A tanítvány magánya

Minden fordítva van.

Találkoztam egy tanítvánnyal. A tanítvány nem mondott semmit. Se úgy, ahogy mi gondolunk az emberi beszédre, se másképp.

Kegyelem volt a csendje. Benne volt minden, amire mindannyiunknak valaha is szüksége lehet. A tanítványok ilyenek. A tanítvány nem szorul rá, hogy beszéljen velünk.

A tanítvány nem kérdez, mert tudja, hogy a kérdésben benne van a válasz: ő már választ kapott minden kérdésére, mert elég jól tudott kérdezni. Eközben mi arra vágyunk, hogy megtaláljuk a választ, és eszünkbe sem jut, hogy helyes kérdés nélkül nincsen helyes válasz.

A tanítvány azt is biztosan tudja, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Mi nem tudjuk. Ha néha elhisszük, utána hamarosan történik valami, ami az adott pillanatban rossznak tűnik, és rögtön nem hisszük el (újra).

Tudni és hinni nem ugyanaz, és itt most fontosak a szavak. A szavak egyébként is fontosak, és ha a tanítványok mosolyognának, akkor a tanítvány mosolygott volna arra a gondolatra, hogy mi mindent kell tudni a szavakról, mire valaki megengedheti magának azt, hogy pongyolán fogalmazzon. Ahogy arra is, hogy mire eljön ez a megengedő pillanat, addigra a megértés már olyan tudássá válik, hogy talán nem is fog tudni.

Maradva még a szavaknál: a tanítvány nem érti, hogy mi az, hogy előtte vagy utána. A tanítványnak nehéz tájékozódnia közöttünk, akik úgy hisszük, hogy az időben élünk. Mi pedig nehezen tájékozódunk az időben. Ha ismernénk az idő sarokköveit, vonalait, lüktetését, akkor észrevennénk, hogy hol válik kinccsé a kapott rossz, hogy hova vezet a látszólagos tévút, hogy mi fakad a megélt szenvedésből. De mi nem tudunk a pillanatban élni, és – paradoxon, de igaz – éppen ezért nem tudunk élni az időben sem. Az idő pillanatokból áll össze. Ha nem értjük az idő elemeit, hogyan értenénk meg az egészet?

Mi mégis magunkról hisszük – hisszük, és nem tudjuk –, hogy benne élünk az időben, rabjai vagyunk, elválaszthatatlanul hozzá vagyunk csomózva. Valójában épp annyit tudunk az időről, mint a fuldokló a vízről: ki akarunk jutni belőle. A tanítvány az egyetlen, aki az időben él. Szeli a habokat, felül a következő hullámra, és néha kiemeli a fejét az egészből, hogy rálásson az időre magára. A tanítvány élvezi az idő minden egyes percét. Tudja, hogy melyik hullámmal mi érkezik, de minden újabb felemelkedésben és süllyedésben ott van a boldogító bizonyosság, hogy az idő engedelmeskedik a törvényeknek, amelyek voltaképp az idő természetét alkotják, és minden pillanat – vagy amit mi annak élünk meg – maga a bizonyíték.

A tanítványt nehéz felismerni. A felismerés nehézségei ott kezdődnek, hogy nem is akarja senki megtalálni a tanítványt. Mi mestereket akarunk magunknak. Mi iskolákban hiszünk, képzésekben, oklevelekben, címekben és rangokban, hogy azután mi magunk is mesterré váljunk. Nekünk is így tanították, és mi elhittük, hogy ez a dolgok menete.

És bár miközben fuldokolunk az időben, látjuk, hogy valójában nem így működik a világ, és valami rejtélyes okból a képzések, oklevelek, címek és rangok mintha külön életet élnének attól, ami az elnyerésük után történik, de mégsem ezen különös történések okát keressük, hanem a nekünk tanított formaságokhoz ragaszkodunk.

