Anyagismeret

Kedvenc vizsgáimat egy olyan felsőoktatási intézményben tettem le, amelyben mindösszesen két félévet töltöttem: a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Aki valaha két szót beszélt velem, valószínűleg nehezen tudja elképzelni, hogy mit kereshettem én ott bármilyen szakon és szakirányon. A válasz egyszerű: nem mit, hanem kit. Csak azt, akit mindenhol keresünk: önmagunkat. Az ember pedig akkor kerül ilyen, az adottságaival és a habitusával távolról sem harmonizáló intézménybe, ha addig nem túl sok érdemi útjelzővel találkozott és/vagy azokat nem tudta megfelelően értelmezni, ahogy az velem is történt.

Az anyagismeret egy létező tárgy (volt) műszaki menedzser szakon, ahova a belső iránytűm kalauzolt, hogy a kellő időben találkozhassak mindenkivel, aki abban az évben „műmen”-nek tanult, a következő évektől pedig egy másik felsőoktatási intézményben jogásznak.

A tantárgy lényegét valószínűleg minden minimális műszaki vénával rendelkező olvasóm rövid gondolkodás nélkül is meg tudná mondani, én viszont egyetlen dologra emlékszem az egész első félévből: a vizsga egyik feladatára. (Második félévben nem vettem fel a tárgy folytatását, ha egyáltalán volt ilyen.)

A vizsgára különböző függvényeket is meg kellett tanulni. A függvény egy rejtélyes fogalom az olyan bölcsészlelkű jogászok számára, mint jómagam. Talán meglepő módon, de nem minden (alapszintű) függvénnyel vagyok rossz viszonyban. Ha értem, hogy mi van az x és az y tengelyen, akkor voltaképp minden teljesen logikus. Gondolhatjátok: nagyon kevésszámú olyan függvény van, ami ennek a feltételnek megfelel. A többi függvény így aztán – őszinte leszek – sérti a szépérzékemet, mivel sérelmezem, hogy nem tudják betűvel kifejezni, hogy „mire gondolt a költő”. Ha elmondják, még döbbenetesebb, hogy egyszerűen nem értem, hogy mi az, ami a másik félnek olyannyira evidens, és ezen tapasztalások mentén a függvények átsorolódtak egy olyan világba, amibe nekem (másokkal ellentétben) nem sok bejárásom van, és jól van ez így. Én is ápolom a saját „kertemben” gondozott kincseket, és a függvényeknek is joguk van rá, hogy azok gondozzák őket, akik minden tollvonás jelentőségét értik az ábrán, és akik őket tekintik kincsnek, merthogy azok is. Most őszintén: aki ilyen hosszan tud írni a függvényekről anélkül, hogy egyetlen matematikai fogalmat bevont volna az írásába, az egyszerűen érdemtelen arra, hogy a matematika ezen ágába komolyabb bepillantást nyerhessen, mert gyárilag alkalmatlan rá.

Sajátos továbbtanulási logikámnak köszönhetően aztán egészen valószerűtlen élmény volt olyan tantárgyakból vizsgázni, amelyek tankönyvei szövegét is alig kapiskáltam (ha egyáltalán). Úgy saccoltam, hogy az anyagismeret valami távoli rokonságban állhat a fizikával és a kémiával, amely tudományokkal még viszontagságosabb a viszonyom, mint a matematikával, így aztán eleve előítélettel készültem a számonkérésre. Viszont a segítségemre volt, hogy a tankönyvben a matematikához képest több szöveg volt, így láttam rá némi esélyt, hogy egy szerényebb jeggyel átcsúszom.

A vizsgáztató egy korrekt, jólelkű ember volt, aki – bár a tárgy annyira nem bővelkedett a függvényekben, hogy elsőre ez ugorjon be róla jó húsz évvel később – nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy függvényre is rákérdezzen a kidolgozandó feladatok között. Még halványan emlékszem a megkönnyebbülésre, hogy be tudtam azonosítani, hogy mire gondolt; ez a függvény „megvan”, minden rendben lesz, fel tudom rajzolni. Fel is rajzoltam, majd jött a feketeleves. Az oktató – egyébként rendkívül jogosan – megkérdezte, hogy miért az adott érték szerepel az x tengelyen. (Nagyon mély elnézésem, hogy ha nem az érték a megfelelő kifejezés, amire minden esély megvan.)

Velem felfordult a világ. Örültem, hogy emlékeztem rá, hogy egyáltalán mi van az x mellett az ábrán, hát mit üldöz ez az ember engem azzal, hogy miért éppen az szerepel ott? Azért, mert az van a tankönyvben, nyilván. Ez a függvény messze meghaladta a felfogásomat. Nem tudtam megítélni, hogy milyen távolságra állok a bukástól (ami nagyjából teljesen mindegy volt, mert sejthető volt, hogy a B-s matekból nem fogok átmenni). Néztem már életemben ennél butábban és fogalmatlanabbul, de hogy toplistás lehetett a pillantásom, abban biztos vagyok. Ahogy olyan szépen mondjuk magyarul, halványlila segédfogalmam sem volt, hogy miért épp az az érték szerepel ott. És volt annyi belátásom, a butaságom és készületlenségem miatt érzett szégyen dacára, hogy tudjam, hogy ez hatalmas baj, és ha tudnám a választ, akkor lenne helyem ezen a szakon, akkor a matekot is érteném, de nem tudtam és nem is volt ott helyem.

Több kérdés is volt, amelyekre nagyjából elfogadható választ adtam, így azt hiszem egy közepessel megúsztam a vizsgát, aminél jobbat egész biztosan nem érdemeltem.

