Amiről nem beszélünk… (1.)

Ha valamit kifejezetten szeretek a mostani időszakban, az az, hogy a mesebeli király soha az életben nem volt olyan látványosan meztelen, mint jelenleg.

Miközben olyan fogalmakkal küzdünk most már évek óta, amiket korábban csak a nagyszülők elmondásából ismerhettünk (a covidot meg onnan sem), az egyik jellemző (és végülis nagyon érthető) reakció egy mély gyász, hogy mi mindent veszítettünk az elmúlt három-négy évben.

Már születtek, születnek a cikkek arról, hogy ez a világ miért nagyon nem ugyanaz a világ, amiben a covid megjelent, elsősorban a mentális egészségünk szempontjából, de persze sok más szempontból is.

Ugyanakkor ez az időszak kiváló lehetőséget ad arra, hogy ebben a nagyon más környezetben nagyon másképp nézzünk rá az életünkre.

Korábban azt hittük, hogy sok szempontból egy nagyon fejlett világban élünk, ahol lassan a világ végén is van wifi, amiben soha többet nem tévedhetünk el, amiben már nagyjából most is mi uraljuk a dolgokat. Hiszen teremtettünk egy globális világgazdaságot, amiben minden szereplő össze van kötve a másikkal, életben tartottuk és erősítettük a második világháború utáni béke feltételeit, és Európában lassan azon kell aggódnunk, hogy túlzásba visszük a higiéniát.

A „dolgok” aztán szépen vissza is vágtak, amiből egyrészt kiderült, hogy nagyon sok minden biztosan nem úgy van, ahogy nekünk mondták, vagy mi hittük (például, hogy mik egy európai vagy pláne világszintű béke feltételei), másrészt kiderült az is, hogy egy csomó apróság, aminek görcsösen igyekeztünk a létezéséről vagy legalábbis a probléma nagyságáról nem tudomást venni, többet számít, mint valaha is hittük (például az egészségügyünk állapota).

Itt több gondolatmenet is adódik. Feltételezhetjük, hogy a béke azért veszett el, vagy a covid azért következett be, mert megváltoztak bizonyos rajtunk kívülálló feltételek, amelyekre már nem volt idő reagálni. Feltételezhetjük azt is, hogy úgymond útközben észrevétlenül elvesztek egyes garanciális elemek. És feltételezhetjük azt is, hogy egyszerűen csak ezeknek kellett történnie, akár éppen azért, mert valamiképpen ezek a történések segítik a legjobban az emberiség célját/céljait. És ebben az utóbbi esetben megengedhetjük magunknak azt is, hogy ránézünk arra, hogy milyen mítoszok várják még, hogy megdőljenek.

Gyerekként belekerülünk egy folyamatba, amiről éppen ezért nincs is objektív képünk. Felnőttként látszik igazán egy kicsit más nézőpontból, hogy a felnövekedésünk során mennyi mindent kapunk a szüleinktől, a környezetünktől. A neveltetésünk, de a magunk elé kitűzhető életcélok is voltaképp azon a faék-egyszerűségű elven alapulnak, hogy ennyi ember nem tévedhet.

És az életcélokon kívül is adódik néhány közkeletű, általános vélekedés: Aki nem él, az nincs jelen a mi dimenziónkban, élni tehát jó, meghalni rossz. A halált nem ismerjük, ugyanakkor meghalni úgy tűnik fájdalmas, ráadásul egy olyan folyamat, amit nem tudunk befolyásolni. Élni jó, jól élni viszont nehezebb, így aztán erre is tömegesen húzta fel magát számos iparág, amelynek az áruit vagy szolgáltatásait megvásárolhatjuk. A megfelelő életminőség elérésével gazdasági szempontból még egész jól is állunk Európában (a Föld egyes országaihoz képest Magyarországon is), így halálunk napjáig kecsegtető reményként élhet bennünk, hogy majd a mi életünkben feltalálják nem csupán a rák ellenszerét, hanem az örök életet. És ha örökké fogunk élni, akkor vagy automatikusan állandóan boldogok is leszünk vagy végtelen időnk lesz arra, hogy rájöjjünk, hogy ez hogyan lehetséges.

A régen minden jobb volt mítoszának megdöntését most átugranám (bár az is egy érdekes téma), de közben csendesen kiemelném abból a „régen”-ből, hogy egy dolog jobban a segítségére volt az emberiségnek, mint a jelen gyakorlata. Régen a halált még nem száműztük a kórházakba, az elfekvőkbe, a halál így a jelenleginél lényegesen láthatóbb része volt az életnek.

2023-ban halál csak azért van, mert abban a másik felfoghatatlan dologban, a háborúban emberek halnak meg. De az sem a mi közvetlen életterünkben történik még – egy országgal arrébb –, és a kirobbanás óta eltelt idő alatt elfogadtuk már, mint elkerülhetetlent. A háborút is, és a halált is. Ahogy azt a közvélekedés diktálja. Ugyanaz a közvélekedés, amely szerint korábban mind a háború, mind a covid elképzelhetetlen volt.

Pedig halál valójában mindig van, épp úgy, ahogy születés is. (Vagy éppúgy nincs.) Csak a saját belsőnkön múlik, hogy a világból miről és hogyan vagyunk hajlandóak tudomást venni.

Ennyi ember tehát nem tévedhet, hisszük rendületlenül. Jelen világunkban, ha velük együtt nem tévedünk, akkor halál már pedig nincsen, és minden tétünket arra tesszük fel, hogy mi leszünk azok a kivételek, akik nem fogunk meghalni. A nem tévedő többség túlnyomó része hasonlóan járt el, ezt tudjuk is, de ez olyan paradoxon, amin a nekünk tanított gondolkodással nem tudunk túllépni.