A világ megismerhető, ezt is tanították nekünk, és mi meg akarjuk ismerni és birtokba akarjuk venni, mert rendületlenül hisszük (hisszük, de nem tudjuk), hogy ez nekünk jár. Mi kiállunk a mezőre, képesek vagyunk egyenként megszámolni a fűszálakat, doktori értekezést írni a mező állat- és növényvilágáról, kísérleteket végezni, feldarabolni, kiszárítani, kitűzni, összegyűrni és eldobni mindent, amit a mezőn találtunk. Nem vesszük észre, hogy a világ a mi úgy nevezett tudásunkkal tágul, és ilyen módon végtelen, tehát a mi módszereinkkel nem megismerhető.

A tanítvány ott állt velem a mezőn, és egyértelművé vált, hogy a helyes irány épp fordítva van: nem a kiáramlást kell megismerni, hanem az ellenkezőjét.

A tanítványnak nincsen szüksége papírra…miről is szólna az a papír? Diploma meghalásból? Mesterfokozat az időből? Posztgrad képzés abszolválása fogalmakból és a szavak ismeretéből? És ő ezek közül melyikről milyen papírt adhatna? És milyen pecsétet szeretnénk rá?

A tanítványnak nem kell attól tartania, hogy olyanok találják meg, akik árthatnának neki. Hiszen nem is keresik őt. A legnagyobb zavart mégis az okozza, amikor a mestert keressük helyette. És megtaláljuk őket – a mestereket meg lehet, és egyre számosabban vannak, már keresni sem nagyon kell őket – akik körül áhítatos zsongásban vagy csendben nyüzsögnek a gyakorlók.

Ha igazán nagy mesterre lelünk, akkor talán ott ül a lábánál a tanítvány is. Hogy miért ott? Mivel mindenki a mestert keresi, hozzá legközelebb van a legnagyobb biztonságban. Másrészt minden nemtudása és gyengesége ellenére az igazán nagy mester már tudja, hogy mit nem tud, talán már vágyik is a tudásra, és egy lépésre van attól, hogy felismerje: nem lehet tanítvány, amíg nem lesz tanítvány ő maga is újra. Ezért marad közel a tanítvány. A nemtudás megértése hívja el őt, még ha sok-sok hullámnyi időt is kell kivárni, amíg a mester mindent elveszít, ami ahhoz szükséges, hogy tanítvány legyen belőle.

És hogy miért tanítvány? A tanítvány mindannyiunk rabszolgája. Ő nem tanít, ő tanul. Köztünk él, a legsűrűjében. Beleütközik érdes modorunkba, felbukik a mocskos szánkból kiáramló szavak gonoszságában, velünk együtt ugrik bele szenvedésünk végtelen kútjába és békésen tűri, ha mi még mélyebbre nyomjuk benne, amikor ki akarunk mászni belőle. Mindennél szentebb az ő vállalása: minket akar megismerni, az összes kínunkat, az összes fájdalmunkat, hogy végre elfogadhassuk és ezáltal megismerhessük önmagunkat. Mi egész életünkben önmagunk elől rohanunk, de a tanítvány ott lohol mögöttünk, a sarkunkban van, polipként kapkod karjaival, hogy felfogja minden nyomorúságunkat, és ha egyszer elfáradunk és leroskadunk szenvedésünkben, akkor végre ott lehessen velünk, és megadhassa nekünk éppen azt, amire szükségünk van.

A tanítványt sokszor magányosnak látjuk, de ez csak a mi torz lelki optikánk kivetülése. A tanítvány mindig velünk van, a mi magányunkban osztozik. Ő a legtársaságibb ember mindannyiunk közül, mert akkor bújik hozzánk, akkor ölel át, amikor mi magunkat már szinte elveszejtenénk.

A tanítvány sosincs egyedül, mert pontosan tudja, hogy ő maga kicsoda. Minden fordítva van.

(eredetileg közzétéve 2023. augusztus 23. napján Facebookon)