Az igazi kérdés

Önmagamnak írok. És aki ezt érti, aki ezt igazán érti, az mindent ért.

Egy olyan világban, amiben sokasodik, és lassan határok nélkül hömpölyög a szavakkal már leírhatatlan fájdalom és a kimondhatatlan szenvedés, mindenki a megértésének megfelelően kerül meghasonlottságba. Minden egyre metszőbb erővel a lelkünkbe hasító esemény révén egyre több kérdés merül fel bennünk. Lelkünk minden rezdülését visszaadó, a világról szerzett tudásunk és megértésünk minden árnyalatát összefogó kérdések ezek.

A meghasonlottság azután ott kezdődik, amikor a már elvégzett belső lelki munkánkhoz képest mindig a lehető  őszintébben feltesszük magunknak ezeket a legbelső lényegünkből fakadó kérdéseket, és elkezdjük megkeresni a világlátásunk és úgy általában a világ által felkínált válaszokat.

Sorsunk pedig annak megfelelően formálódik majd, hogy kérdéseink olyan erővel húznak-e valamely, a világ által készként tálalt válasz felé, amelynek vonzásából nem tudunk kitérni, vagy megteremtődött a lelkünkben annak szabadsága, hogy emlékezzünk rá, hogy mik azok a kérdések, amikre valójában sehonnan nem kaptunk választ.

Felnövekedésünk annak története, hogy a körülöttünk élők megtanítják, hogy mit értettek meg világunkból és sorsunkból. Ez a tanítás pedig társadalmunkban egy alapvetően kifelé irányuló tanítás. Olyan lelkesen magoltatjuk különböző tantárgyak örve alatt, hogy milyen színek, szagok és formák népesítik be körülöttünk a teret, és hogy mi történt velük az ember által krónikásként széljegyzetelt időn belül, mintha a tankönyvek végén, mint a slusszpoén, ott lenne a válasz a minden ember belsejét marcangoló kérdésre, hogy mi is az élet értelme, és mi a halál.

Aztán ott vannak a részkérdések, hogy voltaképp mi is a sors, az idő, miért alakul úgy az ember által jegyzett történelem, ahogy, és aki elhiszi, hogy ezekre odakint van a válasz, az egész életét a feléje csápként nyúló válaszokat szétszálazva töltheti, hogy a kibogozott szálakat egyensúlyozva ugyanúgy hasra essen önmagában, mintha összegabalyodva hagyta volna az érdeklődését és reménykedését felkeltő információhalmazt.

Akinek odaadjuk a kíváncsiságunkat és érdeklődésünket, annak hatalmat adunk a lelkünk felett. Éppen ezért egyedül a bennünk felmerülő kérdések igazán fontosak, hiszen azok határozzák meg, hogy merre fordul majd a figyelmünk. Aki nem feledi, hogy mi az igazi kérdés, azt bármilyen egyéb előkérdések is tépik a lelkét, tovább fogja vinni belső meggyőződése, amíg nem kap arra is választ.

Egyéni szabadságunk, hogy kinek a lelkében milyen kérdés merül fel. Az igazi kérdésre kapott igazi válasz a teljes szabadság, amiben lehetséges elfogadni és szeretni az összes, az igazi kérdésig felmerült kérdést, mint magát az utat, és az összes, a szabadságig megélt meghasonlott állapotot, amelyekben valamelyik külső választ éljük meg és hirdetjük igazságként.

Az igazság nem szorul ránk, és nem szorul védelemre sem. Mindenhol ott van, nem kell feljegyezni se kőtáblákra, se a felhőbe, minden paramétere különbözik az általunk megismerni vélt világ paramétereitől, semmilyen hatalmunk nincsen felette. Megismerésének szabályai a természetéből következnek, és mindenki számára megismerhető, aki felismeri a természetét.

Bizonyos – látszólag esetleges körülményektől függően – eldönthetjük, hogy mivel töltjük azt, amire a nekünk adatott időként gondolunk. De amíg nem tudjuk meg, hogy mi az élet értelme, és mi a halál, addig akármilyen erővel is tagadjuk annak fontosságát, hogy nincsen válaszunk, ez a kérdés lesz az utolsó, amit felteszünk majd. És ennek a tudata a nemtudásunkkal arányosan az ember által elképzelt pokol minden tüzével marja lelkünket – nem a halálunk után, hanem életünkben.

Ragaszkodjunk a kérdéseinkhez és a kételyeinkhez! Ők a legjobb barátaink, ők a víz, amiben tisztára moshatjuk magunkat, ők az erő, amely által az előkérdések fájdalmában megsemmisülő lelkünk végtelenszer újraformálódhat, hogy végül már senki ne vehesse el tőlünk az igazi kérdést.