Cím nélkül

Ez az írás sokáig formálta magát bennem. Most is szívesen várnék, hogy hátha ráér később kitenni, de mindig minden változik, és úgy könnyebb más témák felé indulni, ha a régieket elengedjük.

Elmúlt időszakunk egy olvasata:

2023 azzá az évvé vált, amiben megtörtént az elképzelhetetlen. Több, mint hetvenöt évvel a második nagy világégés után Európa lakóinak újra együtt kell élniük a tudattal, hogy kontinensükön tartósan háború van.

És nekünk az idő múlásával majd másfél év alatt elmúlt a világvége hangulatunk.

Ahogy a covid miatti szorongás a háború kitörésével 2022 elején felforrt, és szétrobbantotta egy relatív békében felnőtt európai generáció világlátását, úgy váltak ezek a szétfeszített keretek gondolatvilágunk építőköveivé. Lehet úgy élni, hogy egy Magyarországgal szomszédos országban háború van. Nem akartuk kipróbálni, hogy milyen, de így, hogy „megadatott”, az az általános tapasztalás, hogy végülis lehet. Ugyanúgy vesszük a levegőt (most nyár derekán a már nem is olyan szokatlan forróság miatt talán nehezebben, de azért ugyanúgy víz- és oxigénalapú maradt a testben létezésünk), ugyanúgy megmaradtak kielégítendő fizikai szükségleteink, az élet látszólag ugyanúgy megy tovább.

És ez a változatlanság sok-sok következményt von maga után, ami legalább olyan láthatatlan a többség számára, mint amilyen a háború kitörése volt.

Majdnem tíz éve olyan szerencsém volt, hogy hallhattam valakiről, aki a kisebbséghez tartozott. Egy barátnőmmel beszélgettünk, aki egy idős, nyolcvan év körüli rokonánál járt látogatóban. A barátnőm külföldről érkezett egy időre Magyarországra, és arról beszélgetett a sokat látott (szintén külföldi) hölggyel, hogy milyen csodálatos, hogy ilyen szabadon lehet utazni Európában, a világban, hogy ilyen béke és szabadság van. 2016, de legfeljebb 2017 lehetett. A rokon reakciója abban az évben annyira szürreálisnak hatott, hogy talán ezért maradt meg mégis mindkettőnkben. A hölgy azt válaszolta a barátnőmnek, idézem, hogy már háború van, csak ti nem látjátok még. Minden ami történik, azt mutatja, hogy vége a békének. Minden jel, ahogy az emberek élnek, viselkednek, minden apróság arra mutat. Nagyon mélyen elgondolkodtatott, hogy szerinte a mindennapjainkból meg lehet jósolni egy háború kitörését. Annyira igaznak hatottak a szavai, hogy oda írtam fel őket, ahol soha nem felejti el az ember: a lelkem legmélyére.

Az idős rokon nem történész volt és nem akadémikus, viszont nagyon tisztán látta, hogy mik a fontos dolgok az életben, és azokra figyelt. És teljesen igaza volt, ahogy azt most már kétségkívül tudjuk.

Ahogy a háborúról és erről a beszélgetésről gondolkoztam, az jutott eszembe, hogy nagyon sokat írtak különböző műfajok keretein arról, hogy mi történik, de a lényeget még nem írta le senki. Talán azért, mert már úgy tűnik, hogy késő. Talán azért, mert azt hiszik, hogy fontosabb tudni, hogy hogy állnak éppen a felek, ki mennyit haladt előre. Pedig épp annyira fontos tudni azt is, hogy – ahogy az idős hölgy is mondta –, lehet látni, amikor veszik a béke, épp azért, mert a béke nem egyenlő a háború hiányával. Lényegesen több annál. Spinoza mondta, hogy „A béke nem csupán a háború hiánya, hanem erény.”

Ez viszont azt jelenti, hogy a béke valami olyasmi, ami nem egyszerűen van, hanem a békét akarni kell. Vajon mi mennyire akarunk valamit, amiért aktívan tenni kell, de amit ugyanolyan természetesnek veszünk, mint a levegővételt? Az igazság az, hogy a békét, az igazi békét rég csúful elfelejtettük, és az emberek többsége egyáltalán nem úgy gondol rá, mint amiért tenni kéne valamit, pláne neki, személyesen.

És a háborúval kapcsolatban a legnagyobb logikai problémának éppen ez tűnik, hogy tudniillik nem tudjuk elképzelni, hogy bármi közünk lehet hozzá. Különösen tavaly februárban volt elsöprő a tehetetlenség, ami szinte a levegőben is tapintható volt. A történelem kereke ismét nagyot fordult velünk, és a covid után mindenki megélhette, hogy milyen – az atomfegyverek árnyékában – egy még elemibb szinten kiszolgáltatva lenni, miközben a háború addig egy olyan faragatlan illetlenség volt, ami csak más, a Föld rosszabb helyeivel történt meg. Velünk? Ugyan már!

