Megálló

A Bikás Parknál egy percnél is kevesebb idő kell, hogy az ember a mozgólépcsős lejáraton leérjen a metrómegállóba, amikor siet (ha az én tempóban közlekedik). Ha a kijelző szerint másfél percnél is több időnk van leérni, akkor már piknikezhetünk a mozgólépcsőn, összepacsizhatunk ismerősökkel (és voltaképp ismeretlenekkel is), és kihasználhatjuk az így adatott időt arra, hogy megfigyeljük, mi is történik egy megállóban.

– Olyan nagy izgalmak nem várhatóak – gondolhatnánk. Jó esetben hamarosan jön a metró. Rosszabb esetben pedig belefutottunk valami üzemzavarba, és – láss csodát – nem fut be a következő metrószerelvény. Ritkán tömegközlekedőkben esetleg még elragadtatást kelthet, hogy a járművek valóban vezető nélkül működnek, és hogy a négyes metró elején elhelyezkedve az első sorból élhetjük át, ahogy a szerelvény a sötét falak között kígyózik, és talán eltöprenghetünk azon is, hogy vajon mennyire lennénk alkalmasak mi magunk arra, hogy napi szinten kígyózzunk a szerelvényben, mint vezető. Persze ha lenne vezető, és az egyéb alkalmassági szempontoknak is megfelelnénk. Van valami nyomasztó a falak tömörségében, a fény hiányában, ami miatt néha az lehet a benyomásunk, hogy a szerelvény a rá tekeredő falak elől menekülve zakatol, hogy egy soha véget nem érő fogócskát játszanak ők ketten, a fal és a gép, karmester, vagyis vezető nélkül.

A lényegi momentum azonban a falak ölelésébe sodródás előtt történik. A szerelvény ugyanis a megállóhelyeken megáll. Még szép, gondolhatnánk, mi mást tenne, hiszen egy tömegközlekedési eszközről beszélünk.

Valójában azonban egyáltalán nem törvényszerű, hogy a metró megáll egy megállóban (bár nyelvtanilag kétségkívül annak tűnik). Végül is ugrani egész messzire tudunk. Akár lassíthatna is, kipárnázhatnánk matracokkal a megállókat, hogy kedvünktől függően ugorjunk vagy bukfencezzünk a szerelvényekből. A metrózás így némileg korhatárossá válna, pedig a felnőttek bukfenceznének a legszívesebben (ha még enged a testük ilyen mutatványokat). Micsoda móka lenne! Unalmas terek helyett egy komplett játszótér, ahol összenevethetnénk utastársainkkal, hiszen ha valakivel együtt bukfencezel, annak nem kerülöd a tekintetét jó pesti módjára, mint amikor a telefonok fölött villannak össze a szemek.

Mi azonban egy demokratikus társadalom vagyunk, nix ugribugri, és komolyan is vesszük magunkat, úgyhogy méltóságteljesen közlekedünk, és persze jogosan, hiszen a tömegközlekedés veszélyes üzem, így aztán mi is méltóságteljesen nézünk magunk elé vagy a levegőbe, amíg az állomáshoz közelítve a metró lassít, aztán megáll, hogy az utasok ki-, és beszálljanak, majd a szerelvény újra nekilendüljön, hogy elindulhasson a sötét falak és a kígyózás metaforája felé.

Annak, hogy a megállót megállóként kezeljük, és nem játszótérként, több oka van. A lassítás (vagy épp a gyorsítás) engedi azt, hogy a testek sérelme nélkül vegye fel mindig a megfelelő sebességet a szerelvény. Ugyanakkor a megálló egy változás, az idő ismérve. Jelentősége van annak, hogy nem egy szempillantás alatt cserélődnek utastársaink, hogy mi sem egyik másodpercről a másikra találjuk magunkat a Bikás parki metrómegálló tetején a szerelvényből. Így van lehetőségünk hozzászokni a változáshoz, hogy más helyszínre kerülünk, más emberek vesznek körül minket. Ha ugranánk vagy bukfenceznénk, vagy még ezeknél is sokkal gyorsabb és kifinomultabb ki- és beszállító rendszereket alkalmaznánk, az elvenné tőlünk az alkalmazkodás lehetőségét.

