Futólépésben

A futás úgy érkezett meg az életembe, ahogy talán csak a legelszántabb életmódváltó emberekhez: lépésben. Sőt, néha annyira lassan haladva, hogy az volt az érzésem, hogy hátramenetbe fordult a viszonyunk, és bár még előrefelé sem nagyon tudok futni, de a fordított irányba történő haladást valahogy titokban tökéletesen elsajátítottam.

Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, utolsó éves gimnazista, amikor úgy éreztem, hogy azért van valami a testnevelés tanárnőnk azon meglátásában, hogy a Cooper-teszt ötös szintjének lefutása nem valami csoda kellene, hogy legyen a tanulók életében, hanem akár naponta is futhatnánk tizenkét percet, de legalábbis hetente többször, és akkor könnyedén kiráznánk a kisujjunkból. Talán az ötös szintet is, de a tizenkét percen át történő futást mindenképp.

A Cooper-teszt számomra minden évben kihívás volt. (A legnagyobb abban az évben, amikor egy lábtörés után egész tanévre felmentést kaptam testnevelésből. Abban az évben – akkori gondolkodásom szerint értelemszerűen – rajthoz se álltam. A felmentés eredményeként soha nem tanultam meg felülről szerválni röplabdában, ami annak az évnek a tananyaga volt – több más készség mellett –; a futással szerencsére nem romlott meg azért ennyire drasztikusan a viszonyom.) A teszt azonban mindig valami ocsmány dátum volt a naptárban, amiről tudtuk, hogy bármit is teszünk, el fog érkezni, és úgy éreztem, hogy semmit nem tudok tenni azért, hogy kevésbé legyen durva élmény.

Az utolsó tanévben aztán próbára tettem a javaslatot. És mivel semmilyen futómúltam nem volt, úgy kezdtem, ahogy csak az igazán kezdők szoktak. Egy barátnővel kiegészülve (hogy legyen motiváció egyáltalán elkezdeni az egészet), szó szerint lámpaoszloptól lámpaoszlopig futottunk, mérlegelve, hogy a szúró fájdalom vajon meg fog-e jelenni az oldalunkban, vagy még a következő lámpaoszlop azért belefér.

A csepeli lámpaoszlopok azért nincsenek olyan messzire egymástól, nem fejlesztett semmi szembeötlőt az áramszolgáltató, ma is rájuk lehet pillantani a csepeli temető felé közlekedve. Így futottunk mi, nagyjából talán kereken kettő, azaz kettő perccel kezdve, ebbe a hatalmas távba is gyakran belesétálva, de a zsigereinkben érezve, hogy az életmódunk végleg megváltozott.

És a mondás, hogy a változás kis lépésekkel kezdődik, az esetemben tényleg igaznak bizonyult. A futás – bár a lefutott távok sokáig megmaradtak a Cooper-teszt ötös szintjének távját nagyjából kitevő 2 kilométer és 5 kilométer között – egy állandó tényezővé vált az életemben.

Az induláshoz biztosan kellett alázat és humorérzék. Azért tizennyolc évesen is érzi az ember lánya, hogy két perc futás egyszerűen nem lehet ennyire leterhelő. 2000 körül még nem volt Facebook, meg egyébként is valahogy nagyobb becsben őrizték az emberek a magánéletüket, így aztán nem publikáltunk az életmódváltásunkról semmit (nem is lett volna hol), nem is nagyon beszéltünk róla, egyszerűen csak csináltuk (a Nike teljes marketingtervét így egy-, azaz kétszemélyben megvalósítva).

A magyar tömegfutó élet közben nagyon szépen felfejlődött, edzéstervek váltak elérhetővé, a nagyobb nyilvánosságot is elérő egészségügyi kockázatok miatt többet hallottunk pulzuskontrollról, ruházatról és légzésről.

A futás és pozitív hozadékai azután egy műtét kapcsán kerültek olyan érdekes fénytörésbe az életemben, ami ezt az írást is inspirálta. Már a maratonfutás után, és a félmaratonos korszakom zárását követően bevállaltam egy lézeres visszérműtétet. Az előkészítő szakaszban egy nyitott ajtó nyomán előre hallhattam, hogy az átlag magyar ember számára az alábbi, műtétet követő kímélet van elrendelve: hat hétig semmi megerőltetés, semmi sport. Ebben az időszakban heti hat-nyolc alkalommal sportoltam, főleg jógáztam (ászanáztam), futottam, lelkesen zumbáztam. Ennek megfelelően rendesen kikerekedett a szemem, ahogy a doktornő egy mondattal látszólag – ha csak ideiglenesen is, de – elvágta az életem egyik ilyen fontos részét.