És ezek az érzéseink premier plánban rögtön meg is mutatják, hogy miért tört ki a háború. Mert a háború – ahogy a béke is – valami olyasmivé vált, amitől már elszakadtunk, amihez már nem volt közünk, amit már elfelejtettünk nem akarni. És ha feltételezzük, hogy a béke csak úgy magától létezik (vagy azon garanciák által biztosítva, amik a háború kitörésekor fennálltak), miközben nem ez a valóság, akkor nem róhatjuk fel senkinek, hogy az történik, ami mindig – a valóság utat tör magának, akármilyen kellemesek vagy épp borzalmasak is a következmények.

Máté Gábor a fiával írt nagy művében, a Normális vagy című könyvben hosszan ír a világban jelenleg ismert (és magukat különböző oldalakra pozicionáló) politikai vezetők felületes ismer(e)tség után is könnyen felismerhető mély lelki sérüléseiről, és arról, hogy mi a megválasztásuk pszichológiai háttere. A Spinoza által említett erény kettős. Erényes vezetőkre van szükség, de erényes vezetőket csak erényes emberek fognak választani!

A jelen megviselt pszichéjű politikai vezetőit már pedig mi választottuk meg az egész Földön (a kínálatból, ami szintén nem elválasztható tőlünk), és mi élünk azokkal a társadalmat alkotó embertársainkkal egy közösségben, akik ugyanarra vagy épp másra szavaznak, mint mi. És ne felejtsük, képviselőink Máté Gáborék értékelése alapján oldaltól függetlenül nagyjából egyformán sérültek.

És itt zárult be a kör. A jövőnk múlik rajta, hogy mennyire jó a mi megértésünk, és annak megfelelően cselekszünk-e.

Azután az oktatással kapcsolatos tüntetések kapcsán belehallgattam egy interjúba az egyik, már emblematikussá vált fiatallal. A beszélgetés végén azt mondta, hogy azért tüntetnek, mert szeretnék az embereket megváltoztatni.

Elmosolyodtam, és gondolatban újranyitottam a kört.

Vajon mi értelme van a történelemtanulásnak?

Erről is töprengtem a háború kapcsán. Ha történelmen azt értjük, hogy a győztesek feljegyzik saját meglátásaikat a történtekről, és ennek szellemében élünk tovább, és ennyin múlna a béke, ezekben a feljegyzésekben lakozna az erény, már rég nem is lenne szavunk a háborúra. Az idős rokon talán nem ismerte pontosan a történelem eseményeit, de ő nem is arra figyelt. És talán nem is azokat kellene feljegyezni.

Az egyik internetes hírújság harcteret megjárt katonákat szólaltatott meg a háborúról. Olyanokat, akik fegyvert kaptak a kezükbe és embereket öltek. Az egyiküknek PhD-je volt filozófiából, és kikérte magának a kérdést, hogy hogyan lehet filozófiai tanulmányok ilyen szintű elvégzése után embert ölni. Azt azért hozzátette, hogy ő nem közvetlen, ember ember elleni harcban vett részt, hanem csak oda lőtt, ahol az ellenfelet gyanították. És hogy így könnyebb, mert nem tudja biztosan, hogy az ő fegyvere végzett-e valakivel.

Szvetlana Alekszijevics ugyanezt kérdezte a második világháborúban részt vett interjúalanyaitól a Nők a tűzvonalban című kötetében. Várhatóan készül majd róla könyvajánló, érdemes elolvasni. Ami nekünk most fontos, hogy az interjúalanyok értették a kérdést, és érdemben válaszoltak rá! Mert ők addigra, amikor az írónő felkereste őket, rég megtapasztalták, hogy a béke nem a háború hiánya.

Fentebb félbehagytam egy fontos gondolatot. Spinoza logikáját követve nem vagyunk elég erényesek, mert háború van. Pozitív megközelítéssel élve: annyira vagyunk erényesek, amilyen időket most élünk.

Azért merem ezt ilyen bátran kijelenteni így, többes számban, mert mindenki, aki a felnőttlétben már lehúzott pár évet, tapasztalhatta, hogy milyen sikerrel lehet megváltoztatni másokat (amire a mostani fiatalság éppen készül). Az átláthatóság kedvéért egy teljesen konkrét számot, illetve fogalmat is hozzá tudunk rendelni ehhez a vállalkozáshoz: 0, azaz nulla százalékban. Nem lehet.

Egy bizonyos megértési szintig erről szól az egész élet. Mindenki tudja, aki küzdött már párkapcsolatban, családi viszonylatban, munkahelyen, a szomszéddal, bárki mással, mint önmagával: Csak saját magunkat tudjuk megváltoztatni, senki mást. És az is milyen küzdelmes!