És amíg azon álmélkodtam a mozgólépcsőn, hogy milyen irreálisan hosszú ideig tart, amíg lassít a szerelvény, az is eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy a fizika azon szabályait, amelyet a bukfencezés lehetőségére fittyet hányva ilyen megszállottan tiszteletben tartunk, nem vesszük figyelembe a saját életünkben.

Mind megállók vagyunk egymás életében. Megszállottan szeretnénk mást hinni, de amire általában születésként és halálként gondolunk, abban köznapi értelemben véve egyedül vagyunk. Abban a köztes – általunk érzékelten – tér és idő által meghatározott dimenzióban, ahol eközött véljük találni magunkat, folyamatos a súrlódás mindennel és mindenki mással.

A (metró)megálló jelkép. Annak a jelképe, hogy valahol legbelül tudjuk, hogy hogyan kell megállni, megérkezni egymás életébe, még akkor is, ha a saját életünk ennek a megértésnek a szikráját sem tükrözi.

Megfelelő sebesség megválasztása mellett a szerelvény olajozottan siklik a síneken, csak annyit súrlódnak az érintkező anyagok, amennyit a tervezők beleszámoltak. Nincsenek hirtelen mozdulatok, felindulások vagy lefagyások, elég időnk van mindenre. Tudjuk, hogy mikor várható a következő megálló vagy épp a következő szerelvény. A lassulás miatt elég időnk van befogadni a látványt és az egyéb érzékszervi hatásokat. Látjuk, hogy a metró megérkezik, a fizika törvényei működnek, a jármű nem hullik szét, a sín nem válik ketté, nem siklik ki senki és semmi, üzemszerű a menetrend.

A fizika törvényei a lélek törvényei, és mi vakok vagyunk erre, pedig másképp is lehetne ez. Egyszerűbb egész életünkben karót nyelt nyárspolgárként ki-beszállni, soha el nem gondolkozva azon, hogy ugyanígy megadhatnánk a tiszteletet embertársainknak, amikor közeledünk egymáshoz vagy épp távolodunk egymástól (ami persze végső soron ugyanaz).

Felmérhetnénk a még elviselhető súrlódás mértékét. Beláthatnánk, hogy idő kell a közeledéshez. Kiváltképp idő kell a találkozásra, arra, hogy ketten vagy többen egyszerre ugyanabban a megállóban szálljunk ki. Tudjuk azt is, hogy kit látnánk szívesen, de nem foglalkozunk a határainkkal. Annak is meglesz a következménye pedig, amikor azzal szállunk ki, akivel semmi dolgunk nincsen, ahogy annak is, ha nem lassítunk együtt azzal, akivel nagyon is van. Valójában azt is lehet tudni, hogy mikor jön majd a következő szerelvény, amivel továbbmegyünk.

Mi ehhez képest orvul rárontunk egymásra, lelkünk anyagát nem kímélve marjuk le egymásról, amihez érünk, cincáljuk a sínt, morzsoljuk a szerelvényt; a sebességet nem a tudás biztonsága, hanem a saját értetlenségünk által diktált kín választja meg, és húzza túl, hogy a menetszélben porig égessük magunkat, vagy ereszti olyan lötyögősre, hogy abba pusztulunk bele. Vakon hisszük azt is, hogy megállók nincsenek, hogy a mi akaratunk húzza fel azokat a pihenőket, amiket megengedünk magunknak, és a tisztelet legkisebb jele nélkül viharzunk el az élet által felállított találkozóhelyek előtt.

De nem a mi akaratunk az úr. Nagyon sok minden belefér fél percbe, vagy akár egy szemvillanásba, de a biztonságos üzemű emberi működéshez zsigeri szinten kell ismernünk a törvényeket. Magunkról nyúzzuk le a húst, és a lelket, amíg megértjük, hogy mik azok.

Azt hiszem azért nem bukfencezünk a metróban, mert abban a sok szétcincált, vérző, cafatokban lógó testben: egyszerűen csak nagyon fáj.

(eredetileg közölve 2023. szeptember 9. napján Facebookon)