Az igazi ajándék

Mi történik valójában?

A karácsony a fogyasztói társadalom diadalünnepévé vált. És csak mi állíthatjuk meg. Együtt.

Gyerekkoromban szerettem a karácsonyt. Még időnként egész tisztességes mennyiségű hó esett, a sötétben fehér mesevilággá változott a lakótelep, és vártuk azt a csodás időszakot, amikor beköltözik egy igazi élő fa a lakásba, ami kétszer-háromszor akkora, mint mi, gyönyörűen fel van díszítve, és hirtelen minden étkezés lakomává válik, sok-sok édességgel. Átjönnek a rokonok is persze, a karácsonyfa alatt pedig valami nagyobb értékű, egész évben vágyott játékot találhatunk, amivel aztán a lefekvési időt meghaladóan is végtelen gyönyörűséggel játszhatunk.

Fogyasztói oldalról a karácsonynak a nyolcvanas években még volt valami minimális értelme – a mostani árubőséghez képest messze nem volt minden kapható, és tényleg csak a legnagyobb ünnepekkor kaptunk nagyobb értékű játékot vagy holmit ajándékba. Az év közben kinézett és vágyott összes többi játék ott maradt a helyén a kirakatban, és a végtelenségig el lehetett rajta meditálni, hogy mennyivel boldogabbak lennénk, ha az is a miénk lenne, ha az egész játékbolt a miénk lenne, ha soha többet nem lenne semmilyen anyagi gondunk. A karácsony minden évben menetrendszerűen elérkezett, hó egyre kevesebb hullott, az anyagi helyzetünk változatlan volt, örültünk a kinézett, hónapokig várt ajándéknak, és a fa alatt nem is jutott eszünkbe, hogy mennyi minden mást kívántunk még meg év közben, amiket aztán sosem birtokoltunk.

Nagy ajándék igazán vágyni valamire.

Az életszínvonalunk az ételek tekintetében a kilencvenes években és az ezredforduló után javuló pályára állt. Hirtelen már volt minden a boltokban, a tömegek számára is elérhetően, és az ünnepi étkezési mámor nem is olyan egyszerű választási lehetőségekre szűkült le: miből álljon a lakoma? Zselés szaloncukor vagy a háromféle csokis legyen? Ilyen égősor díszítse a fát, vagy amolyan?

Beköszöntött a bőség kora.

Ezzel párhuzamosan felnőttünk, és saját keresettel, saját háztartással az ajándékozás a Jézuskával/angyalkákkal való találkozás helyett egy egyre kétségbeesettebb gondolatolvasási kísérletté vált. Igazán csak egy-két ember áll hozzánk annyira közel, hogy nagyjából biztosan tudjuk, hogy vágyik is valamire, amit még nem vett meg magának.

Családok, barátok és tömegek kezdték, kezdik érzékelni, hogy nincs ez így rendjén. Elkezdődtek a családi húzások, divatba jött a nemajándékozás, a felesleges bolondságok ajándékozása (ami aztán végképp a konzumidióta viselkedés csimborasszója), de érdemi változás még mindig nem következett be.

Decemberben megtelnek az online és a fizikai térben létező boltok, mi pedig utolsó lendületünkkel megpróbáljuk újra- és újra megteremteni azokat a gyerekkori csodákat, amikor úgy éreztük, hogy a szüleink, a rokonaink szinte istenek, és minden álmunk valóra válhat.

Minden álmunk valóra válhat, csak épp teljes tévedésben vagyunk afelől, hogy mik az álmaink, és nagyvonalúan átnézünk azon is, hogy a valóság, ami valóra válik most is, ebben a pillanatban is ebben a dimenzióban, az az álmainkat tükrözi vissza. Az álmainkat, amelyeket nem módosítottunk.

Nem számoltunk el vele, hogy a karácsonyfa nem a tömegek kiváltsága volt, hanem a gazdagoké és befolyásosoké. Nem mértük fel, hogy milyen típusú növényzet milyen teret foglal el a Földön, és hogy ha minden otthonba egy kivágott fa kerül, az egy iparágat hoz létre annak minden következményével. Ürge-Vorsatz Diána idei nyilatkozatában arra biztat, hogy minél nagyobb vágott fenyőt vegyünk, mert ezzel legalább a fenyőfa-termelést támogatjuk, és nem olyasmire költjük el a pénzünket, ami tovább rombolja a klímát. Mert szerinte biztosan elköltjük. Szerintem meg nem.

