Jézus járókerettel

(Figyelmeztetésként annyit, hogy senkinek semmilyen érzékenységét nem szerettem volna az írással megsérteni, és bízom benne, hogy a bejegyzést végigolvasva ez ki is derül az érzékenységében esetleg az első részben megbántott olvasó számára.)

Úgy jártam Lisszabonban, ami a legideálisabb a feltöltődésre: azt tehettem, amit éppen az intuícióm diktált. Persze valójában az ember mindig teheti azt, amit a megérzése súg, de ebben kifejezetten segített, hogy már korábban voltam ugyanitt egy városnéző látogatáson, amelynek során szépen sorban megnéztem a látványosságokat, híres épületeket, tereket, templomokat. Kötelező körök letudva.

A harmincöt fok feletti hőség a város domborzatát és éghajlatát ismerve azért sok jóval nem kecsegtetett, ezért a neten és az útikönyvben egyaránt árgus szemmel figyeltem az árnyékot adó lehetőségeket. Aztán be is villant, hogy valóban, a képtárat, az ottani szépművészeti múzeumot (Museu Nacional de Arte Antiga) annó kihagytuk.

A képtáraknál kevés csendesebb és árnyat adó hely létezik, ami a negyven fok közelébe kúszó hőmérők valósága mellett jó választásnak tűnik, így egy félmosollyal érkeztem a múzeumba, ahol a sokat sejtető „Gothic Barcelona” elnevezésű időszakos kiállítást is komoly erőkkel reklámozták. Barcelonát is megjárva méretes kérdőjelek fogalmazódtak meg bennem azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen gótikus jelleget nem sikerült észrevennem a katalán fővárosban. A blikkfangos cím alapján azt is nehéz volt eldönteni, hogy a kiállításnak vajon az Addams Family-féle gót vonalhoz lesz köze, vagy mégis maradunk legalább a gótikus építészet nyomában.

Arra azonban, ami végül a múzeumban várt, semmi nem tudott volna megfelelően felkészíteni – ugyanakkor bizonyos szempontból minden arra készített fel, amit ott láttam.

Múzeumokba azért járunk (és jártam én is eddig), hogy művészettörténészek, az adott stílusok, művészek szakavatott ismerői által mesterműnek kikiáltott festményeket, szobrokat, egyéb képzőművészeti alkotásokat megtekinthessük. Közhely, hogy egyes művészek csak a haláluk után tesznek szert hírnévre, míg mások már életük során megkerülhetetlen tényezővé válnak saját művészeti águkban. Ezért kígyóznak sorok a Mona Lisa előtt a Louvre-ban, ezért állnak áhítatos tömegek a Szent Péter-bazilikában a Pietà előtt, vagy épp a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója alatt.

Ezen a vasárnap délutánon azután egyértelművé vált, hogy egészen más természetű okok is vannak arra, hogy kiállításokra járjunk.

Az időszaki kiállítás nem árult zsákbamacskát (az állandó és az időszaki kiállítás értékkülönbsége kerek két eurót tett ki, így természetesen azt sem hagytam ki). Az első teremben rögtön kiderült, hogy itt bizony 14-15. századi oltárképek kiállításába csöppentem. És most ne az olasz mesterek profi kezei alól kikerülő munkákra gondoljatok, hanem olyan alkotásokra, amin már az örömkönnyeket csalt a szemembe, ha volt perspektíva a képen, és ha a felirat szerinti szentre legalább minimálisan hasonlított a képen megjelenő alak.

Arról, hogy lehet-e fotózni, nem írtak semmit. A teljes portugál szókincsem nagyjából öt szót tesz ki, így eleinte fásultan haladtam oltárképről oltárképre, míg nem olyan alkotások kerültek a szemem elé, amiért simán bevállaltam, hogy a csendes teremben éles hangon ordítozzanak velem (ami aztán persze nem következett be).

Az első képről való tudnivalókat a felirat már szinte túlzott bőbeszédűséggel taglalja, ám annak, hogy Jézus miért került egy rózsaszín koporsó elé a feltámadását ábrázoló képen, egy árva szót sem szenteltek a kurátorok.

És ahogy végül a következő teremből minden bátorságomat összeszedve visszafutottam fotózni, arra gondoltam, hogy nem is igazán akarom tudni, hogy honnan jött az ihlet a művésznek, vagy mit jelentett számára a rózsaszín koporsó. A kép annyira nem a „kánon” része, annyira távol áll mindentől, amit egy laikus, a művészettörténet iránt némi érdeklődést tanúsító felnőtt Magyarországon egyáltalán megtudhat a hasonló alkotások értékéről, hogy ez a különbözés, és hogy egy rózsaszín koporsóból feltámadó Jézus-képet ki lehet akasztani egy képtárban hosszas leírással, ez együtt ad valamifajta olyan bemutatós-rosszfiús-vagány pátoszt a képnek, amit a fősodor szolgai másolása soha nem kölcsönzött volna neki.

