Maszala bundi

Az elmúlt két évben az egyik legjobb dolog, ami történt velem, hogy kiderült, hogy szeretek főzni.

Abszolút racionális magyarázata van annak, hogy korábban a heti egy-két muszájból indult főzésen kívül mi tartott távol a tűzhelytől és a fakanáltól, de ezt elég, ha a hozzám közelállók tudják.

Lényeg a lényeg: immár huszonkét hónapja összenőttünk a fakanál és én, az indiai szakácskönyveim, a Vegavarázs blog, és a lassan harminc-negyven különböző fűszert számláló készletem. A konyhában olyan dolgok születnek azóta is folyamatosan, amelyek magyar háztartásban azért ritkább vendégek: dálok, szabdzsik, lepénykenyerek, joghurtok és egyéb finomságok kerülnek ki a kezem alól. Indiai módra főzök és hatalmas fórral – ugyanis pontosan tudom, hogy milyen étkeket készítek. A korábbi jógás elvonulásokon személyesen a szakácskönyvek szerzője, Hémangi Dévi Dászi keze alól kikerült fogásokat kóstolhattam, és az ott megszokott ízeket most egyenesen az ő könyveiből varázsolhatom az asztalra. És a főzés szó szerint varázslat.

Ha az ember új hobbira lel, arról előbb-utóbb a környezete is értesül. Esetemben az első jel valószínűleg a római kömény diszkrét illata lehetett, ami páros és páratlan napokon is egyre gyakrabban belengett, de a tányérra került finomságok látványáért cserébe mindenki roppant toleránsnak mutatkozik (azóta is).

Sokat lehetne írni arról, hogy milyen élményeket ad egy ilyen önfelfedezés, de amíg a mögöttes ok az én titkom marad, addig a konyhai események sem kerültek napvilágra.

Egészen mostanáig. És nagyon közel áll a lelkemhez, ami történt. Egy ilyen „felfedeztem magamnak a főzést, és én vagyok a konyha királynője” típusú változást a korszellemnek megfelelően valószínűleg egy saját főzős bloggal vagy TikTok profillal kellene felfuttatni, ahol végre közzétehetném az elmúlt majd két évben készült összes ételfotómat is, de csak egyet kaptok: ami a maszala bundiról készült. Az egyetlen ételről, ami annyira nem sikerült, hogy egy részét még ki is dobtam ebben az inflációs időszakban.

A maszala bundi a recept szerint amolyan indiai diákcsemege. Csicseriborsólisztből keverünk lágy tésztát, amit utána többujjnyi forró olajban gyöngy formában sütünk ki és fűszerezünk. Gyakorló szakácsok rögtön érzékelhetik is, hogy ehhez a recepthez több eszköz szükséges. Kell egyrészt valamilyen olajszűrős edény, másrészt megfelelő kiszedőkanál, és egy olyan másik kanál is, amin az apró lyukakon keresztül bele lehet csorgatni a tésztát az olajba.

A fűszerkészletemen kívül már a szükséges edénykészlet jó része is beköltözött a konyhámba, olajszűrős edényem azonban még nem volt.

A korábbi tapasztalataim révén szerzett önbizalommal felvértezve ez már nem tarthatott vissza semmitől. Elhatároztam, hogy a leszűrést majd valahogy megoldom, felkötöttem a megszokott kötényemet és indult is a főzés.

Az első gond ott merült fel, hogy le kellett feleznem az adagot, hogy ne készítsek túl sokat. Rendesen ez semmilyen nehézséget nem okoz, de egy átdolgozott nap után este már megesik, hogy az ember az egyik fűszernél még emlékszik, hogy fél adaggal dolgozik, a másiknál pedig hopp, már bele is került a teljes adag az ételbe, rontva ezzel az ízharmónián, rosszabb esetben pedig akár ehetetlenné téve a főztünket (ezt eddig még megúsztam). Eddig.

A tészta elkészítésénél még emlékeztem a felezésre, remek állaga lett, eltöltött az alkotás öröme, már szinte a számban éreztem az elkészült maszala bundi ízét. Aztán kezdődött a sütés. Amikor a recept azt írja, hogy öntsünk kétujjnyi olajat a serpenyőbe, akkor azért a mostani árak mellett talán szinte mindenki nyel egyet. Én is így tettem. A kedvem kicsit alábbhagyott. Azt nem mondanám, hogy konkrét számok ugráltak a fejemben, hogy mennyibe is fog ez kerülni, de kétujjnyi olaj, az kétujjnyi olaj (és sok-sok takarítás utána). Az olajat nem feleztem le – és innentől nagyjából ez volt az egyetlen jó döntésem.