A mai eszemmel még nagyobb bajnak tartom, hogy nem tudtam, hogy milyen érték és miért szerepelt az x tengely mellett. (És persze valószínűleg hasonló fogalmam volt a válaszról ugyanezzel kapcsolatban az y tengelyről, kétségetek ne legyen.) Hiszen nyilván semmit nem értek egy ábrából, ha nem tudom, hogy az ábra egyik eleme milyen viszonyban van a többivel.

A műegyetemi létet a jogi karra felcserélve azt hittem, hogy örökre magam mögött hagytam az anyagismeretet, hogy aztán kiderüljön, hogy másról sem szól az élet. Nem bánnám, ha lenne egyfajta lelki anyagismeret is, és ha a jelenleginél (is) többet foglalkoznánk vele.

Ha az életet ábrázoljuk, akkor az x tengely talán az idő, az y vajon mi? Mi az a sok minden, amit beleteszünk az életünkbe, és amiről azt reméljük, hogy korrelál a látszólag fő ismérvnek tekintett idővel?

Az egyetlen dolog a saját viselkedésünk, ami mindennap velünk van, folyamatosan történik és ennek megfelelően folyamatosan vannak következményei is.

De azért mi lelkesen cserélgetjük az értéket az y koordinátán: szeretjük azt hinni, hogy a pénz, vagy a hatalom, esetleg a szorgalmunk, a kapcsolataink, a becsvágyunk vagy épp a lazaságunk az, ami olyan sokat nyom a latban.

Kicsit azért gyanús, hogy a vonatkozó gyakorlati tapasztalások messze nem korrelálnak az elképzelt eseményekkel, hiszen oly sokszor hisszük azt, hogy nem azt kapjuk, ami érdemeinkre és erőfeszítéseinkre tekintettel logikus lenne, vagy legyünk szerénytelenebbek: megérdemelnénk.

Sokszor késő, mire megértjük, hogy tetteink és érzéseink éppúgy rendelkeznek szilárdsággal vagy folyékonysággal, mint a kémiából ismert anyagok. Pedig ha van notórius késő barátunk, akkor tudjuk, hogy ha vele beszélünk meg egy időpontot, az bizony szó szerint képlékeny. Gyakorló pontosan érkezők kapásból rászámolnak 20-30 percet a találkozásra, és még beterveznek egy kis énidőt vagy egyéb programot, hogy kihagyhassák az egyébként törvényszerű bosszankodást amiatt, hogy az ebben a relációban kapott szó nem volt sziklaszilárd, nem lehetett rá építeni. (Milyen kifejező tud lenni a nyelvünk, ugye?) Ha a 15 óra az 15:15, vagy esetleg 15:20, vagy elszántabb késők esetén egyenesen 16 óra, azzal a mi időnk is képlékennyé, cseppfolyóssá válik.

Ellenkező esetben, ha hozzánk hasonlóan pontos emberrel találkozunk, megnyugvással tölt el minket, hogy ő tényleg ott lesz időben, hogy vele érdemes asztalt foglalni, se könyvet, se más szórakoztatási eszközt nem kell magunkkal cígölni a találkozásra, rá lehet számítani.

Távol álljon tőlem, hogy notórius késő embertársaimat pellengérre állítsam, a fókusz a fentiekben az idővel kapcsolatos érzésen van. Ami vagy szilárd, vagy cseppfolyós, de érezzük, hogy fontos nekünk, mivel úgy tűnik, hogy folyamatosan velünk van az x tengelyen.

Közeledik az ősz, sok család életében az iskolakezdés nagyobb kiadás, miközben a tél miatti fűtésszámlák aggodalmához is közelebb kerültünk egy öles lépéssel. A világot uraló tanácstalanság a covid kitörése óta mit sem változott, pedig igény lenne rá, hogy valaki megmondja, hogy hogyan lesz vége a mostani nehéz helyzetünknek. (Egyébként is valami egészen elképesztő igény van mindenre, ami kiváltja az önálló gondolkodást.) Ha van pozitívum a világ jelenlegi állásában, az az, hogy egyre világosabb, hogy ez a válasz nem onnan fog érkezni, ahonnan eddigi ismereteink szerint a válaszokat várjuk.

Háború van és mi még mindig csodálkozunk, hogy hogyan történt ez az egész. Háború van, miközben szétfolynak a tetteink és a szavaink, de mi a csodára várunk, hogy megváltson minket a szenvedésünkből, hogy elmúljon az inflációtól kezdve minden rémség, ami az elmúlt években sújtott bennünket – ha egyáltalán még vágyunk valamire.

Barátokkal szoktuk beszélni, hogy kemény dolgokról írok néha. Minden nézőpont kérdése. Szerintem az is elég kemény, hogy az x tengelyen száguldozva vakon rohanunk előre, miközben a tetteink és szavaink állagába ütközünk, és a becsapódások eredményeként szinte halálra zúzzuk magunkat. Mindenki rohan, mindenki becsapódik, mindenki csodálkozik, de mi elfogadjuk, hogy ez a világ rendje, és nem veszünk tudomást róla, hogy tetteink és szavaink szilárdságával vagy épp cseppfolyós jellegével magunk szőjük sorsunk fonalát. Mi vagyunk a Párkák.

De mi azért várjuk, hogy valaki megmondja, hogy hogyan lesz ennek a sok mostani borzalomnak vége, hogy mi a helyes irány, ha egy jobb világot szeretnénk.

Itt az irány: befelé és felfelé. És amíg felkenődünk bármire útközben, addig bátran segítséget kérni.

Soha nem lesz elég reálos vénám ahhoz, hogy megértsem, hogy milyen érték és miért volt azon az x tengelyen, de ezen a másik tengelyen ez az irány. Erre induljunk az évszakkal közeledő és egyre mélyülő sötétségre és hidegre pillantva.

(eredetileg közölve 2023. augusztus 30. napján Facebookon)