A szomszédos kép – ha ez egyáltalán lehetséges – tovább emelte a tudattágítás szintjét, ez ihlette a bejegyzésem címét is. A kép egy oltárkép részlete; A Szűzanya a gyermekkel és angyalokkal avagy Jézus első lépései a kép címe. Nehéz megmondani, hogy a „Jézus első lépései” szókapcsolat milyen asszociációkat vált ki az emberből. Bevallom, valahogy még sosem gondolkoztam el azon, hogy Jézus vajon hogyan tette meg azokat a bizonyos első lépéseket… Hol is élt a család akkor? Ő is bútorokba kapaszkodott? Vagy volt annyi ideje rá a szüleinek, hogy a „klasszikus módon”, a kis kezecskéket fogva, mintegy táncolva lépegethetett? Hány bútora volt egyáltalán akkoriban egy szegény családnak? Megannyi kínzó kérdés…

És akkor jöjjön a kép, amire legalább annyira nem lehet felkészülni, mint a rózsaszín koporsóra, de legalább annyira felszabadító, hogy ott lóg egy időszaki kiállítás keretében a falon. A felirat szerinti ismeretlen művész valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a katolikus egyház központi alakját mégsem ábrázolhatja valami olyan instabil pozícióban, ami azt sugallja, hogy Jézus ugyanúgy elhasalt néhányszor, mint azóta az összes járni tanuló ember a földön, ezért – biztos, ami biztos -, a tányérnyi glóriával közlekedő kisgyermeket (ami azért komolyan megzavarhatta az egyensúlyérzékét, már bocsánat) egy háromkerekű járókeret mögé pozícionálta.

Sosem tudjuk meg, hogy mire gondolt az ismeretlen művész, amikor a gyermek Jézust a járókeret mögé álmodta, de hogy sikerült olyan alkotást letennie az asztalra, ami újat mond a látogatónak, és amire – lássuk be, magától senki sem gondol –, az kétségtelen.

És ez volt az a pont, amikor elkezdtem nagyon megszeretni ezt az egész kiállítást és a múzeumot, mert olyan volt, ami a mai világban egyre nagyobb ritkaság: önazonos.

Az oltárképek megmaradt darabjait magam mögött hagyva elindultam az állandó kiállítások felderítésére. És ezekben a termekben két dolog is rögtön világossá vált. Az egyik, hogy sokkal jobban értékelem a tárgyi emlékeket, mint korábban bármikor. Gyerekként még nem értettem az idő konvencionális felfogását, és hogy miért tudnak mások mély áhítattal egy-egy kanál, porcelán vagy használati tárgy előtt merengeni. De kicsit bővebb tudással arról, hogy akkoriban az elkészítéshez milyen eszközök álltak a mesterek rendelkezésére, és hogy milyen időtávlatban maradtak fent a megtekinthető tárgyak, már egészen más a fontossága számomra ezeknek a daraboknak.

Mit szóltok egy 1764-1765-ből származó fogkefe-nyélhez? Menő, ugye? Vagy a közelebbről elég nehezen meghatározható felhasználási célból készült ollóhoz? Vagy a lisszaboni földrengést követően rendelt új étkészlethez, aminek húsz évig (!!!) tartott az elkészítése?

Mit jelent húsz év a most élő emberek számára? Milyen tárgyi eszközt rendelnénk meg ma, amiről sejtjük, hogy csak húsz év múlva kapjuk kézhez? A mindenkori ember persze evolúciós szinten hozza magával a rendíthetetlen hitét saját halhatatlanságában, ez is kiderül ebből.

A másik dolog, ami megérintett, az a bemutatott tárgyak által tükrözött történelem valósága volt. A Museu Nacional de Arte Antiga egy kisebb nemzet múzeuma. Ez itt nem Olaszország, ahol a Vatikán Múzeumban (és kétségem nincs felőle, sok más helyen is) ismeretlen eredetű letörött márványdarabokat is őrizgetnek a műremekek mellett, mert ki tudja, hogy egyszer mi derül ki, milyen híres szoborhoz tartozott az a darab. Ez nem is a British Museum, ahol egykor az akkor ismert világ jelentős részét meghódító, birodalomépítő ország által a föld minden zugából „hazavitt” (nevezzük így) műkincsek élő történelemórát biztosítanak a látogató számára.

A gyarmatosításban a nagy földrajzi felfedezéseket követően csak szerényebb részt vállaló Portugália néhány gyarmati, törzsi tárgyat leszámítva csak a saját tollaival ékeskedik, legyenek azok bármilyen színesek vagy szerények. És ebbe belegondolva van valami megható abban az igyekezetben, ami teremről teremre egyértelmű: az itteni szakemberek tényleg az ország minden zegét-zugát bejárhatták, hogy minden jelentős értéket felkutassanak, hogy minden idekerüljön, ami érték, ami az adott művészeti ághoz kapcsolódik, ami kiemelkedik a mindennapi használati tárgyak szürkeségéből, ami elemelkedettségével utat mutat az örökhöz kapcsolódni próbáló látogatók számára.