Lyukacsos kanalat kaptam karácsonyra, volt kéznél, így a tészta akadálytalanul lefolyt a serpenyőbe, de lelkesedésemben az adagolásra nem figyeltem, így a lecsöppent gyönyörű gyöngyalakú tésztadarabkák rögtön elkezdtek egymás felé vonzódni. Mi több, összekapcsolódtak a kétujjnyi forró olajban. Sebaj, gondoltam, majd a következő adag. Azzal viszont nem számoltam, hogy a kiszedőkanálnál valamilyen különlegesebb verzió lenne szerencsés, így öt-hat merítéssel se sikerült az összekapcsolódott gyöngyöket kiszedni, olajat ellenben annál többet.

– Utána kellene tölteni – gondoltam. – A kétujjnyi olajat.

Próbáltam nem gondolni árakra, korlátozásokra, vásárolható mennyiségekre. Kicsit kezdtem megbánni, hogy indiai diákcsemegét készítek. A magyar diákcsemegét se szeretem, minek kell nekem az indiai…?

Aztán felvetődött bennem, hogy végülis lefeleztem a mennyiséget, ez még másfél ujjnyi olaj biztosan van. Igazán megnézhetném, hogy mi történik, papíron elégnek kell lennie.

A kiszedett alakzatok olajban tocsogva várták sorsuk jobbra fordulását, miközben az is egyre határozottabban körvonalazódott a fejemben, hogy valamelyik sima szűrőre lesz szükség, ha az olajból valaha is ki szeretném menteni ezeket a gyöngyre távolról sem emlékeztető darabkákat.

A következő kör – ha lehet – még rosszabbul sikerült. Azonnal kiderült, hogy a kétujjnyi olaj azért kell, hogy a gyöngyök kellő távolságra sülhessenek egymástól, és igen, után kellett volna tölteni. Elkeseredetten szemléltem, ahogy a kis gömbalakok újra egymás mellé kerülnek, és még nagyobb és még felismerhetetlenebb formákat öltenek.

A kiszedés után nagyjából egyujjnyi olaj maradt a serpenyőben. Rövid gondolkozást követően adtam egy újabb esélyt a maszala bundinak és magamnak, miután megígértem (szintén magamnak), hogy egy olajszűrős edény vagy edénybetét lesz a következő beszerzésem.

A harmadik körben néhány gyöngy a csökkenő olajmennyiség ellenére is elzárkózott a társaitól, így legalább egy kevés olyan darab sikeredett, ami megfelelt a recept eredeti elgondolásának. A kiszedési technikát még mindig nem találtam el. Az utolsó kör előtt már több olajban úsztak a kihalászott alakzatok, mint ami a serpenyőben maradt.

Azért belecsurgattam a maradék olajba a tésztát, lemondóan figyeltem, ahogy egész szigetek, sőt, földrészek alakulnak ki a serpenyőben. Megbeszéltem magammal, hogy nem a forma a lényeg, finom lesz ez így is. Valahogy kihalásztam az utolsó darabokat, leöntöttem róluk az olajat (*a fáradt olajat külön gyűjtöm), és jött a fűszerezés.

És ahogy azt kell, a sok megrázkódtatás után gondolkodás nélkül a teljes mennyiséget öntöttem minden fűszerből a groteszknél groteszkebb tésztadarabokra, többek között sóból és csiliből. A formákat látjátok a képen, az ízeket a képzeletetekre bízom. Sok-sok vízzel feladva azért néhány kisebb darabot el tudtam fogyasztani, de messze nem az egészet.

És hogy miért írok ilyen hosszan egy látszólag elrontott főzésről?

Mert ez az este a legjobb módja volt annak, hogy mindent megtudjak a maszala bundiról. Velem van a figyelmeztetés, hogy ha lefelezem a mennyiségeket és nem koncentrálok eléggé, akkor írjam fel egy kis papírra az új számokat. Tudom, hogy tényleg többujjnyi olaj kell hozzá, és ha sajnálom belőle az olajat, akkor talán nem is kell nekifogni az elkészítésének. Megértettem, hogy több adagot kell kisütnöm a kétujjnyi olajban, hogy ne álljon össze a tészta. Vettem olajszűrős edényt, és másik kiszedőkanalat fogok használni. A maszala bundi és én szinte lelkitársak lettünk. Olyan dolgokat tudtam meg róla, amelyek sosem égtek volna ennyire belém, ha minden sikerül elsőre. Ha bárki kérdez egy megfőzött/megsütött receptről, a maszala bundiról tudom mesélni a legtöbbet.

Mindenkinek minél több ilyen maszala bundit kívánok, és azt is, hogy jobban elfogadjuk mi is, és a világ is, hogy a hibázás az élet része. Hogy adott esetben arról tanulunk a legtöbbet, ami nem megy, és így tudunk majd a legtöbbet segíteni másoknak. És másodszor elkészítve talán finom is.