Aki így gondolkodik rólunk, az belenyugszik, hogy mi már csak konzumidióták maradunk, hogy soha semmi nem fog változni, miközben a változás állandó. Az nem találkozik emberekkel, akik eldöntötték, hogy adott esetben tényleg nem költenek pénzen megvehető ajándékra, mert belátják, hogy nem ettől ünnep az ünnep.

Ha pedig muszáj, akkor nagyon sok más, a klíma tekintetében semleges, vagy azt építő szolgáltatásra is költhetünk, és épp az lenne a jelenlegi társadalom feladata, hogy tudatosítsuk, hogy milyen ilyen szolgáltatások és termékek léteznek ebben a körben. Mert ez a jövőnk záloga ezen a Földön (és erről is nyilatkozott korábban ugyanő).

Nem számoltunk el vele, hogy egy olyan jóléti társadalomban, ahol a bőség okán szinte lehetetlen bármilyen tárgyra vágyni, az ajándékozás teljesen felesleges lett. Az ünnep fénye nem csak azért kopik meg tömegek számára, mert már nem havazik, vagy mert nem tudják reprodukálni a gyerekkori ízeket.

Gyerekként nem volt pénzünk, pláne rendelkezési jogunk pénz felett. Ez esett a varázslatok birodalmába, amit a felnőttek uraltak. Felnőttként más válik értékessé. Az idő maga. A testi és főleg a lelki jóllét. Az emberi kapcsolataink minősége. Barátok, akik már nem adnak tizedik felesleges divatos karácsonyi gyertyát ajándékba, de akikre kérdés nélkül számíthatunk a bajban. Ismerősök és ismeretlenek, akik segítő kezet nyújtanak felénk, ha szükség van rá, akik együtt nevetnek és együtt sírnak velünk, mert ez adja igazán az emberi minőségünket.

Az efölötti uralom pedig nem csak a mi kezünkben van. Egy része azonban igen. Ez a saját önismeretünk, felelősségvállalásunk a saját érzelmi életünkért és jólétünkért. Az önismeret egy hosszú, és rögös út. Általában valóban pénz-, és időigényes is. Áldozni kell rá. Ettől leszünk boldogok, boldogabbak. Nem azonnal. Sőt, útközben azt is megtanuljuk, hogy rendben van rosszul érezni magunkat. Megtanuljuk felismerni a negatív érzéseinket, és azt is, hogy milyen fontos barátaink is igazából, milyen útmutatók ők a saját belső útvesztőnkben.

A karácsony – borzasztó sematikusan – a szeretet ünnepe. Szeretetből mai világunkban sajnos elég nagy hiány van. Kedves olvasó, aki eljutottál idáig, arra hívlak meg, hogy azt ajándékozz (magadnak és másoknak), amiből hiány van! Mert attól egészen biztosan nem lesz semmi sem jobb, hogy belefulladunk abba, amiből ilyen bőség van, és amivel emiatt semmit nem tudunk kezdeni.

Döntsd el, hogy áldozol magadra, és felesleges ajándékok helyett (akár másoknak, akár magadnak), a saját lelki jóllétedre költesz. Ezzel – hidd el – ahogy kicsit jobban tisztába jössz magaddal – megajándékozol másokat is. Őket is jobban fogod tudni szeretni, ahogy jobban elfogadod és szereted saját magadat.

És ha adsz másoknak, vizsgáld meg, hogy mi az a pénzbe nem kerülő dolog, amiből a másik életében hiány van. Adj neki figyelmet. Adj neki csendet. Adj neki ölelést. Jobban belegondolva gyerekkorunkban is erre vágytunk igazán. Nem azért vagyunk együtt az ünnepeinken, hogy a bőségnek valamilyen torz mámorát éljük meg, étel-, ital-, és ajándékhalmokba fulladva. Egymásért vagyunk együtt, és egymást megbecsülve, egymással összekapcsolódva felemelkedhetünk az ünnep valódi fényéhez.

(eredetileg közzétéve 2022. december 23. napján Facebookon)