Így került egy múzeumba az igényes kidolgozású ezüst étkészlet a leginkább naiv stílusúnak nevezhető bibliai ábrázolásokkal, amelyeken Jézust barnább bőrrel és hajjal, a megszokottól eltérő arcvonásokkal láthatjuk – ami valószínűleg lényegesen közelebb áll valódi kinézetéhez, mint a fősodorban megszokott. De elfér itt a tizenhetedik század elejéről származó egyiptomi menekülést ábrázoló kép is, amelyen leginkább az a szembeötlő, hogy a festő számára mennyire lényeges volt, hogy Márián kívül Józsefet és a gyermek Jézust is megfelelő mennyiségű sminkkel ábrázolja.

A gyermek Jézus megfelelő ábrázolása egyébként kifejezetten komoly kihívást jelentett több nemzet alkotóinak is – soha ennyi görnyedt öregemberre hasonlító Kisjézust nem láttam még egy helyen.

Az is megfigyelhető volt, ahogy a glória „divatja” változott. A tányérnyi glória alatt görnyedő, járni tanuló Jézustól eljutunk a dupla glóriával és kis lángnyelvvel ábrázolt alakokhoz. Vajon mitől több a dupla glória, mint a tányérnyi glória? És mit jelképez a kis lángnyelv a dupla glórián?

Attól pedig, hogy a híres portugál festőket bemutató termekben nagyságrendileg öt művész alkotásait találtam, komolyan összeszorult a szívem. Magyarországról nézve, ahol van egy Munkácsynk, ahol lassan zár a Csontváry-kiállítás, ahol a tizenkilencedik századból több híres festőt tudok fejből mondani, mint ahány portugál művész képét összesen láthattam a Museu Nacional de Arte Antiga portugál részlegében, ennek a múzeumnak a darabjai első pillantásra nem képviselnek jelentős értéket. Van egy Dürer-képük, van náluk egy Bosch, és ezzel le is zárhatjuk a klasszikusokra való kitekintést.

És mégis ettől válik szerethetővé és emberközelivé az egész. Hogy azt mutatja be, hogy milyenek voltak a fősodor melletti portugál (és egyéb nemzetiségű) alkotók művei, akik nem érték el azt a szintet, amivel a Louvre-ban lehet „lógni” manapság. De bennük is volt törekvés az örökhöz való kapcsolódásra, és a térnek és időnek ezen szegletében ezt ebben a minőségben tudták megvalósítani.

Ma vajon ki vagy mi jelképezi az emberi törekvést az örökhöz való kapcsolódásra? Kik a fő művészek, hol „lógnak” ők, és hol van a másod-, a sokadvonal?

Azért érdemes nyitottan, ráérősen, a klasszikus szempontokat elengedve barangolni a Museu Nacional de Arte Antiga termeiben, mert szembesülhetünk azzal, hogy (tisztelet a kivételnek), mi bizony nem azon a legfelsőbb polcon vagyunk, hanem ugyanott, ahol a kisminkelt szent családot, a járókeretes Jézust ábrázoló ismeretlen művész. Ilyen bizonytalan, elnagyolt kompozíciókkal és ecsetvonásokkal dolgozunk a saját életünkön, és – ha van az életnek művészete – akkor az általunk felvázolt művek bizony nagyjából így festenek. Nem mi vagyunk Dávid, a milói Vénusz, vagy Az utolsó vacsora. De mi vagyunk az a sok-sok mozdulat (ecsetvonás, faragás vagy egyéb), ami egyes kiválasztottaknak megengedi a mesterművek létrehozását. Talán mi együtt.

És talán ugyanolyan messze visz, ha a Museu Nacional de Arte Antigát, vagy más hasonló helyet nem szóljuk le a híres művek hiánya miatt, hanem befogadjuk, ami ott termett az örökhöz való kapcsolódás vágyának eredményeként. Mert a világ javarészt próbálkozásokból áll. És ezek a képek jobban visszaadják azt, ami a mindennapjainkban történik, mint az olasz márványtömbök és klasszikus festmények bármelyike. Bizonytalan kezekkel faragjuk a saját sorsunkat. És jó, ha közben tudunk mosolyogni saját elesettségünkön.

Utóirat: az oltárképeken szembetűnő volt az akkori emberek halálhoz való viszonya. Sok megrendelő kifejezetten a saját arcképét is felfestette a művésszel a jellemzően szenteket ábrázoló képre. És tudomásunk szerint mindegyikük meg is halt. Úgyhogy ez az út nem bizonyult olyan gyümölcsözőnek. Csendes párhuzamokat lehet vonni Insta- és FB profiljainkkal, meg amit a jövő hoz technikailag, szentekkel, vagy anélkül.