Abban a kivételes esetben, ha mégis van halál, az csak és kizárólag öreg és beteg emberekkel történik, akik valami csúnya és megbocsáthatatlan dolgot követtek el, azért lettek öregek és betegek.

Aztán amikor félrecsúszik a fátyol, és elmegy valaki, aki fiatal, akár megmagyarázhatatlan betegség, akár véletlen baleset áldozataként, ők a szabályt erősítő kivételek, akiket igyekszünk gyorsan elfelejteni. Sőt, titokban (de abban az igazi titokban, amit tényleg nem mondunk el senkinek, és aminek a kozmikus magányában aztán szabadon gondolunk borzasztó dolgokat a meghalt másokról, amit nem osztunk meg a még élő másokkal, mert azt azért értjük, hogy ez már ránk is rossz fényt vetne), róluk aztán pláne azt gondoljuk, hogy valamit egészen brutálisan elszúrtak (ők is nyilván ugyanebben a titokban, azért nem derült ki), különben miért történt velük ez a hallatlan illetlenség, hogy meghaltak, amivel ennyire felzaklattak minket és a megszokott élet-menetrendet?

Mivel a többség idősen és betegen távozik, ezért hitrendszerünk következő eleme, hogy a megoldás az, hogy minél tovább fiatalok (és lehetőleg egészségesek is) legyünk. Az egészség a mindennapokban azért inkább csak korlátozottan cél, mert egészségesen élni manapság nehéz és kimerítő vállalkozás, sok-sok nemet mondással. A fiatalság megőrzése más okból fáradságos. Az időt ugyanis – mily’ bosszantó! – úgy tűnik nem lehet megállítani. A fiatalságot tehát úgy kell feladnunk, hogy igazából mások veszik el tőlünk, mert a még fiatalabbak egyszerűen másmilyenek lesznek, mint mi vagyunk, és egyszer csak már egyszerűen nem fogunk fiatalnak számítani számukra. A kardunkba dőlni azért nem kell, mert a többség mások értékítéletétől függetlenül változatlanul vágyik a fiatalság fenntartására, úgyhogy ha nem foglalkozunk a nálunk is fiatalabbakkal, akkor semmi akadálya annak, hogy társadalmi pótszereinkhez nyúljunk.

Jelenünkben a halál tabusításán kívül ugyanis a fogyasztói társadalom mintegy melléktermékeként a lehetőségek soha nem látott gazdagságában dúskálhatunk (még szerény anyagi javak mellett is), ha azzal szeretnénk foglalkozni, hogy fiatalok és egészségesek maradjunk. Az igazi nyilván az, ha vágyainknak az anyagi javak sem szabnak korlátot, hiszen akkor még több mindent megvehetünk, még több mindent kipróbálhatunk, és még nyugodtabban hajthatjuk álomra a fejünket, hogy mi mindent megtettünk azért, hogy tényleg mi legyünk a kivételek. És ez a gazdagság soha nem látott magaslatokba emelte a többség reményét, hogy a halál elkerülhető.

A valóságnak azonban megvan az a makacs jellemzője – és a valóság makacsabb, mint mi, szerencsére –, hogy elkerülhetetlenül utat tör magának, így aztán mindenféle korú, lehetőségekben dúskáló emberek is elmennek. Ebből akár levonhatnánk azt a következtetést is, hogy az elérhető lehetőségek talán mégsem elégségesek, de még mindig megmarad a remény, hogy majd a következő! És mivel tényleg úgy tűnik, hogy mindig feltalálnak valami újat, nehéz ezt a gondolatmenetet elengedni (amiről észre se vesszük persze, hogy egyáltalán az).

Az emberi elme pedig nagyon szeret gondolkodni. Minél elfoglaltabb, annál jobban érzi magát. Jelenleg pedig jobban érzi magát, mint valaha, ugyanis a hírek is fogyasztási cikké váltak, így soha annyi szemmel látható információ nem keringett még az éterben, mint most. Ezen a ponton pedig már két vállra is vagyunk fektetve, hiszen nem csak az nem látszik, hogy mítoszok bűvkörében élünk, de az sem, hogy hogyan lehetnének önálló gondolataink, vagy van-e bármilyen más szabadulási útvonal a paradoxonunkból, amikor folyamatosan véleményt kell nyilvánítanunk valamiről, különben máris menthetetlenül lemaradtunk a világtól. (Igen, attól a világtól, amiben mindenki azt várja, hogy majd pont ő nem fog meghalni. Abban a világban, amiben az idősebb emberek szégyellnivalóvá váltak, és nemhogy az öregségről és a halálról, de még a releváns élettapasztalatukról sem kérdezzük őket, ami esetleg a személyiségszintű boldogulásunkat segíthetné, ha a halálról nem is tudnak mit mondani. Bármit megteszünk, hogy minél tovább fennmaradjon a hitünk abban, hogy a mi fiatalságunk mégis fenntartható, a halálunk pedig elkerülhető lesz.)

Pedig lehetne mindez másképp. Fel lehetne tenni kérdéseket. Fel lehetne tenni más kérdéseket is. Olyan kérdéseket, amelyeket még senki nem tett fel, vagy feltett, csak olyan halkan (vagy épp olyan kevesen tették fel), hogy a fősodor zaja mellett épp annyira rezdül meg a kérdés energiája, ahogy a halál is látszólag minden rezzenés nélkül mozog körülöttünk. Minden kérdés, amit felteszünk, a saját megértésünk tükre, és olyan választ fogunk kapni, ami még éppen befogadható számunkra. A válasz pedig az egyetlen érdemi változás, ami elkerülhetetlenül újabb kérdésekhez vezet, amíg szükség van kérdésekre.