időegység, már feladta, hogy az emberek valaha is még emlékezni fognak rá, hogy napokban is mérték az időt, és ő is teljes figyelmével az emberek elé tárult probléma felé fordult. Vajon mit lehet kezdeni fejenként egy-egy pár angyalszárnnyal?

A természetes sugallat azért persze a repülés volt. Ha egy szárny igazán szárny, akkor még csak magaslati helyre sem kell vergődni az új testrész kinövesztését átélt testet tovább mozgatva. Akkor sima, szó szerint föld szinti magasságból is hasíthatunk.

Az emberek így aztán továbbra is maradtak, ahol voltak, és a madarakéra emlékeztető mozdulatokkal verdesni kezdtek. Azonban hamar kiderült, hogy a kapcsolat a szárny és a tudat között messze nem olyan evidens, mint mondjuk a nyelvünk mozgatása. Az emberek csak verdestek és verdestek. Először csak a homlokukon folyt az izzadság a szokatlan koncentrációtól, majd a hátukon is csípni kezdte a kiváló testnedv a bőrt, de a hátuk közepére növesztett anyagot ez cseppet sem hatotta meg. A szárnyak mozdulatlanok maradtak.

Kifogott a szárny a néptáncosokon, a balerinákon, de még a légtornászokon is. Ők a védőháló fölött elrugaszkodva biztonságosabban próbálkozhattak, de minden egyes kísérlettel a hálóban landoltak, elvéve ezzel mások kedvét a hasonló irányú próbálkozástól.

Vergődve verdesett a teljes népesség, mintha összebeszéltek volna. Soha ennél fontosabb dolog nem történt az életükben, ebben szinte mindannyian teljesen biztosak voltak. Egy új emberi testrész…egy angyalszárny, és épp nálunk!…

…Az idő ösvényei néha keresztülhágnak egymáson, és még azokat is megviccelik, akik fentről néznek le rá. Az angyalszárnyak időtlen idők óta itt vannak velünk, mindannyiunk hátán, nem csupán a mi határainkon belül. Miután kinőttek, egy olyan régmúltban, amiben a 4-6-os villamos a Verne-féle fantázia terméke volt csupán, ráébredtünk arra is, hogy a legjobban azzal járunk, ha az angyalszárny anyaga tovább nemesedik, és beolvad a minket körülvevő láthatatlanba. És mindazok, akik tudják, hogy hogyan kell az angyalszárnyat megmozgatni, akik nem csak verdesnek, de szárnyalnak is velük, ők látják a szárnyakat mindannyiunk hátán. És mindenki, aki nem érezte még magán, ahogy a lapockája felé nyúlt, vagy nem észlelte máson a szárnyakat, legbelül tudja, hogy ott egyszer valaminek ki kell nőnie, hogy valami történni fog, mert ez az emberlét egyetlen értelme.

Valamelyik nap most már biztosan meg fog történni.