Igaz történetek

Néha nincsen szükség rá, hogy az ember bármit hozzátegyen, vagy elvegyen abból, ami történt.

1.

Egy vagy két éve a Bartók Béla úton ültünk egy forró nyári napon egy barátnőmmel egy kávézó teraszán, amikor a covid éppen engedte. Mély, világmegváltó beszélgetést folytattunk, így aztán a körülöttünk zajló események egy részét szinte távcsövön szemléltük, míg nem a slusszpoénnal komolyan arcon legyintett minket az élet.

A beszélgetés közben is feltűnt azért, hogy egy elég lassan hajtó személygépkocsi szinte teljesen párhuzamosan a kávézó előtt megáll. A Bartók Béla út azon az oldalon akkor már egysávos volt, viszonylag rendszeresen ellenőrzik is, kíváncsian pislogtunk néha az út felé, hogy ebből vajon mi lesz.

Az autóban utazók egy idő után ki is szálltak, némi izgalom is érezhető volt a levegőben. Vagy a kávézóból vagy egy szomszédos vendéglátó helyiségből talán oda is mentek, hogy segíthetnek-e. Hamarosan megérkeztek a rendőrök, majd később a tűzoltók. A kocsinak szemmel láthatóan számottevő műszaki problémája adódott. Ha jól emlékszem, talán még csak a rendőrök álltak az autó mellett, és nyugtatták a sofőrt és utasait, hogy ne aggódjanak, megoldódik minden, amikor egy idős férfi forgalommal szemben feléjük bringázott. Kinézett felénk, a közönségére, majd hangosan üvöltötte, hogy ez történik, ha a nőket volán mögé engedik, a nőknek nem lenne szabad vezetniük.

A sofőr vagy rövidhajú volt, vagy copfba volt fogva a haja, addig a pontig fel sem tűnt, hogy milyen nemű. A durva hangnemű beszólásra az egyik rendőr a bringáshoz sietett. Egy FÉRFI rendőr. Azt kérdezte az idős férfitől, hogy tud-e valamit segíteni, és felszólította, hogy ha nem, akkor távozzon el a helyszínről, mielőtt alaposan megbünteti, tekintettel arra, hogy teljesen szabálytalanul az út közepén forgalommal szemben kerékpározik.

Az idős férfi magában dohogva elhajtott. Azt hiszem ezután érkeztek meg a tűzoltók. Az autóval komoly baj lehetett, mert elvontatták a Móricz Zsigmond körtér Fehérvári út felé nyíló részére. A rendőr határozott, filmbe illő fellépése megerősítette a hitemet az emberekben. De az az idős férfi is valakinek a valakije. Van/volt családja, szomszédai, kollégái, talán barátai is. Azok a nők, akik szerinte nem a volán mögé valók (és feltehetőleg még sok más helyre sem), valószínűleg nem találják könnyűnek vele az együttélést vagy az együttműködést. Azért nagyon fontos, hogy figyeljünk egymásra, a magunk, és az adott körülmények között mások mentális egészségére is, mert ilyen, gennyes sebként felfakadó sérülésekkel élünk mindannyian, és addig fogjuk egymást bántani, amíg be nem gyógyulnak.

2.

Újbuda, villamos. A változatosság kedvéért enyhe nyári kánikula, csak épp idén. A piacról tartottam hazafelé, leginkább a csomagok egyensúlyozására figyeltem, így kicsit meg is riadtam, amikor egyszer csak azt hallottam közvetlenül mellettem:

– Nem fázol?

Az időjárás sem különösebben indikálta a kérdést, így pláne nem értettem, hogy hogy jön ez ide, amíg le nem néztem a hang irányába. Egy idős bácsi kérdezte a tőle szemben ülő fiútól (én az ő ülése mellett álltam), aki horribile dictu egy alsóhangon harminc helyen kilyukasztott farmert hordott. Ami, így 2023-ban, Budapesten, teljesen őszintén a „semmi különös” kategóriába tartozik.

A fiúnak nagy jövőt jósolok különböző stressztűrő foglalkozások terén, mert olyan faarccal válaszolta azt, hogy nem, hogy a fülemnek is alig hittem. A bácsi nem adta fel, de nem volt különösebben innovatív. A kérdések és megjegyzések megmaradtak a nem akart volna nem lyukas nadrágot, nem túl szellős-e, illetve esetleg jobb lenne egy olyan nadrág, amiből nem hiányzik az anyag vonalon. A fiú pedig egy szent türelmével semmi mást nem tett, mint nemet mondott. Nem személyeskedett, nem borult ki, nem emelte fel a hangját, nem fogott tüntetőleg semmilyen elterelő hadműveletbe. Lélekben kicsit kerestem a kandikamerát.

Volt valami diszkréten elborult abban, hogy 2023 júniusában, amikor egy háború és egy komoly klímaváltozás közepén élünk, valakinek még az legyen a legnagyobb baja, hogy hány lyuk van egy fiatal srác farmernadrágján, ami a közelében nem volt semmi szeméremsértőnek. Utoljára a kilencvenes években hallottam hasonlót, akkor még az én generációmra szóltak be. Lyukas farmert talán kapni sem lehetett, ennyi lyukkal még tervezőasztalra sem került. A bácsi akkor jó negyvenes lehetett.

Amíg velük utaztam, a fiútól csak (a körülményekhez képest pláne) tiszteletteljes nemek sorjáztak. Ha elfajult mégis a történet, arról lemaradtam, hamar kell leszállnom. Csak azt sajnáltam kicsit, hogy ez a bácsi nem utazott velem azon számtalan alkalom egyikén, amikor várandós anyukáknak nem adták át a helyet, vagy amikor más idős embereken néztek át. Ha valamikor, akkor szívesen utaztam volna vele. És remélem, hogy akkor is felemeli a szavát. A fiúval most is szívesen utaztam. Nem vagyunk jók nemet mondásban, tiszteletteljes nemet mondásban. Hogy szüksége volt a nadrágja által keltett figyelemre, az valószínű. De tudta is kezelni a kapott figyelmet.

3.

Könnyű futásból sétáltam haza. Az egyik parkolóhelyen egy nagyobb furgon állt, mellette egy nővel, aki egy egészen pici babát tartott gyöngéden. Egy másik autó mellett egy férfi és egy idősebb nő pakoltak. A baba nagyon pici volt. Mielőtt közelebb értem gyors pillantást vetettem rá, hogy aztán már magam elé nézzek, miközben elmegyek mellettük. Az anyuka finoman magához ölelte őt, és azt suttogta, épp, amikor elsétáltam mellettük: „Hát ez a világ.”

Valaki ma ért haza a kórházból első otthonába, 2023. július 22-én. Neki ez az origó. Pontosan ez a világ, amire ennyire vigyázunk.

(eredetileg közölve 2023. július 22. napján Facebookon)