Árnyjáték

Reggelente a levegő simogatására (is) szoktam ébredni. Valójában nem csak ez történik akkor, amit ébredésként szoktunk érzékelni, de a levegő is ott van, kétségkívül simogat, és ezzel az írással szeretném enyhíteni afölött érzett szomorúságomat, hogy ez a kijelentés a szenzációhajhász híroldalak főcímével ér fel, annyira nem tud róla szinte senki.

Az, hogy a levegővel úgy általában még mindig milyen keveset foglalkozunk, remekül illusztrálja, hogy minden látszólagos nehézség ellenére milyen optimális körülmények között élünk. A covid előtt a szerencsésebb földi halandók egy életet leélhettek úgy, hogy orvosi maszkot legfeljebb a tévé képernyőjén láttak, az iparosodó ázsiai országok vörösesen izzó porfelhőben és maszkban kerékpározó polgárai pedig a Holdon is lehettek volna felőlünk. 2020 óta aztán nagyjából mind a Holdon érezhetjük magunkat, hiszen szinte mindenki releváns tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy számára milyen is harminc fokban a tömegközlekedés szegmenseiben a maszk alatt olvadozva elérni ugyanazt az oxigénmennyiséget, mint a vízválasztó év előtt, arról nem beszélve, hogy életünk fejleményei mennyire tűnnek megjósolhatónak 2019-hez viszonyítva. Ha valaki azt mondja most, hogy négy év múlva egy iparosodó ázsiai országban fogok maszkban kerékpározni, gondolkodás nélkül elhiszem, míg 2019-ben még az elmeállapota miatt aggódtam volna.

A levegő nem csak engem simogat reggelente, hanem mindannyiunkat. Minden reggele reménnyel teli, hogy ma észrevesszük simogatása finom nyomását a bőrünkön, hogy az arcunkat csókoló leheletét nem tévesztjük össze saját lélegzetvételünkkel, hogy a lágyan cirógató, még mindig kánikulai napsugarak helyett egyszer az ő láthatatlan érintése is tudatosan a középpontba kerül.

A levegő a ruhánk, belőle öltözünk, azért simogat, mert a nap kezdetével nincs más választása, szorosan ránk simul. Nincsen más elem, amivel ennyire össze lennénk zárva tudatosnak hitt perceinkben. Úgy ruházkodunk fel vele, hogy körbe sem pillantunk, és a holdbéli és földi kalandjaink aztán nagyjából ennek megfelelően is alakulnak

Nem véletlenül önt el közege minden szeretetével reggelente bennünket; ez a legnyilvánvalóbb esélyünk arra, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy létezik, és közelebbi ismeretséget kössünk alkotóelemeivel. A kémia és a környezetvédelem berkein belül rommá elemezzük szegényt, hogy aztán a kezdő korcsolyázóhoz hasonlóan állandóan felbukjunk azon görcseiben, amelyek feltérképezetlenek maradtak számunkra. És ne legyenek nagy illúzióink, szinte csak ilyenek léteznek.

A levegőnek valójában minden másnál nehezebb sors adatott: ő hordozza ki nem mondott gondolatainkat és elnyomott érzéseinket. Minden negatívum, aminél hálásak vagyunk, hogy a másik nem hallotta, minden érzésünk, amelyet olyan mélyre ásunk el magunkban, hogy talán évekig a felszínre sem kerül, nem semmivé válik, hanem a levegőben talál menedéket.

Az élet egy jól kitalált rendszer, gondolhatjuk most. Milyen praktikus, hiszen csak akkor kell szembesülnünk velük, amikor készen állunk rá. Egy naiv pillanat erejéig még átjárhat bennünket a hála, hogy van hova rejtenünk énünk azon részét, amivel nem állunk készen megismerkedni. Miközben az igazság az, hogy a levegő dimenziónkon belüli hordozóanyag, azért is keressük ennyire elszántan minden más bolygón is, mert nélkülözhetetlen alkotóeleme meghatározott paraméterek közé ékelt életterünknek. És mint hordozóanyag, ugyanazon élet törvényei vonatkoznak őrá, mint ránk is. Így hát ki nem mondott gondolataink és érzéseink nem kerülnek ki térből és időből, csak épp a levegő emberi szemmel érzékelhető attribútumait öltik magukra, és látásra használt szemeinkkel láthatatlanná válnak.