Aztán amikor én is sorra kerültem, és átbeszéltük a műtét és a felépülés menetét, lélegzet visszafojtva feltettem a nagy kérdést, hogy ez a sok-sok hét, ez ugye csak vicc? Addigra már eleget tudott rólam a doktornő ahhoz, hogy értse, én nem a műtét miatt és után szeretnék elkezdeni sportolni, így gyorsan át is beszéltük a lehetőségeket, miszerint a műtét másnapján a saját lábamon jöhetek vissza a kötözésre, utána már sétálhatok, vasárnap pedig elmehetek egy rövidet (jelzem: ez akkor 10-15 perc volt) futni, hétfőn pedig részt vehetek a zumbaórán, csak a jógával kellett kicsit hosszabban várni.

A műtét utáni edzéstervemet aztán az élet alakította, még pedig elég dinamikusan. A kötözésre a saját lábamon mentem, az azt követő napon azonban egy baráti találkozóra terveztem eljutni. Viszont valami leállás volt a BKV járatainál, így a napot több, mint tíz kilométer lesétálásával zártam. Vasárnap tényleg futottam 10-15 percet, hétfőn pedig kedves zumbaoktatóm drukkolhatott értem, ahogy nagyjából harminc százalékos erőbedobással, de próbáltam leutánozni a különböző lépéseket az órán, és ragaszkodtam hozzá, hogy nekem ez jobb, mintha otthon ülnék. Mire a jógamatracra visszatérhettem, már nem is emlékeztem a műtét utáni regeneráció egy másik meghatározó pillanatára.

Amikor ugyanis a műtét másnapján elindultam a kötözésre, kénytelen voltam számot vetni a valósággal. A műtött lábam még teljesen fel volt dagadva, a kompressziós harisnya cseréje egy fél életnek tűnt. Az igazi sokk azonban akkor ért, amikor csigatempóban elkúsztam a Tétényi útig, hogy a zebrán átkelve lejussak a négyes metróhoz. A zebránál legalább egy ember állt rajtam kívül: egy idős néni járókerettel. Sejthetitek, hogy mi történt. A lámpa zöldre váltott. Elindult a néni, megszokva, hogy mindig, kivétel nélkül ő az utolsó. És elindultam mellette én, maraton, félmaratonok, sokféle jógaóra, zumba…és a néni gyorsabb volt nálam. Nem kicsit, hanem annyira, hogy valószínűleg át se értem a zöld lámpa ideje alatt. A néni nagyjából triplán lehagyott. Az ő napját biztosan nagyon feldobtam, de ettől a rendkívüli élménytől az enyém is sokkal vidámabban alakult.

Az én állapotom csak ideiglenes volt, az övé valószínűleg nem. Csendben elöntött a hála, hogy én még újrakezdhetem, ha kell, villanyoszloptól villanyoszlopig, Csepelen, vagy máshol. És lélekben is nagyon formáló volt átélni, hogy lassúságomban szinte az életnél is lassabban haladtam (legalábbis akkor úgy éreztem).

A zebrán vánszorgó Abigél már a tanév legelső napján eldobta volna a mankót, hogy beálljon „tesizni” hatodikban, de mint látszik, szerencsére egész sokáig nem késő megváltoztatni a hozzáállásunkat.

Manapság újra futok. Csendben, jókedvvel, olyan távon, amire igényem van. Ez sokszor nem több, mint pár csepeli villanyoszlopnyi távolság. A körülöttem futók többsége leelőz, bár azért van, akit én hagyok le. Többségük névlegesen még a saját nagy versenyei előtt áll, a gyakorlatban azonban most hasít igazán a pályán. Most formálódik bennük, hogy magukra figyelnek, vagy még másokra. Hogy ha másokra, akkor mit gondolnak a náluk kevesebbet, lassabban futókról, és a náluk is gyorsabban hasító és több kilométert teljesítőkről. Minden lépéssel a cél felé tartanak, amiről most még talán azt hiszik, hogy az első tíz kilométeres célba érés az, vagy a félmaraton, netán egy maraton, vagy egyszer majd ultrázni fognak. Miközben talán a legtöbb haszna akkor lesz a sok edzésnek, ha műtét után még dagadt lábbal, a zebrán minden lépésért megküzdve is el tudják fogadni, hogy akkor éppen mi az aktuális helyzet, és erőt tudnak meríteni a következő lépéshez magukban. Az életben ugyanis sokkal nehezebb lépéseket kell megtennünk, mint egy maratoni táv első vagy utolsó méterein.