Jobbesetek

A jogosítványomat még kiskorúan szereztem, 1999-ben, az évnyitó napján, szeptember elsején. Olyannyira, hogy átöltözni se volt időm, a vizsga iránt talán némi túlzott tiszteletet is tanúsítva fehér blúzban és fekete szoknyában indultam vezetni. A sok mástól hallott rémtörténet ellenére elsőre át is mentem, hogy aztán 2015-ben újra oktatóval üljek kilenc év kihagyás után a volán mögé. A két évet (és a közte eltelt tizenhatot) mintha egy évszázad választotta volna el egymástól. 99-ben még nem voltak tele az utak, az udvariasság valamifajta lágy visszfénye lengte körül sofőrtársaimat. Nagyjából számolni lehetett vele, hogy mindenki az általa adott jelzésekkel összhangban közlekedik, és hogy képes magát más helyébe beleképzelni, így aztán adott esetben lemond az elsőbbségéről, kienged, mert tudja, hogy ő is fog arra járni, és ő is örülni fog, ha udvariasak lesznek vele.

2015-ben a Vadnyugatra váltottam belépőt, gyalogosként és tömegközlekedőként legalábbis úgy tűnt. Bevágók, kivágók, elévágók, gyorshajtók, és különböző önkényes büntetőosztagok között nyomtam a gázt, és egyértelmű volt, hogy 2006 óta a személygépkocsival közlekedés valami gyorsítószeren pörög, amin már senki nem találja a féket. Azért mire kijutottam újra a tanpályáról, sikerült felvenni a ritmust. A durvaság érezhetően több volt (99-ben a büntetőfékezés egyszerűen nem létezett – számomra érzékelhetően legalábbis), de felpörögtem én is a közlekedés többi résztvevőjével együtt.

A szabályos haladáshoz néhány új szabályt is el kellett sajátítanom, amelyek 1999 és 2006 között még nem voltak ennyire hangsúlyosak. Így ha a sorom valamilyen sebességgel haladt, időről időre a kilométerórára sandítottam, hogy vajon milyen mértékű gyorshajtásban vagyunk (mármint 55, 60 vagy már 70 az ötvenes táblánál), továbbá számolatlan sárga jelzésnél kellett mérlegelnem, hogy a piroson áthajtani szándékozó mögöttem jövő vajon képes lesz-e még megállni, ha én szabályosan megállok a jelzésnél, vagy búcsút mondhatok az autóm hátuljának. Megismerkedtem az úttartás fogalmával is, és a különböző vezetéstechnikai segédeszközök hatásaival, amelynek köszönhetően nézhettem volna már videót a mellettem haladó autóban a sofőr kezében tartott mobilon a Kiskörúton, a sávtartó asszisztens ugyanis annyira a gépkocsimra húzta az általa irányított technikát.

Új idők, új készségek…az elmúlt években már oktató nélkül is több újdonsággal gazdagodott a vezetéstechnikai eszköztáram. Covid alatt én is vittem idős rokonnak bevásárlást, miközben a minden mindegy és holnap úgyis meghalunk lelkületben 50 helyett 100-zal hajtottak el mellettem a Mad Maxet idéző világvége hangulatban a kollégák. Sejthettem volna, hogy a halál közelsége rajta hagyja majd a lenyomatát az utakon is, de nem találtam volna ki, hogy mi lesz az a momentum, ami a járvány után az idő markában marad.

Egy kedves, úgy tűnik régimódi szokás veszett oda, ezt lassan hangosan is ki merem mondani, még pedig az indexelés. A biztonságos haladást segítő irányváltás jelzése valahol leesett a Mad Max apokaliptikus alkonyatában a nagyszülőknek cígölt bevásárlószatyrokról, hogy tudatosan ne is észleljük, és már csak az út széléről integessen felénk, miután sofőrtársaink folyamatosan halálra gázolják az újra és újra feltápászkodni próbáló őskövületet.

