Mű-alkotás

A lisszaboni Museu Nacional de Arte Antiga állandó kiállításának művészettörténeti értékéről lehet vitatkozni, az azonban kétségtelen, hogy a műélvezet olyan aspektusait nyitja meg a látogató számára, ami patinásabb helyeken legfeljebb valami láthatatlan sávban csillan meg az érdeklődők előtt, hogy aztán egy-egy nemzetközi hírű alkotás renoméja rögtön el is terelje a figyelmet a lehetőségről.

A belépőt ebbe a sávba számomra Pieter Coecke van Aelst magyarul nagyjából A leszállás a keresztről című triptichonjának a jobb szárnyán található ábrázolás jelentette. (A teljes eredetit itt tudjátok megnézni a képernyő előtt: https://commons.wikimedia.org/…/File:Pieter_Coecke_van… )

A szárny felső részén felhők feletti, mennybéli jelenet látható, míg az alsó részen egy katonát látunk, amint éppen rálép egy másik, már a földön fekvő katona legnemesebb testrészére. A fekvő katona nadrágja rózsaszín, a felső öltözete szürke, a rálépő katonáé meglepően harmonikus aszimmetriában pont fordítva. A testrészek aránya, a fejek szöge épp annyira mond ellent a biológia szabályainak, hogy ha lehet még jobban magukra vonják a figyelmet.

A kép abba a váratlan helyzetbe hozza a látogatót, hogy a szokatlan témaválasztás miatt szeretné a képnek szentelni a figyelmét, ugyanakkor nem lehet nem engedni a nagyon emberi és zsigeri reakciónak, hogy szinte rögtön félrenézünk.

Ez az elkerülhetetlen félrenézés azért különösen érdekes, mert egy festő célja általánosságban mégis csak az, hogy minél többen tekintsék meg a képét, minél többen fedezzék fel benne az alkotás magas minőségét, hogy elnyerhesse a műremek státuszt.

Az 1500-as években ugyan milyen eséllyel indult egy mű, ami olyan szintjét ábrázolja az erőszaknak, amiről az ember automatikusan elkapja a szemét, mert szinte szó szerint átütő a látvány? És ne feledjük, se kamerafunkció, se mobiltelefon nem létezett, maga a festmény volt a leggyorsabb terjesztési módja a képeknek.

Ahogy vissza-visszapillantunk a szárny alsó részére, az alakok arckifejezése végül hasonlóan tompítja a kép által keltett összbenyomást, mint ahogy a testarányok finom furcsasága is tette azt első pillantásra. A megtaposott testrészű férfi arcát még nem tölti el a mérhetetlen fájdalom, nem torzítja elképzelhetetlen grimaszba a megtaposás megsemmisítő ereje. A már teljesen a földre került katona mellette a fejét fogja fél kézzel, de inkább olyan arckifejezéssel, mint aki egy enyhe fejfájás közeledtét érzi, nem az agyontaposás lehetőségével szembesülő végtelen rettegéssel.

És a látogatóban lassan, de biztosan megérik a gondolat, hogy a taposó katona mozdulata egyelőre csak neki fáj, a kép az erőkifejtés előtti utolsó pillanatban történik, ám a szemlélőben mégis óhatatlanul ugyanazt a reakciót váltja ki, mintha már nem is evilági kínok mardosnák a megtaposott katona arcát.

A fájdalom megélésében segít, hogy voltaképp hiányzik a narratíva. A triptichon jobb szárnyának az aljában szentektől, Jézustól, más híres bibliai és történelmi alakoktól is kicsit elvonatkoztathatunk. A kép nem a már ismert, és valamilyen képzettársításokat magukhoz vonzó alakok fájdalmát jeleníti meg, hanem közvetlenül, nyersen, magát a fájdalmat, a fájdalom fogalmát. És így talán könnyebb átélni. Ez a fájdalom ugyanis kétségtelenül bennünk jön létre, és ezáltal nem egy, a kissé szabálytalan kép előtt átélt, ám a múzeumban hagyott érzés lesz, hanem valami jó értelemben vett tulajdonosi szerkezettel belénk kapaszkodva egyenesen a miénk.

PS: Nagyon kíváncsi voltam, hogy ki ez a festő, aki napokat vagy talán heteket töltött egy ilyen jelenet megfestésével, íme a válasz: Pieter Coecke van Aelst kétszer nősült és volt még egy élettársa, akitől gyermeke született. Negyvennyolc évet élt. Életrajzából az is kiderül, hogy az egyik lánya id. Pieter Brueghel felesége lett.