Így van hát közünk a háborúhoz. Így része a mindennapjainknak a mi erényünk. És ezt az igazságot nem valamilyen felsőbb hatalom titkolja előttünk. Mi titkoljuk saját magunk elől.

Azért titkoljuk – tudattalanul – mert ennek a megértése az egyetlen igazi fájdalom, amit saját magunknak tudunk okozni. A változás ugyanis fájdalommal jár. És bármit megtennénk, hogy ne érezzünk fájdalmat. Bármit megtennénk, hogy ne kelljen megváltoznunk.

Azért fontos mégis hallgatni a fiatalokra, mert az irányt jól látják, ha az eszközöket nem is. Az egész életüket az fogja betölteni, hogy küzdenek, és majd (talán egyszer) rájönnek, hogy ők maguk az egyetlen igazi „próbababa”, akit meg tudnak változtatni. Senki más. Ha nagyon szerencsések, és még elég idejük marad, akkor talán tudnak változni is. És akkor fog valami változni az összerényünkben is, és a történelem menetében.

Sokszor felmerül beszélgetésekben, hogy mennyire ijesztő a változásnak még a gondolata is. Valahogy azt gondoljuk, hogy ha bármifajta mentálhigiénés segítséget kérünk, akkor a következők fognak történni (tetszőleges sorrendben): a szakember is kimondja, hogy nem vagyunk szerethetőek. Hogy mi vagyunk a hibásak. Hogy igaza volt a szüleinknek, a volt barátunknak, az utált tanárnak, a rémes osztálytársnak/kollégának/szomszédnak, legnagyobb ellenségeinknek. És jól a fejünkre olvassák, hogy mi a baj velünk, és hogy menthetetlenek vagyunk. Miközben az egész addigi életünk arra ment rá, hogy egyben tartsuk azt a szeretethiányos tákolmányt, ami valójában mi vagyunk.

Ha van jó hír a mai világban, akkor ez az: nem ez történik. Egy stabil terápiás kapcsolatban arra nyílik lehetőség, hogy megkeressük legsötétebb oldalunkat és megszeretgessük. Egyelőre elég, ha elképzeljük, hogy ez a folyamat létezik, és egyre korlátozottabban, de azért elérhető.

A háborúnak persze vége lesz anélkül is, hogy mindenki (vagy akár egy kritikus tömeget elérő kisebbség) számottevő mentálhigiénés segítséggel barátságot kötne vélt vagy valós legrosszabb oldalával. Jelenünk – a háború alatti mindennapok – a háború természetéből fakadóan újra az élet és a halál közötti választással telnek meg. Az emberek pedig rettegnek a haláltól és az életet választják. Amikor éles a kérdés, akkor éles a válasz is. Itt nem marad idő a felesleges körökre. Ezek a választások hozzák vissza újra mindennapjainkba az erényt, ahogy egyre több és több ember választja belül az életet, mert ezekben a tettekben is megnyilvánuló választásokban szükségszerűen van érték. És hogy a háború végét jelentő fordulóponthoz hány ilyen választás kell? Az leginkább attól függ, hogy mennyire lúgozódott ki mindennapjainkból az erény, és hogy milyen erények kapcsolódnak az élet választása során hozott áldozatokhoz, amik újrarajzolják lelkünk térképét.

A fentiekből persze egyetlen szót sem kell elhinnetek. De valójában pont akkora távolságra pozicionáljuk magunkat egy következő háborútól, amennyi erénnyel ebből a mostaniból kiemelkedünk majd. És sem a klíma változása, sem a modern élet egyre stresszesebb mindennapjai nem olyan élethelyzetek felé terelnek minket, amelyekben könnyű lesz újabb hasonló döntéseket meghozni.

Aki pedig úgy érzi, hogy ő köszöni szépen, rendben van, neki már nem kell önismerettel foglalkoznia, őt csak arra hívom el, hogy ossza meg élete legnagyobb szégyenét, fedje fel élete legrosszabb pillanatát. Mondja el, hogyan kért bocsánatot másoktól, akikkel ő mosta fel a padlót. Biztosan nem okoz gondot, ha ennyire minden rendben van.

De komolyra fordítva a szót: a háborúban (és minden hasonló, a megszokott életünket felforgató katasztrófában) az a rettenetes, hogy ha a mi fejünk felett lőnek, akkor már késő lesz. Jelen időnkben van még tér és idő korrekciókra, talán marad is, de ki tudja meddig. Amikor azon kell gondolkodni, hogy hova bújjunk, lesz-e mit enni, meneküljünk vagy maradjunk, ott az önismerettel dolgozás abba az úri huncutság kategóriába kerül, amit az átlagember már nem engedhet meg magának.

(eredetileg közzétéve 2023. július 25. napján Facebookon)