Ha tartani szeretnénk a lépést, még az eddigieknél is jobban kell figyelni, hogy egyszer csak ne mi találjuk magunkat az út szélén darabokban, így aztán a gondolatolvasást is fel lehet venni a vezetéshez szükséges készségek palettájára. Ha üres hely van előttünk, mögöttünk, mellettünk, az garantáltan be fog telni. Fél üres helynél csak ránk húzzák a kormányt. A kereszteződésben álló autó borítékolhatóan haladni akar majd valamerre, lassítás ajánlott, aztán majd Fittipaldiként kilő, és összerakhatjuk, hogy a kerekek állása összhangban volt-e a kanyarodás vagy a továbbhaladás irányával, és így tovább bővíthetjük eszköztárunkat. Az előttünk haladó bármikor vészfékezhet, és beveheti negyvennel a kanyart – ez mindig így volt egyébként, csak nem naponta többször, hanem nagyságrendileg évente egyszer történt meg előttünk. Soha fittebben nem éreztem magam a volán mögött, mint 2023-ban.

Útjaink – ahogy minden közlekedő tapasztalja is – nem képeznek valami mágikus helyet, ahol varázsütésre mindenki türelmes és előzékeny lesz. Útitársainkat az aszfaltra lépve nem ruházza fel hirtelen tökéletes vezetéstechnikai és közlekedési ismeretekkel egy felsőbb hatalom. Egymással küzdünk ott is, csak egy másik pályán, a veszélyes üzem jogi kategóriájában, azokkal a képességeinkkel, amelyekkel egymásnak feszülünk a mindennapokban.

Ballépéseinket ugyanazok a téves eszmék okozzák itt is, ott is. Valami általános tévképzet révén megszállottan hisszük, hogy az ember kötelezően elérendő alap-lelkiállapota a boldogság. Efelé próbálunk őrült sebességgel száguldani, bár ez sokszor csak vánszorgásnak tűnik, amitől aztán az utakon még erősebben nyomjuk a gázt. Hasonló forrásból tanuljuk, hogy a fájdalom egy mindenképpen elkerülendő dolog, elfedve annak tényét, hogy ez a külső és belső változás egyetlen ismert kiváltója.

Akarni nagyon megtanultunk, a boldogságot is, mindent is, de tova is száguldunk, mielőtt felfedhetné bárki, hogy mi következik, amikor akaratunkkal szembefeszül a valóság.

Szemtelen igazság, de a nem indexelők jól látják, hogy a felsőbb szabályok felülírják a mi dimenziónkban hozott kereteket. Aki viszont tudja, hogy ez milyen elvek mentén történik, az minden esetben indexelni fog, éppen azért, mert ismeri ezeket a szabályokat (is).

És mivel tényleg nem értjük, hogy minden fordítva van, csúfnevet adtunk annak a pillanatnak, amikor az élet minden korábbi figyelmeztetése ellenére a vesztünkbe rohanunk és a valóság épp olyan drasztikus eszközökkel állít  meg minket, amilyen durva módon mi hagyjuk figyelmen kívül őt. Balesetnek hívjuk, pedig a helyzet valódi neve: jobbeset.

Ha átlátnánk a folyamatot, akkor értékelnénk a számunkra váratlan találkozásba ölt energiákat, ahogy a résztvevők viselkedése és megértése a szükségszerűség mindenhatóságával közelíti a változást létrehozó fájdalmas pillanatot, amiből már nem ugyanazon emberként lépünk tovább. Amíg szavakkal nevet tudunk adni a velünk történteknek, addig ez egy jobbeset, aminél a valóság még lehetőséget ad, hogy észrevegyük őt a mostani kereteink között, és a tőle telhető legfinomabban nyomja vissza minden – de különösen a valóság ellenében ható – akarásunkat, így a minket érő csapás az általunk a helyzetbe oltott energiával lesz egyenlő. Ennek az igazsága pedig épp annyira fájdalmas számunkra, amilyen távol állunk önmagunk, és ezen keresztül a valóság megismerésétől.