És mi, akik a minket körülvevő világot akarjuk megismerni, és erre neveljük az eljövendő generációkat is, rokokó báli ruhákat fonunk saját érzelmi kiskorúságunkból fakadó ki nem mondott érzéseinkből és gondolatainkból, brutalitásuknak és keménységüknek megfelelő durvaságú rögzítő kötelekkel magunkra rángatva őket, bőrünket pokolbéli tűzzel lemaró ragasztóval hozzánk ragasztva, nehogy elhagyjuk őket, hiszen mindennél fontosabbak számunkra: bármily sötétek, bármily elviselhetetlenek, bármily fájdalmasak, de ők is az énünk részei. Ha elhagynánk őket, nem lennénk többet önmagunk, így lelkünk minden eszközével beléjük kapaszkodunk, utánuk nyúlunk, mert az igazság az, hogy a levegőnél is fontosabb számunkra, hogy teljesek legyünk.

A reggelente minket simogató levegő ilyen, általunk rétegezett ruhákból, göncökből és hacukákból áll. Örvénylő színes kavalkád az anyagok és minták minden létező árnyalatában – nem csoda, hogy végső soron seszínűvé olvad össze az, amit tekintetünkkel észlelünk.

A levegő nálunk is végtelenebb és tartósabb anyagból szőtt, ez kétségtelen, hiszen ő viseli akár számunkra felfoghatatlan időkön át azokat az érzéseinket, amelyekre életünkben soha tudatos pillantásunk nem esett, hogy aztán a következő generáció ugyanabban a láthatatlan raktárban tárolja azokat az élete során. Az emberi szív anyagát sem kicsinyelném le, óriási szakítószilárdsággal tűri a szenvedést, de a levegő, amely mindannyiunk szenvedését hordozza, amelyet ráadásul még mindennapjainkat alakító tevékenységeinkkel tömörítünk, leszorítunk és formázunk, hogy elég helyet teremtsünk eltagadott érzéseink és gondolataink mellett mindazon tereptárgyaknak, amelyekkel rendületlenül az örök élet felé remélünk masírozni, a levegő paramétereit más dimenziókban mérik.

A levegő így aztán tele van információval, jövőnk megismerhető. 2019 és 2023 között egyetlen egyenes vonal van csupán. Amit mi láthatatlannak hiszünk, minden tudatos gondolatunknál egyedibb sormintát ad ki, és minél többet ismerünk magunkból, annál pontosabban látjuk – valóban látjuk –, hogy mi rajzolódik ki a minket körülvevő mindenségben. És így válik egyre világosabbá az is, hogy a láthatóvá válás folyamata az egyetlen, ami igazán számít. Ám addig harci szekérként toljuk magunk előtt emberi formaruhánkat, és utunk során megütközünk minden szembejövővel, aki nem lát elég tisztán ahhoz, hogy félreálljon szenvedésünk elől.

Ahhoz, hogy szabad szemmel tisztán lássuk a levegő alkotóelemeit, anyaszült meztelenre kell lecsupaszítani a lelkünket, és egyenként felemelni minden parányi lélekdarabkát. Meg kell ismerni, földhöz kell vágni, rájuk kell köpni, markunkba kell szorítani, minden, életünk által elhívott próbát ki kell állnia. És ha maradéktalanul megismertük és megszerettük, el fogja veszíteni láthatatlanságát. Durva, húsunkba vágó köteleink, és finomabb, puha tollként körülöttünk lebegő láncaink így válnak a levegővel azonos anyaggá. Énünk megismert részei révén mi magunk is a levegő alkotóelemévé válunk, felismerjük és el tudjuk hordani mások feltérképezetlen fájdalmát. És minden apró megismert rész árnyékot vet. Harcedzett – az önmaguk megismerésével folytatott harcban edzett – embertársaink a lélekdarabkák árnyjátékainak táncában gyönyörködnek, hordozva a reményt, hogy ha egyszer minden darabkának újra árnyéka lesz, akkor visszatükröződésük egy olyan minőséget hoz létre, ami feloldja a levegőt, mert nem lesz szükség többé olyan közegre, ahova elrejtjük a szenvedést.

(eredetileg közölve 2023. szeptember 22. napján Facebookon)