Élet-ciklus

Gyerekkoromban több mardosó kérdés is gyötört, amire végül (az élet mégiscsak szép) felnőttként aztán választ is kaptam.

A legérthetetlenebb és felfoghatatlanabb otthoni intelmek egyike a szemetes megközelítésénél hangzott el szinte minden alkalommal (mínusz zsepi kidobás), miszerint mennyi pénzt dobok ki már megint. Mármint én. Akinek a kezében valami túl későn használatba vett, elrohadt, penészes, esetleg nem tetsző, megunt dolog volt. Ami egyértelműen a kukába való. (A 80-as években még nem az a világ volt, amikor az ember tömegével hajigált volna ki bármit.) Akárhogy is néztem, az én kezemben egy tárgy volt, nem pedig pénz. Hülye lettem volna pénzt kidobni! Miért mondják azt a felnőttek, hogy pénzt dobok ki? Nem értettem.

Hasonló misztikum övezte azokat a titokzatos afrikai gyerekeket, akik miattam éheznek, mi több, halnak éhen, ha nem eszem meg az utolsó falatot (esetleg az elém tett étel harmadát-negyedét – kisétkű gyermek voltam). Annyira furdalt a kíváncsiság, egész kicsi koromtól. Mármint, hogy hol van Afrika (ezt azért relatíve hamar megtudtam), hol vannak azok a titokzatos afrikai gyerekek, és mégis mi a közvetlen kapocs az én aznapi ebédem maradványa és az ő éhenhalásuk között, pláne ha sok ezer kilométer választ el minket egymástól? Ha rákérdeztem, jött a generációk gyermekkorát megkeserítő „lepattintós” válasz, miszerint én még kicsi vagyok, én ezt nem értem, esetleg ne tereljem el a témát, vagy esetleg beleállva a kérdésbe megtudtam, hogy ha az én asztalomra került ételt nem eszem meg, attól valakinek nem kerül az asztalára az az étel, ami már hozzám került, és ezért hal éhen. De ugye nem én találtam ki az aznapi ebédet, és sajnos arra sem sikerült sem bombabiztos, de még közelítő módszert sem kidolgozni, hogy hogyan tudnám megértetni az engem ellátó felnőttekkel, hogy milyen mennyiségű ételre van valójában szükségem, így aztán ha a homály esetleg kicsit oldódott is, az értetlenség, hogy ha én olyan mennyiségű ételt eszem meg, amitől rosszul leszek, az mást hogyan mentene meg az éhhaláltól több ezer kilométerre tőlem (akit szintén hasonló felnőttek látnak el), az továbbra is velem maradt. Pedig nagyon szerettem volna közvetlenül teleportálni a maradékot Afrikába.

A két fenti történetben természetesen a láthatatlan elem a közös. A szemetesnél részben a pénz, jelen dimenziónk valutája, értékmérője, materiális létforrása. Másrészt pedig, ahogy az éhenhaló afrikai gyerekeknél, úgy a szemetesnél sem látható már a globálissá nőtt kereskedelmi körforgás. Nem látom, hogyan kerül a banán az asztalomra, ahogy valójában arról is csak halvány sejtelmem van, hogy hova kerül a szemetesbe dobott banánhéj a társasházi szemetesből. Kertesházban komposztálók előnyben, ők a körforgás részei. Szó szerinti talajvesztettségünket jelzi, hogy nem tudjuk, hogy mi honnan érkezik hozzánk, hova tűnik el, és milyen hatással van a környezetünkre. Ahogy arról is vajmi kevés fogalmunk van, hogy mindez a sok NEMTUDÁS milyen hatással van a lelkünkre.

Felnőttkorban (persze kinek mikor) pedig néha válaszok érkeznek el hozzánk, amik kapcsán nekünk kell megtalálni a megfelelő kérdéseket. Van egy másik láthatatlan és egy látható körforgás is az életünkben. Látszólag megszületünk, élünk, majd meghalunk, és életünknek egyre hajszálvékonyabb része szól arról, hogy azzal foglalkozunk, hogy mi ez az egész. A NASA próbál embert juttatni a Marsra, a fizikusok és a filozófusok foglalkoznak az idő kérdésével, de közben többen néznek sorozatokat, mint ahányan csak egy percet szánnak naponta erre a kérdésre. Itt van valami, konkrétan mi, ami eltűnik, és nem hogy nem ez a központi kérdés, de még farvizen is ritkán tesszük fel.

És itt van a látható oldal, amikor meghalunk. Mi eltűnünk, a tárgyaink pedig itt maradnak. És amikor eltűnik valaki az életünkből, egy egész háztartás elnéptelenedik, akkor talán itt a szembenézés ideje. Mert mi itt – egyelőre még – olyan jól élünk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy gyűjtögessünk. És ezen nem csak a patológiás gyűjtögetést értem, hanem azt, hogy az értékrendünk valami olyasmi mentén alakul, hogy keress fiam minél több pénzt, amiből aztán vedd meg, amire szükséged van. Vedd meg, birtokold, tedd a magadévá. Pedig nem viheted el. Tuti fixen itt marad minden. És amikor mi kikacsintunk egy másik dimenzióba, nem évtizedekre tervezett, konkrét szaki keze munkájához köthető tárgyak maradnak utánunk (ennek megfelelően magas pénzbeli értékkel), hanem olyan „teljes” háztartások, amiben minden is van, hogy ha ilyen vagy olyan konyha elvei szerint szeretnénk főzni, akkor az is legyen, nekünk, konkrétan, hogy ha valamit megnéznénk, a kezünkbe fognánk, használnánk, akkor ne kelljen várni, kölcsönkérni, utánajárni, hanem legyen minden, de azonnal.

Nem méri senki (legalábbis nem tudok róla), de mindössze két generáció alatt exponenciálisan nőtt a fogyasztói társadalom révén az általunk (személyenként) birtokolt tárgyak mértéke, aminek a körforgásáról egyelőre egy igen szűk réteg gondolkodik csak. Néha. Jobb napokon. Tisztelet a kivételnek.

Pedig érdemes lenne számolni. Immáron nyolcmilliárdan vagyunk. Ha mind a nyolcmilliárd embernek annyi földi java lenne, mint konkrétan nekem – vagy a kedves olvasónak – van most (nem amennyit szeretne, ha megnyeri a lottót, hanem amennyi most van), hova fogunk mi elférni a Földön? A Holdra? Mármint úgy, hogy még a minket éltető erőforrásokból is maradjon valami.

És mindenki, aki számolt fel háztartást elhunyt után tudja, hogy az elhunyt tényleg nincsen ott ebben a dimenzióban érzékelhető paraméterekkel, viszont az összes háztartási kellék, az összes megőrzött sajtcetli minden egyes ember után tényleg teljes fizikai valójában ott marad. Utánunk is ott fog maradni, ne legyen kétségünk. Mi, “túlélők” elhelyezzük a tárgyakat legjobb tudásunk és értékrendünk szerint, amennyire lehet betagozva a körforgásba. Aminek sem az elejét, sem a végét nem látjuk. Se a láthatónak, se a láthatatlannak. Szép kilátások.

Mit szeretnék karácsonyra? Hogy gondolkodjunk együtt ezen (is). Láthatatlan ajándék, de talán többet ad, mint bármi kézzel fogható, ami a fa alá kerül. És aminek a sorsáról egyszer valakinek, aki utánunk rendet rak, garantáltan gondoskodnia kell.

(eredetileg közzétéve 2022. december 3. napján Facebookon)